… Maradt néhány emlékem Budapestről, talán az elsők közül. Osztálykirándulás, valahol Magyarországon, talán a Bakonyban? Gondfeledt focizás és a labda begurult valami vízgyűjtőbe. Nem volt nagyobb, mint kis tavacska. Körül álltuk, de a labda középen élvezkedett. Mint falusi fiúcska, nem okozott gondot, olyan volt, mint a Káli medence kühegy lankáin a dagonyázó, hol malacokkal együtt fürödtünk, piócákat söpörtünk testünkről, és hagytuk, hogy az iszap testünkre száradjon. Kifeküdtünk a sziklákra, tudtuk éreztük, valami misztikus erő uralkodik, kövekkel kongattuk, alattunk mélység, de feltörni soha nem tudtuk. Vagy mint a Balaton, a tenger, az óceán, a víz, amit nem ismerhettem, de amitől soha nem féltem. Begázoltam és a labdát boldogan dobtam feléjük. Volt aki elfogadott, volt aki kis tökösnek hívott, nem egyszer falusi paraszt fiúnak neveztek.
Fájt, de soha nem bántam, ha csak fiatalságom töredéke jutott volna, másként látnátok a világot. Féltem az Istent, féltem az ismeretlent.
Valamely korai osztály találkozónkon,
osztályfőnökünk rövid videót mutatott. Néhány filmkocka, ahol én voltam a büszke
főszereplő. Az Imi Mindszentkálláról. Csenevész fiúcska, de kész minden huncutságra,
hiszen életében ezt gyakorolta. Töri tanárnőm vadászta szavaim. Minden óra
előtt jelenlét, hangos szavakkal jelezd ottléted. Mindig mondtam jelen, mond
még egyszer nem hallottam, és mosolygott az egész osztály, a roppanós kemény e
betűimtől. Aztán versenyeztünk, ki tud több táj jellegű szót gyűjteni. Tárházam
végtelen volt, és megint büszkélkedtem, mert bakonyinak születni élni és nevelkedni,
anyáink nagyanyáink szókincsét örökölni nem kis örökség! Volt Petrás Misi, ki
igazi palóc volt, volt ki az alföldi ö-t törte, de a legszebb az enyém volt.
Lassan azonosultam környezetemmel, már az e-k lágyabbak lettek, de soha nem „pestiek”,
maradtam szépen csengő beszélő, igaz magyar bakonyi fiúcska. Nem tanultam
úszni, a Balaton kar nyújtásnyira, mégis nagyon messze. A „mosó” volt a mi tengerünk.
Friss forrásvíz, ha felhevült testünk hűteni kívántuk. Emlékszem lábam alatt
kőpadka, szemben talán ugyanez. A távolság, két méter és vetődj, mély levegővel
tüdődben. Hosszában talán három-négy méter, belöktek, kutyaúszásban tettem,
mert élni akartam. Nem volt mély, talán egy méter, de akkor nekünk a kincseket
rejtő mélység. Néha leúsztunk a mélységbe, nyitott szemmel a nagy kövek közt
kincseket vadászni. Ajkunk lila a dermesztő hidegtől, és mégis valami új, mi a csodás
világ, a megismerhetőség lehetősége. A
Balaton már pocsolya volt, úsztunk kutyában, háton, mellben, gyorsban, már ez
is a mi világunk volt. Mikor a tenger partján elengedtem magam, csak lebegtem a
sós vízben, eszembe jutott mi is volt, mi idevezetett? Még hinni véltem, hogy lapos a
föld, legurulni lehetetlen, aztán eszmém éledt, azt mondták gömbölyű, ha az
áramlat elsodor, Afrika, Kína, Amerika, és ész nélkül eveztem a partra. Talán a
kíváncsiság, talán a vágy, hogy a Káli medence iszapos úsztatóján a mosón kívül is lehet
más világ. Örök szépség, örök emlék!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése