Mikor nem juthatsz el a tengerig, de kiderül a te "tengered" a falu közepén található...

 

… Maradt néhány emlékem Budapestről, talán az elsők közül. Osztálykirándulás, valahol Magyarországon, talán a Bakonyban? Gondfeledt focizás és a labda begurult valami vízgyűjtőbe. Nem volt nagyobb, mint kis tavacska. Körül álltuk, de a labda középen élvezkedett. Mint falusi fiúcska, nem okozott gondot, olyan volt, mint a Káli medence kühegy lankáin a dagonyázó, hol malacokkal együtt fürödtünk, piócákat söpörtünk testünkről, és hagytuk, hogy az iszap testünkre száradjon. Kifeküdtünk a sziklákra, tudtuk éreztük, valami misztikus erő uralkodik, kövekkel kongattuk, alattunk mélység, de feltörni soha nem tudtuk. Vagy mint a Balaton, a tenger, az óceán, a víz, amit nem ismerhettem, de amitől soha nem féltem. Begázoltam és a labdát boldogan dobtam feléjük. Volt aki elfogadott, volt aki kis tökösnek hívott, nem egyszer falusi paraszt fiúnak neveztek.

Fájt, de soha nem bántam, ha csak fiatalságom töredéke jutott volna, másként látnátok a világot. Féltem az Istent, féltem az ismeretlent.


Valamely korai osztály találkozónkon, osztályfőnökünk rövid videót mutatott. Néhány filmkocka, ahol én voltam a büszke főszereplő. Az Imi Mindszentkálláról. Csenevész fiúcska, de kész minden huncutságra, hiszen életében ezt gyakorolta. Töri tanárnőm vadászta szavaim. Minden óra előtt jelenlét, hangos szavakkal jelezd ottléted. Mindig mondtam jelen, mond még egyszer nem hallottam, és mosolygott az egész osztály, a roppanós kemény e betűimtől. Aztán versenyeztünk, ki tud több táj jellegű szót gyűjteni. Tárházam végtelen volt, és megint büszkélkedtem, mert bakonyinak születni élni és nevelkedni, anyáink nagyanyáink szókincsét örökölni nem kis örökség! Volt Petrás Misi, ki igazi palóc volt, volt ki az alföldi ö-t törte, de a legszebb az enyém volt. Lassan azonosultam környezetemmel, már az e-k lágyabbak lettek, de soha nem „pestiek”, maradtam szépen csengő beszélő, igaz magyar bakonyi fiúcska. Nem tanultam úszni, a Balaton kar nyújtásnyira, mégis nagyon messze. A „mosó” volt a mi tengerünk. Friss forrásvíz, ha felhevült testünk hűteni kívántuk. Emlékszem lábam alatt kőpadka, szemben talán ugyanez. A távolság, két méter és vetődj, mély levegővel tüdődben. Hosszában talán három-négy méter, belöktek, kutyaúszásban tettem, mert élni akartam. Nem volt mély, talán egy méter, de akkor nekünk a kincseket rejtő mélység. Néha leúsztunk a mélységbe, nyitott szemmel a nagy kövek közt kincseket vadászni. Ajkunk lila a dermesztő hidegtől, és mégis valami új, mi a csodás világ, a megismerhetőség lehetősége.  A Balaton már pocsolya volt, úsztunk kutyában, háton, mellben, gyorsban, már ez is a mi világunk volt. Mikor a tenger partján elengedtem magam, csak lebegtem a sós vízben, eszembe jutott mi is volt, mi idevezetett? Még hinni véltem, hogy lapos a föld, legurulni lehetetlen, aztán eszmém éledt, azt mondták gömbölyű, ha az áramlat elsodor, Afrika, Kína, Amerika, és ész nélkül eveztem a partra. Talán a kíváncsiság, talán a vágy, hogy a Káli medence iszapos úsztatóján a mosón kívül is lehet más világ. Örök szépség, örök emlék!...






Mindszentkálla olyan, mint egy szépen csengő szó, fogalom...

