Az Adventi "koszorúm" kicsit más. Nem csak a várakozást, ez elmúlást is idézi. Mindent, mit emberi kéz alkotott, elvenni lehetetlen.
... Már álmaimban sem kísért, megbékélt. Lelkem is próbálja
elengedni, de mit Isten egybe kötött, a szálak nem engednek. Nem is kell! A
szeretet, mi szívéből fakadt, új értelmet kapott. Gyermekek, unokák, barátok
táplálják a hitet, az életem értelmét…
... Eljött az este, tudtam az utolsó. Elmúlt egy nap és még egy. Már nem akart ágyában
aludni, a nappaliban közel hozzám mindig velem. A kereveten, két személyes kanapén, teste
görnyedt, lábai hol fent, hol magzati pózban. Egy levegőt szívni velem,
élni a mindennapjainkat, ahol tüsténkedhetek, levest főzök, érezni illatokat,
látni talán pókokat, apa mennyi munka vár rád. Kezét elengedni nem tudtam, míg
álomba nem szenderültem, de ébrenlétem újra az Övé
volt. A földi boldogságunk talán itt teljesült. Ágya elé terített szivacs matrac, hol aludni véltem, hol mindig
készen álltam, hogy minden rezdülését követhessem. Őszintén kívántam "anya menj el, engedd el a kezem az égiek szólítanak, ne gyötörd megtört lelkemet, menj békével!"
Önző, mégis őszinte kívánság volt, hiszen megbeszéltük. Halk sóhajok ébren
létem kiáltásai, néhány csepp "morfíliúm", hogy enyhítsem fájdalmát. Mert
megígértük egymásnak, ha eljön az idő, fájdalom mentesen. Mikor oxigénért
küzdött maximumra tekertem, tudtam, nincs tovább. Keze szorítása egyre gyengült,
halk sóhajai és megszűnt minden zaj, minden sóhaj, a csend félelmetes volt.
Lelke szelleme felettem keringett hangtalanul, tudom nem akart elmenni, de valaki
szólította. Minden izma elernyedt.
Próbáltam még egyszer a szemébe nézni, de már nem az enyém volt. Gyönyörű teste
lassan hűlt, minden mozdulata kívánságom szerint, élettelenül.
2019.11.28. Kora délután örökre elhagyott...
Hogy önző létem, szívem nem szakad meg, Neked köszönhetem.
Mert nem engeded, mit az élet elrabolt Tőled, tőlem is elvegye! Mert emlékezz, „egyek
vagyunk eggyé válhatunk szeretünk és egyszer meghalunk!” Ma bú, bánat és keserűség. De mindig van, lesz
a holnap, hol könnyeinket törölhessük, hol a felkelő nap ránk ragyog, mikor
csak a ma létezik. Csak az élők számítanak, a múlt csupán homály és borzadály a
jövő szép remény!
Ma reggel öreg Kormi cicám, cicánk, végtelen szeretettel
közeledett. Valamit elakart mondani, mit talán Anya mondott, végső
simogatásában. Szemében fájdalom, mit csak talán én véltem érzékelni. Tudom, ma
velem érzeleg, mert a szeretet, mit anyától kaphatott, soha nem múlik…
… a kanapén pihenek, talán úgy, mint Ő, lábaim kinyújtva majd
össze kucorodva, mint egy gyermek. A lágy langyos meleg testem lelkem átjárja,
mint az Övét, amikor még a létért kiáltott, halk szaván. Hallani csak én
véltem, a Teremtő magára és rám hagyta. Étkem szomjam nem kívánom, csak még
egyszer add meg nekem a pillanatot, ami az éterben mérve csak egy nüansznyi
lét, életem a boldog életem. Szempillám lehunyom, nem kívánok ébredni, csak
érezhessem, mi elmúlt, a miénk volt!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése