... Rengeteg régi fénykép, képeslapok a múltból, könyvek, szalvéta gyűjtemény, porcelánok, festmények, szőnyegek, a papa faragásai, több kilónyi bélyeg, ásványi leletek, régi pénzérme hímzett terítők anyagok garmada és sorolhatnám. Egy csipetnyi múlt, megválni tőlük még mindig nehéz. Mert mindennek volt hivatása, mert megvolt az eszköz, az elme, csak a kivitelező hiányzik…
Mert sírtam, én nem akartam, de mások akarata győzött, és maradtam a múltnak gyarló, hinta lóban ülő, Tasner Imi, a pici Imi, ma már pici Imi papa... Első fodrászom vaskos könyvekre ültetett, de könnyeim nem tudta törölni, hiába volt ákom-bákom, szákóci hajam rendezni, vágni fájdalom volt. És még mennyi fájdalom ért, mit gyermekként, sem felnőttként feldolgozni képtelen vagyok voltam. Azt mondják fond csokorba, és huss elengeded. Tényleg így működik, azt hiszem nem, mert visszatérő álmaim másról tanúskodnak. Hogy rossz vagy jó én magam vagyok képes megítélni. Ha egyszer lepereg életem videója, csak azt sajnálom, kinek nem jutott, gyermekkorom világa...
Mikor régi képek képeslapok közt turkálok előkerülnek ismeretlen arcok, kik valakinek fontosak lehettek és talán oka volt, hogy megvannak. Jogosult vagyok kidobni, elégetni? Mikor megkérdik, hogy lehet méltósággal írni a múltról, a megélt jelenről? Először átérezni kell, miről írni kívánsz, aztán már csak várni, várni a csodát, hogy értő fülekre talál, remélni, hogy kiben mosolyt, kiben fájdalmat keltett, de soha nem sértett! Mert a csoda bennünk rejlik, felfogni, érteni, azonosulni vele, privilégium! A múltról írni csodás, benne élni már olyan mint a posvány, kifelé kapaszkodni, segítséget nyújtó kezeket elfogadni. Mert létezik tárgyakról szóló múlt és mondhatom a szellemi. Aztán kétségek közt várni, vajon hogy döntöttem, megosztom, vagy sírba vihetem. Sokan azt mondják, ilyenkor a legjobb a váltás. Elköltözni, magad mögött hagyni a múltat, a kerti tavat, a mindig reménykedő cicáidat, a tapintást az érintést, az otthon illatát, azt hiszem lehetetlen.
Nagyon elmémben maradt, mikor anyámék elmentek, a házat eladtuk, az udvarban hatalmas máglya égett, mosatlan ruhák, dunyhák, takarók, ágybetétek a saját pisink illatával. A pernye magasra szállt, de visszahullott a földre, ránk, és még mindig éreztük a régi otthonunk illatát. A józan ész a testvéri akarat így döntött, de nem az én akaratom. Az én fájdalmam enyém maradt, végig kísér míg élek, de elfogadtam. Hányszor kell az életben megalkudni, elfogadni mások döntését, mert ha már tehetetlen vagy, mások dönthetnek sorsod felett. Volt egy titkos megállapodásunk. "Apa, ha mennünk kell, hagyd, hogy menjünk, ha már nincs remény ölelj a végtelenségig, nincs újra élesztés, csak egyre figyelj vigyázz, hogy ne fájjon!"... Kívánhatnék mást azt hiszem soha... Ami nem fáj, újra természetes, észre sem veszem, csak élem életem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése