… Egyszer kaptam dohánylevelet, olyan egy-két maroknyit, mondták egyedi, rónasági magyar. Ruhazsákba tettem, hagytam „fermentálódni”. Ha éppen nem lesz cigid, megőrlöd és érezheted a magyar puszta ízét, zárjegy és adó mentesen! Mert az 50.-en kaptam pipát, hintaszéket, plüss takarót és pihe-puha papucsot. Ringathatod magad, talán eljön a nyugdíj, amikor minden értelmet kap. Sokszor le akartam szokni, a negyven év utáni utálattól és az újra kelt hajthatatlan vágytól. Mert minden csókban éreztem az idegen ízt, ami később elfogadható a miénk volt és egy érzéssé vált. Gyermekkoromban utáltam a cigi bűzös ízét, a ruhákba beivódott szagát. Bodzából, diólevélből sodortuk, néhány slukk után, hányinger, bódultság. Sokszor arra gondoltam, mégis milyen jó volt nagyapáinkat érzékelni a pipafüst volt, ami egyénivé tették számomra. Láttam a kászlit benne sorakozó Magyar Dohány, az Ő privilégiuma volt. Láttam amint újra tömködni kellett, újra gyújtani és éreztem az elviselhetetlen pipafüstöt.
A volt, valaha az utolsónak hitt Tasner Imre az én nagyapám! Bár ölében nem engem ringatott, mert már nagyobb voltam, Emil vagy én, minden unoka a világa volt. Lehetek értékeid követői, szentimentális lelkem azonosulhat Veled? Vagy kaptam egy szikrát, mi lényedből fakadt? Tán a vérvonal megszakadt, de az érzés soha! Tudom kemény bölcs, igazságos, igaz magyar és néha elviselhetetlen voltál, az élet tett azzá, de életed nem az enyém. Több gyermeket neveltél. Háborúban elvesztetted első szülöttödet, értelmetlen halál. Képes voltál tovább élni, minden lépésüket követni. És életed végét mégis jászolyban töltötted. Mint a kis Jézus, de míg Ő újjászületett, Te életed végét vártad, napjaidat számoltad. Marhák gőzös leheletét szívtad, a trágya melege volt, mi éltet adott. Néha feljöttél hozzánk, hoztál illatos szerelmes levelet, ami már nem Neked szólt. Arcodon a huncut mosoly, engem illetett. Mert Tasner Imre, már csak én léteztem! Soha nem kérdőjelezem múltad, mi tett azzá amivé lettél. Én csak próbálom érzékelni, mit nekem adhattál, felbecsülhetetlen érték, nem az mit mindenki lát, mi mások számára láthatatlan, az érzelem világa. Sírodnál elmerengek, ha tehetem. Van, mit számon kérnem, vagy minden az elfogadás, tudnál-e valamit mondani, mit életedben nem tehettél, ami létem végéhez közeledve én is átadhatok a leszármazottainknak?
Imi papa, várlak és vágylak, ahogy unokám látja, Te és én! Vajon érezhettem gyermekként hasonlót, vagy csak tudtam, hogy létezik valahol érzelem világom legmélyén, és ma mégis a felszínre tör.
Kertemben nőtt egy csodálatos virág. Karácsonyfára emlékeztetett, már mérete egy métert is meghaladta, egyedül és szemet gyönyörködtetően. Előkertemben senkit nem zavart. Egyik alkalommal barátomék jártak nálunk és csodálattal nézték kertemet. A szemük megakadt a furcsa növényen szemérmesen kérdezték elvihetik? Már elvirágzott, gondoltam, ha magokat szór nem győzöm gyomlálni. Boldogan ajánlottam, vigyétek! Gondosan kukás zsákba csomagolták, és mosollyal arcukon távoztak. Az indiai vadkender, kanabisz gyönyörű példánya volt. Lehetett egy szépség, mi lelkünknek gyönyör ártalmas? Később azt mondták, mikor kikanyarodtak a pusztáról, messze elhajították, ők tudták miért. Ha hasonlót látok, azonnal gyomlálom, mert tudom „gyomnövény”. És a komposztomon újra nő és újra gyomlálom!
Elkalandoztam, bocsájtsd meg nekem, mert minden emlék újat generál, mert írni emlékezni még mindig jó, míg tehetem!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése