Van ki, mi életed végéig szolgál...

 ... Néha az elvont dolgok is vonzanak. Megjelennek élő napjaimban és a múltról zenélnek. Általában élő emberekről, vagy emlékekről írunk. Léteznek csupán tárgyi eszközök mik életed mindennapjaid kiszolgálói lettek. Azt mondhatjuk élettelenek, mégis kezedben újra élednek. Vannak, mit örököltünk, vannak mit már fiatal házasként szereztük be és vannak ajándékok, mit jó szívvel kaptunk és megválni tőlük lehetetlen. És vannak, mit közösen alkottunk, értéküket csak mi érezhetjük. Ha körülnézel léted tele van csetreszekkel, törölgetni való apróságokkal, terítőkkel, párnákkal, és sok-sok mással, mihez már csak emlék fűződik. Azt gondolom gyermekeimnek könnyebb lesz szelektálni. A használati érték felülbírálhat emléktárgyakat, ezer dolgot eladtam, megváltam tőlük, mert számomra értéktelenné, feleslegessé váltak. Az RG 25 NDK-s robot gép minden napjaim használati eszköze. Három van belőle, ha hibádzik, háromból egy mindig működik.

Savanyító kőedény, házasságunk, életünk talán első szerzeménye, mert kaptunk szüleimtől káposzta gyalut, és receptet a jó savanyított káposztához. Program volt, barátomékkal karöltve gyalultuk, fűszereztük és vártuk az eredményt, boldog pillanatok! Megvan a sarló mivel anyám markot szedhetett, élezni élvezet, kerítést sövényt aljnövényzetet vágni laza mozdulattal, vasvilla, ásó, kapa mind a múltat idézi a múltra emlékeztet. Az izzadtság verejtékes múltjuk beivódott. '92-ben rendeltünk Zepter edénykészletet, életre szóló garanciával. Akkor tehetősebb voltam, megengedhettem magamnak, családomnak a "luxust". Mai napig, mintha új lenne, azt mondták, a modern űrtechnológia! Igaz a toronyban főzést nem tanultam meg, de megbecsült, külön simogatást érdemlő főző eszköz. Talán mosolyogsz, én is ezt teszem! Esküvőnkre ajkai kristály poharakat kaptunk. Csak alkalmanként használtuk, szépen csengő csilingelő hangja, elvarázsolt. Ha mégis egy eltörött, nem a bosszúság, a másik szemében a könny, nekem a megkönnyebbülés, ez is fogyó eszköz, eggyel kevesebb. Déditől eredeti Rosenthali porcelán étkészletet kaptunk. Talán 24 személyes lehetett. Kora talán a múlt század derekára datálható. Felét eladtam akkor jó pénzért, de még mindig maradt örökölhető. Sorolhatnám, folytathatnám, de nem ez a célom. Őrizd a múlt emlékét, szeresd a mát, a modern világot, mi kényelmed szolgálja, de soha ne feledd, hogy mikor kihajítasz valamit, talán egy könnycseppet megérdemel!  A palacsinta sütőm, ezer ráragadt égett múlt. Mégis, ha feldobom és fordítva visszaesik unokám tapsol, "papa te varázsló vagy!" Ragaszkodni a múlthoz, elfogadni a mát, remélni a jobb jövőt egy életforma, 70 felett talán nem is idegen! Elégedett mosoly, egyedül több, mint a mindeség, több, mint valaha lehettél. Tíz "kormolt" palacsinta, tíz szem életöröm, tíz szem remény, hogy még mindig és sokáig élsz!...

Kis Corsam, már huszon feletti, kérdem mi fáj, de soha nem válaszol, talán érzi, mit én is érízhetek, emberi mértékkel mérve már ő is 70 feletti. Mert jajgatni ráérünk, de, ha még egyszer beülsz, elduruzsolom bánatom, elviszlek mamához a temetőbe, hazahozlak és tudom garázsodba zársz, ahogy ígérted, unokáid érinthetnek, ha néha köhögök is, téged szolgáltalak... 

Az élet ritka pillanatai igazságai...

 

... Ágyam felett lóg a mennyezet. Csak néhány ragasztott tapéta. Talán meglepő, talán van tudományos magyarázat. Hajnali háromkor néhány csepp karomra, és tizenöt-húsz perc múlva újabb csepp. Reggelre tenyérnyi folt ágyam áztatva. No, nem ott lent és nem is fent. Felettem nem lakik senki, gyermekeimnek unokáimnak fenntartott terület. A misztikum akkor kezdődött, mikor nagyobb fiam elhagyta évekig épített birodalmát. Mindent mérnöki pontossággal tervezett, kivitelezett. Kisebb fiam lakta, átmenetileg újdonsült barátnőjével. Nem mondom, hogy nem történtek megmagyarázhatatlan tettek jelenések. Albérlőim féltve kérdeztem, minden rendben? Ágyam odébb toltam, vödröt helyeztem a képzelt csöpögésre, szivacsot, majd rongyot tettem, és mégis álmomból riasztott a hajnali néhány csepp. Nem törődöttség, hanyagság, kíváncsiság, ez vagyok. 

Néha eszembe jut nagyanyám a dédi lakása. Fordított stokira helyezett teknő, szalmával bélelve, vagy a kemence patkán kialakított kuckó volt nyughelyünk. A bejárat előtt két méterre vastag törzsű rózsa vagy rozs körtefája. Nem tudom miért hívták így, korán érő, apró termésű, de nagyon finom. Törzsén felmászva az ágakon kúszva a bádog tetőre jutottunk. Forró volt meztelen lábunknak, de a kíváncsiság leküzdött minden érzetet, fájdalmat. Jó volt messzebb látni mint az udvarból, a vizeli portát, ahol soha nem volt mozgás. Voltak kacsák, libák, csirkék de emberek soha. Az udvarban álló kút árválkodott, vizet nem tudom mikor húztak. Az istállók üresen álltak, pedig valamikor marhák lakhatták. Ilyen az öregkor? Már a vizeli nénit sem láthatjuk? Azt mondták nem volt szép jelenség, hajlott hátú bottal járó vén asszony, olyan boszorka kinézetű. Szerettem volna egyszer a szemébe nézni, ráncos arcát megsimogatni, mert Livi néni és Ottó bácsi gyermekei voltak és szüleimnek barátai. Egyszer egy nagyfiút hoztak nyári szünidőre, egy árvát és huncutot. Tőle tudtuk meg, hogy a babákat nem a gólya hozza. Akkor traumaként ért, de később értékeltem, mentesítve szüleim a kényes kérdésektől. Aztán a fantáziánk beindult, bújtuk apám bányából hozott könyvét, az "Emberi test képekben". Majdnem minden világossá vált, de ért még meglepetés felnőtté válásunk során. Tőle tudtuk meg, hogy a punci szőr nem körkeresztmetszetű, mint a lágy selymes hajunk. A francia kard keresztmetszetére emlékeztető borotvaéles védekező eszköz. Mint növények védekező mechanizmusa működik, erőszakos behatolás ellen. Iskolai mikroszkópon vizsgáltuk, azt ne kérdezd, hogyan szereztük, de nem egy esetben kamaszkori akció végződött nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel, becses altáji szervünkön. Játszani tudtunk, minden előtanulmány nélkül, de senki nem mondta, hogy az előjáték miért is fontos. Lestük a serdülő lányok hónalj szőrzetét, duzzadó bim-bim cicijét, tudtuk szőrzet máshol is létezik. Mikor a kepékben, szalma kazlakban, a kőtenger barlangjaiban gyermekként vizsgáltuk a nemi különbözőséget, nem volt szőrzet, csak a meztelen csupasz igazság. Az ítélkezzen, ki soha nem élte át a nemi vágy nélküli kíváncsi élményt! 

Kissé elkanyarodtam, ne haragudj, de evés közben jön meg az étvágy. A gondolat gondolatot szül. Ezért is nehéz írni, mert óhatatlanul siklasz az élet tengerén. Szóval én vittem a keresztet, fekete gyászszalaggal a koporsó előtt. Tudom nem éreztem fájdalmat, olyan természetes volt. Láttam a síró kis közösséget, nem sokan kísérték utolsó útjára. A koporsóra hulló koppanó kavicsok mégis pár könnycseppet csaltak szemembe. A ház az udvar elnéptelenedett, nem voltak libák, kacsák, talán a kút is kiszáradt. Már nem volt értelme körtefára mászni, átlesni a szomszédba, halott volt minden. A kertbe akkor sem mertünk átmenni, a kerítés, mi már enyészetévé vált, megálljt parancsolt. Valahol ott lebegett emlékük, a sérthetetlen birtok, ki tudja mit rejthet, kíváncsiságunk kegyeletté vált...        

Azt hittem reméltem ...

 

 … Azt hittem reméltem szép lesz az ébredés, 2024 még szokatlan. Aludni is nehezemre esett. Csendes magányomban cicám borult a nyakamba, nóziját borostás arcomhoz dörzsölte, szeretni és játszani is akart. Nem volt kedvem játszani, a bugyuta Duna TV műsoráról is elkapcsoltam. Nem kívánom minősíteni, hiszen jót nem tudok mondani. Az igaz magyarság határainkon túl kezdődik és ott is fejeződik be. Celebek, kik büszkén vallják magyarnak magukat, Kárpátalján, Felvidéken, Erdélyben, vagy délszláv országokban születtek. Hol a mag népe? A megbecsülést kevésbé élvező tanáraink, orvosaink, lakatos építő mestereink, katonáink, tűzoltók, kik a kis hazánkra tettek esküt. Álszent papjaink, kik jó létben dúskálnak, mind határainkon kívüliek? Őseinkre, apáinkra gondolok, kiknek sorsuk nehéz volt, de mindig maradtak igaz magyarnak a határainkon túl, belül is. Kik tudtak rohamozni, halálba menni egy hazáért a magyar népért, hazájukért. Tudom és fájlalom, hogy volt valaha nagy Magyarország, és ha nyelvünket beszélik, éneklik joggal érezhetik magukat magyarnak. Csak én vagyok vak és elfogult. Higgyétek, ennek ellenére szeretlek Benneteket! Nem tehettek róla, hova születettek. Lehetek féltékeny? Talán soha, testvéreim, szeretteim a világ minden részén, egyek vagyunk, régi, vagy új hazánkban, élünk és magyarként szeretünk!... BOLDOG ÚJ ÉVET MINDEN MAGYARNAK, kik hiszitek, magyarnak lenni jó és büszkeség! Ha ellentmondást tapasztaltok írásomban, talán azért van, mert szeretetem a történelem engedte kis hazám a benne élő emberekkel őseimmel szeretteimmel. Kik fehérre meszelik őseink hagyatékát, mert a liliom szűz Mária keblén fehér volt, de lelkében minden virág örök színében pompázott. Nem volt piros szegfű, nem volt narancsszínbe öltözött nyakkendő, még az őszi rózsás forradalom is jelkép volt. Lehetek politikától független, nyakamban kis cicám, aki szürke, nem visel nyakkendőt, csak szeret a maga módján, testemen ezer karcolás, kicsorduló piros vér, lelkemben mégis a szeretet. Ha kell mellém bújik, ha nem kívánom, távol tőlem a pillanatot várja. Kinek szája, lehelete tiszta, vagy bagó bűzös, pipája ölébe hullik, még ma is fűstöllik, talán ő volt a…  Bár szippanthatnék még egyet, még egyet, hogy mondhassam ő volt a büszke nagyapám… Végre újra magam vagyok. Főzhetek tyúk hús levest, drága far-hátból, magam mögött hagyva, mit jó szándékkal kaptam, a rengeteg sütit, mi oly csábító volt, bár a marcipán fölött megjelent a penész. Mit fagyasztani tudtam, talán hetek-hónapok után is Rátok emlékeztet. Hát ilyen volt karácsonyom az új évem, ami őrzendő a végtelen szeretet, mit kaphattam, adni sajnos keveset tudtam. De az a kevés is több, mint a semmi! Ami hiány pótolható!...Valami mégis több a szónál egy hang, a virtuális világ csodája...

Milyen jó a gondoskodás...

 

... Életemben nem ettem annyi tócsit, mint az utolsó hónapjaimban. Mikor egy-egy viccet elsütök, még hazafele is kuncog, de jó veled, mindig megnevettetsz, Isten adja, hogy sokáig így legyen. Ajkán csorog az olaj, szája szögletében megül a tejföl. Ha kicsi lenne partedlit kötnék nyakába, mert bizony kabátján árválkodnak foltok, mit úgy hívtunk, bocs, leettem magam. Későn fekvő, későn kelő lettem. Napi rutinom élményekben szegényes, tisztálkodás után Morci cicám követeli reggelijét, a lépcsőn ülő öreg cicáim is csak addig maradnak, míg étket nem kapnak. Általában nem reggelizem, beérem marék gyógyszeremmel és várom az ebédet. Dél körül az ételfutár becsenget, néhány kedves szó és öt perc alatt átfagyva menekülök meleg kuckómba. Nem vagyok babonás, de évekkel ezelőtt rakoncátlankodó ősrégi kazánomhoz nem nyúlok. Hagyom, hogy pókok, porcicák éljék világukat. Néha kívülről letörlöm, hogy a lecsapódott pára, ételgőzök, nikotin ne rondítsák méltó fehérségét. Tudja a dolgát, fűt, néha kattog, pattog, de ebből tudom, hogy él és engem szolgál. Mikor a technika válik élhető világoddá, érzékeny leszel az amúgy elhanyagolható zajokra. Mosógépem hetente-kéthetente megpakolom. Váltó ruhám van bőven. Tudom, hogy a 125 perces program 102 percnél megáll. Megszűnik a monoton hang, és a sárga lámpa villog. Start és jó esetben folytatja félbehagyott munkáját, van mikor újrakezdi. Sebaj, eddig még mindig eredményesen lejárt. Virtuális világ. Eddig azt gondoltam, ha valakire, valamire vágyok, csak gondolni kell rá és a telefonom megszólal. Valóban működik, talán a vonzás törvénye érvényesül? A Facebookon van egy ismerősöm, aki nekem nem is ismerős, de a múltban agyában rögződött név alapján, kedves ismerősnek tekint. Naponta négyszer-ötször küld üzenetet, tehát gondol rám. Gyermekeim, unokáim napi szinten érintkeznek velem gondolataimmal, hacsak virtuálisan is. Azt gondolom, sok embertársamnak fontos vagyok. Csak a valós emberi hang, az érintés hiányzik. Morci cicám már tekintetemből tudja, hogy viselkedjen. De haragudni nem tud. Ennyi simogatást, dorombolást senkitől nem kaphatnék, mit ő ad. Pénztárcám nem bánja, mit a finom falatokért adok, cserébe a mérhetetlen szeretetet kapom. Azt hiszed lecsengett a karácsony, de füledben még mindig hallod unokáid kedves énekét, hangját...