 ... Kedves iskola társaim, huncutságaim pajtásai, és sokam mások, ki egy tablóra nem fértetek. Mikor arra biztattatok írjam meg a káli medence, Mindszentkálla történetét, nem gondoltam és nem is célom, nem az én hivatásom. Talán Vili bácsi, iskolánk igazgatója volt hivatott, és Ő is feladta. Varga Béla, ki hitte, hogy múltunk nem feledhető, Ő is feladta. A jelennel a múlt is öregszik. A múlt emlékei, származásunk mindig érdekeltek, lenyűgöztek. Hogy ott élhettem fiatalságom, kutatói ösztönöm, gyermeki vágyaim arra ösztökéltek, hogy írjak, írjam meg mindazt, amit öregkoromig gyermekeimnek nem tudtam átadni. Azt az élményt, mit nekem a káli medence nyújtott. A rajongásom szeretetem nem véletlen, a szülői neveltetés, az ott élő emberek örök megbecsülése szeretete, kitörölhetetlen emlékek. Életutam egy része köt Mindszentkállához, hiszen ’52-ben Padragon születtem, szüleim a falu szülöttjei voltak, évszázadokra visszanyúló vérvonal. Talán ’58-59 után érezhettem magam Mindszentkállainak. Addig csak, mint hazalátogató kisgyermek, szüleim bicikli vázán utazó, a természetet csodáló kisemberke. Hogy mégis ezt vallom szülőfalumnak? Itt születtek kis testvéreim, a gondoskodás jelentős része rám hárult, boldogan tettem, mert lassan bomló és kiteljesedő tudatuk, létük az én kis csecsemő koromat is idézték. Írásimban sokszor hivatkoztam a csínytevésekre, a boldogság pillanatainak megélésére, de minden rendszertelen, agyamban kipattanó gondolatok, emlékek rögzítése. Ez olyan, mint egy mesekönyv, várod a végét, de mindig egy újabb történet jön és azt hiszed végtelen. Kényszerre soha nem tudtam és nem is akartam írni, olyan, mint egy tiszta vizű forrás, nem mondhatod neki, most jobban bugyogj, most több vizet adj, csak mindig annyit, amit erőd a természet megenged. ’66-ban búcsúztam falumtól, várt a főváros, a középiskolai a nyüzsgés, számomra ismeretlen világ. Szentimentális lelkem már akkor is mesélt, mindenkinek, aki hallani akarta. Azt mondták alultáplált, csenevész fiúcska voltam, aki nem bírja a kihívásokat. De a hitem, belső erőm a lelkem akkora volt, hogy nem ismertem lehetetlent. Első évben kudarcok értek, aki csak tehette bántalmazott, megalázott, de anyám szavai jutottak eszembe, a szemeid igézők, a kisugárzásod óriási, őrizd meg, mert egész életedben segítségedre lesz. Így hát szembenéztem minden kihívással, a tudásszomjam, hogy több lehetek, mint egyszerű szántó-vető paraszt fiúcska, múltam soha nem feledve szégyellve, tanultam könyvekből, szavakból, tettekből. Aztán Veszprém, majd Kecskemét főiskola, vissza Veszprém és talán már életem végéig Veszprém. Szülőhazám Magyarország, otthonom Veszprém, mégis ami legjobban köt, az a néhány év, Mindszentkálla. Olyan szépen csengő szó, hogy gyomrom összeszorul, hacsak a nevét hallom és csak az érezheti értheti, ki igazán mindszentkállainak vallhatja magát. Az évek évtizedek múlása mindenki számára biztosíthat múltat. Házunk titkos rejtelmeivel már nem nyújt igazi nosztalgiát, a benne élő emberek szomszédok, falunk régi öregei, akikre lehet érdemes emlékezni... 

Egy igazi télapó meséje...

 


