Mindszentkálla olyan, mint egy szépen csengő szó, fogalom...

 ... Kedves iskola társaim, huncutságaim pajtásai, és sokam mások, ki egy tablóra nem fértetek. Mikor arra biztattatok írjam meg a káli medence, Mindszentkálla történetét, nem gondoltam és nem is célom, nem az én hivatásom. Talán Vili bácsi, iskolánk igazgatója volt hivatott, és Ő is feladta. Varga Béla, ki hitte, hogy múltunk nem feledhető, Ő is feladta. A jelennel a múlt is öregszik. A múlt emlékei, származásunk mindig érdekeltek, lenyűgöztek. Hogy ott élhettem fiatalságom, kutatói ösztönöm, gyermeki vágyaim arra ösztökéltek, hogy írjak, írjam meg mindazt, amit öregkoromig gyermekeimnek nem tudtam átadni. Azt az élményt, mit nekem a káli medence nyújtott. A rajongásom szeretetem nem véletlen, a szülői neveltetés, az ott élő emberek örök megbecsülése szeretete, kitörölhetetlen emlékek. Életutam egy része köt Mindszentkállához, hiszen ’52-ben Padragon születtem, szüleim a falu szülöttjei voltak, évszázadokra visszanyúló vérvonal. Talán ’58-59 után érezhettem magam Mindszentkállainak. Addig csak, mint hazalátogató kisgyermek, szüleim bicikli vázán utazó, a természetet csodáló kisemberke. Hogy mégis ezt vallom szülőfalumnak? Itt születtek kis testvéreim, a gondoskodás jelentős része rám hárult, boldogan tettem, mert lassan bomló és kiteljesedő tudatuk, létük az én kis csecsemő koromat is idézték. Írásimban sokszor hivatkoztam a csínytevésekre, a boldogság pillanatainak megélésére, de minden rendszertelen, agyamban kipattanó gondolatok, emlékek rögzítése. Ez olyan, mint egy mesekönyv, várod a végét, de mindig egy újabb történet jön és azt hiszed végtelen. Kényszerre soha nem tudtam és nem is akartam írni, olyan, mint egy tiszta vizű forrás, nem mondhatod neki, most jobban bugyogj, most több vizet adj, csak mindig annyit, amit erőd a természet megenged. ’66-ban búcsúztam falumtól, várt a főváros, a középiskolai a nyüzsgés, számomra ismeretlen világ. Szentimentális lelkem már akkor is mesélt, mindenkinek, aki hallani akarta. Azt mondták alultáplált, csenevész fiúcska voltam, aki nem bírja a kihívásokat. De a hitem, belső erőm a lelkem akkora volt, hogy nem ismertem lehetetlent. Első évben kudarcok értek, aki csak tehette bántalmazott, megalázott, de anyám szavai jutottak eszembe, a szemeid igézők, a kisugárzásod óriási, őrizd meg, mert egész életedben segítségedre lesz. Így hát szembenéztem minden kihívással, a tudásszomjam, hogy több lehetek, mint egyszerű szántó-vető paraszt fiúcska, múltam soha nem feledve szégyellve, tanultam könyvekből, szavakból, tettekből. Aztán Veszprém, majd Kecskemét főiskola, vissza Veszprém és talán már életem végéig Veszprém. Szülőhazám Magyarország, otthonom Veszprém, mégis ami legjobban köt, az a néhány év, Mindszentkálla. Olyan szépen csengő szó, hogy gyomrom összeszorul, hacsak a nevét hallom és csak az érezheti értheti, ki igazán mindszentkállainak vallhatja magát. Az évek évtizedek múlása mindenki számára biztosíthat múltat. Házunk titkos rejtelmeivel már nem nyújt igazi nosztalgiát, a benne élő emberek szomszédok, falunk régi öregei, akikre lehet érdemes emlékezni...