...Gyakran meséltem, mesélnék most is ha valaki meghallgatná. "Tudod papa csak úgy fejből, nem könyvből". Fiatalabb koromban imádtam a meséket, boldog voltam, hogy valakiknek örömöt tudtam szerezni. Sokat olvastam és fordítottam magam, gyermekek nyelvére érthetően csak úgy fejből. Persze közre játszott hanglejtésem arc mimikám. Apuéktól is sokat hallottam. Jancsi és Juliska ezer történeteit, kicsit extrém, bizarr mesék voltak, de takaró alá bújva kacajt, huncut mosolyt titkokat rejtettek. A "Sosem volt cigány ország" meséi, talán sokaknak ismeretlen. Már nem tudom hogyan juthattam az ódon megviselt könyvhöz, de először át kellett rágnom minden gondolatát. A szépség benne is megvolt. Fiatalon sokat utaztam zötyögő vonatokon, Budapestre, Kecskemétre.Unatkozó ácsingózó gyermekek rohangáltak és valahogy kialakult egy szemkontaktus.Egyre közelebb kerültek hozzám, megérintettek és már ölembe kucorodva várták, hogy meséljek. Meséim rövidek voltak, kérték mesélj még és az idő rohant. Szülők bizalmatlanul néztek rám, "ez a gyerek tartózkodik az idegenektől!" És volt boldog ölelés, csillogó szemek. Néha volt visszajelzés, az óvodában kissé átformálva átélve mesélte társainak a hallottakat, óvó néni rémülten rohant a szülőkhöz! Soha nem a klasszikusokat meséltem, hiszen minden gyermek ismerte. Nem egyszer mégis tündérmesét kívántak. Fantáziám beindult, ilyenkor Ők voltak a főszereplők, angyali ruhákba öltöztetve. Tudtam ki a kedvenc játszótársa, ki az óvodáskori szerelme talán többet is, mint szülei tudhattak. A mesevilág csodás, kapukat nyithat rejtett vágyainkra, csak legyen befogadó, ki azonosulni tud érzelmekkel, bizalmi kapcsolatot képes kialakítani. Mert bizony a gyermekek érzelmi világa kifürkészhetetlen, keresik a tapintható érzékelhető pontokat, a megnyílást, az érthető szavakat a szeretetet. Valakihez odabújni, kedves szavakat hallani, olyat, mit anya szájából ismeretlen, mégis szép! Mikor anya csücsörít édes ajkát csókolnád, de valaki óva int, ezt nem szabad ez apáé. Mikor lopva lesed, amint gyengéd ölelésben apa anya ciciét csókolja, joggal mondhatod, na nem, az az enyém! Aztán lassan kialakul, enyém, tiéd, miénk, nem is bonyolult fogalma. A káli medencében sok-sok tabu létezett. Nem vagy csak ritkán érinthetted anyád, mint csecsemőként tetted. Magázni kellett, nem bújhattál hozzá, hogy megértsen, hogy egy voltál a többi közt, aki szeretetre vágyik. Kulcslyukon lested amint fürdőkádban fürdik, testét törölgeti, ami valaha tiéd volt, már tabu. Kegyetlen valóság, hiszen ölében csak a kicsik fértek el, és mi csak sóvárogva vártuk, hogy minket is öleljen. Valami rosszat kellett tennünk, hogy megbocsátásként minket is keblére fogadjon. Mikor halálos ágyán kezét szorongattam, utolsó sóhaja az volt, mindannyiótokat igaz szívből szerettem, csak a jó Isten a megmondhatója, kinek jutott több, vagy kevesebb. Nem a mennyiség számított, amit átadhattam gyermekeimnek unokáimnak az utókornak. 

Hol volt, hol nem volt, volt egy pici ország, benne pici falu, benne pici emberkék, kik mindig várták a télapó eljöttét. Talán hittek még a mesékben, talán hitték ez a télapó nem tudhat mindent csínytevésükről. Izgalommal teli esték, cipők már fényesre vixolva várták az érkezést. Igaz nem hullott hó, még száncsengőt sem hallottak, de reméltek. Aztán apa mondta ékezik mikulás. Apa én még kicsinek számítok, hiszen akkora vagyok, mint a mikulás? Gyermekem, Te mindig a mi kicsink maradsz és a télapó is tudja. Bújjatok közelebb egymáshoz, testetek kezetek melege árassza a szeretet melegét. Akarjátok, hogy meséljek? Igen, igen!

 Jó, akkor figyeljetek, mert kedvenc mesémet mondom, és ha kell feleljetek, mert kérdezek és jegyezzetek meg minden szót, mert rajzaitokban várom a választ, hogy más gyerekeknek is mesélhessek. 

... A hegy oldalában egy fiú legeltette nyáját. Csendes magányában apja furulyáját fújta. Oly szépen szólt, hogy nyája köré sereglett, apró báránykák bújtak ölébe. Nem ismerte a télapót, a Jézuskát is anyja meséiből tudta. Egyszer a királylány megszökött várából. Egyedül, hogy senki se tudja. A furulya szó hallatán egy sziklának dőlt és mély álomba szenderült. A fiú meglelte, álom szép hajával a szél játszadozott. Hamvas arcát soha nem tudta feledni. Báránybőr bekecsével testét takarta. Akarjátok tudni, hogy a fiút, hogy hívták? No nem, óvodás társaitok nevét hallom, nevezzük egyszerűen Peti bojtárnak. És a királylány nevét kántáljátok, oly szép nevek talán meséitek álom hercegnője, legyen egyszerűen Anna. Mikor felébredt a gonosz sárkány várában volt. Peti bojtár nem értette, este még a holdfény ragyogott testére és reggelre tova tűnt. A király bánatában mindent felajánlott, fele királyságom, minden vagyonom, csak valaki kincsem vissza hozza. Jelentkeztek hercegek, vagyontól telt kalmárok, szépségét tudva ismerve minden vagyont megért. Peti bojtár a vár kapujáig sem jutott, mert szakadt ruháit látva ebrudálták. " Télapó mit jelent, hogy ebrudalták?" Tudjátok, mikor valaki szakadt ruhában, ápolatlan arcát látva inkább menekülnétek, szívében fájdalom lakol, nem érezhetitek, de, ha rátok tekint, olyan, mintha gyermekei lennétek. Valaki, valakik apukája, de a sors úgy hozta, hogy most éppen tehetetlen. Szóval mostohának érezte magát, az, hogy a hegyről lejött? Valaki súgta a falu határában él egy öreg nénike. Sokan mondták olyan boszorka. Haja kócos arca bibircsókos, de megfáradt ráncos arca mögött ott bujdosik a mosoly. Peti bojtár félénken bújt rozoga otthonába, de mikor arcára tekintett érzett valami meleget. A nagyanyó arcáról sugárzott. Nem kellett egy szót sem mondani, tudom, miért vagy itt. Kezét munkától repedezett tenyerébe fogta. Most hunyd le szemed. Peti látta, amint Anna a sárkány fogságában, sziklák barlangjában él, körötte ezer virágból font koszorú, nedű és nektár, mi szem szájnak ingere, csak a szabadság a végtelen szeretet hiányzott, a mélabús furulya hangja. Álomszép köntöse lebbent a barlang hűvösében, a remény éltette. Hatalmas tükör volt szobájában, gyakran ült előtte, nézte bájait, a szeméből kicsorduló könnyeket de a sárkányt soha nem látta. Ismeretlen világ volt számára, kincs pompa, mit mindenki remélhet, de valami hiányzott.  

Az igazi mese most következik! Az erdő szélén, minden holdtöltekor megjelenik egy griff madár.

Szárnya, mint egy sasmadár kiterjesztett szárnya, talán kétszer is nagyobb. Mogorva a tekintete csőre karmai ijesztőek, ember fia látni sem kívánja. Menj oda, tudja, mi a teendője. Légy felkészülve, elröpít oda, hova vágysz, de figyelmeztetlek, mindig éhes és szomjas! Peti várta a holdtöltét, legszebb gödölyét áldozta, tömlőket töltött friss forrás vízzel. Nem tudott aludni, szénakupacon hevert, mígnem csörtetve megjelent a griff madár. Tollait börzölte, nagyokat rikkantott, zenget az erdő a mező. Petit meglátva kedvesen üdvözölte. Vártalak kis hercegem! De én csak a Peti bojtár vagyok. Tudom, de Annának a kis hercege! Ülj nyakamba és kapaszkodj, mert úgy röpítelek, ahogy szél sem képes. Göndör haja szemébe hullott, látta a távolodó messzeséget, amint gulyája csendesen legel. Szívét egyetlen vágy hajtotta Annát viszont látni. Nem érdekelte a kincs a fele vagy egész királyság. Éhes vagyok, kerített a gödölyéből és hatalmas csőrébe helyezte. Szomjas vagyok és itatta tömlőjéből.Végtelennek tűnő repülés, már kirajzolódtak az ismeretlen sárkány bolygó körvonalai. Éhes vagyok! Nagyanyó figyelmeztette, ha nincs ennivaló, nincs küldetés! A gödölye elfogyott a tömlő is üres. Késével combjából hasított, vérét serlegbe fogta. Nagyot huppanva érkeztek. Elterült a homokban, de lábra állni sem tudott.
A griff madár felé fordult. Nem ettem meg húsodat a véred is vissza adom. Peti talpra állt és csodálta, amint hatalmas szárnycsapásokkal eltűnik a láthatatlan világban. 

Az én szusszom is kifogyott, ha akarod mesém végét hallani, kérd apát, anyát, nagyszüleid! Fejezzék be ők, hiszen voltak gyerekek, tudják mire vágysz. 

Egyről biztosíthatlak, megtalálták szerelmüket, a sárkánnyal sem kellett hadakozni, mert éppen téli álmát aludta. Fele királyság vagy az egész, ugyan kit érdekel!...          

            

Történések, valódi események, szólások mondások...

... Nagyszüleim boldog magyarok voltak. Ahogy kis gyermekként láttam, nem keseregtek nem szűkölködtek. Legyen a pipába dohány, asztalon étel...