... Ágyam felett lóg a mennyezet. Csak néhány ragasztott tapéta. Talán meglepő, talán van
tudományos magyarázat. Hajnali háromkor néhány csepp karomra, és tizenöt-húsz
perc múlva újabb csepp. Reggelre tenyérnyi folt ágyam áztatva. No, nem ott lent és nem is fent. Felettem nem
lakik senki, gyermekeimnek unokáimnak fenntartott terület. A misztikum akkor
kezdődött, mikor nagyobb fiam elhagyta évekig épített birodalmát. Mindent
mérnöki pontossággal tervezett, kivitelezett. Kisebb fiam lakta, átmenetileg
újdonsült barátnőjével. Nem mondom, hogy nem történtek megmagyarázhatatlan
tettek jelenések. Albérlőim féltve kérdeztem, minden rendben? Ágyam odébb toltam, vödröt helyeztem a képzelt csöpögésre, szivacsot, majd rongyot tettem, és mégis álmomból riasztott a hajnali néhány csepp. Nem törődöttség, hanyagság, kíváncsiság, ez vagyok.
Néha eszembe jut nagyanyám a dédi lakása. Fordított stokira helyezett teknő, szalmával bélelve, vagy a kemence patkán kialakított kuckó volt nyughelyünk. A bejárat előtt két méterre vastag törzsű rózsa vagy rozs körtefája. Nem tudom miért hívták így, korán érő, apró termésű, de nagyon finom. Törzsén felmászva az ágakon kúszva a bádog tetőre jutottunk. Forró volt meztelen lábunknak, de a kíváncsiság leküzdött minden érzetet, fájdalmat. Jó volt messzebb látni mint az udvarból, a vizeli portát, ahol soha nem volt mozgás. Voltak kacsák, libák, csirkék de emberek soha. Az udvarban álló kút árválkodott, vizet nem tudom mikor húztak. Az istállók üresen álltak, pedig valamikor marhák lakhatták. Ilyen az öregkor? Már a vizeli nénit sem láthatjuk? Azt mondták nem volt szép jelenség, hajlott hátú bottal járó vén asszony, olyan boszorka kinézetű. Szerettem volna egyszer a szemébe nézni, ráncos arcát megsimogatni, mert Livi néni és Ottó bácsi gyermekei voltak és szüleimnek barátai. Egyszer egy nagyfiút hoztak nyári szünidőre, egy árvát és huncutot. Tőle tudtuk meg, hogy a babákat nem a gólya hozza. Akkor traumaként ért, de később értékeltem, mentesítve szüleim a kényes kérdésektől. Aztán a fantáziánk beindult, bújtuk apám bányából hozott könyvét, az "Emberi test képekben". Majdnem minden világossá vált, de ért még meglepetés felnőtté válásunk során. Tőle tudtuk meg, hogy a punci szőr nem körkeresztmetszetű, mint a lágy selymes hajunk. A francia kard keresztmetszetére emlékeztető borotvaéles védekező eszköz. Mint növények védekező mechanizmusa működik, erőszakos behatolás ellen. Iskolai mikroszkópon vizsgáltuk, azt ne kérdezd, hogyan szereztük, de nem egy esetben kamaszkori akció végződött nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel, becses altáji szervünkön. Játszani tudtunk, minden előtanulmány nélkül, de senki nem mondta, hogy az előjáték miért is fontos. Lestük a serdülő lányok hónalj szőrzetét, duzzadó bim-bim cicijét, tudtuk szőrzet máshol is létezik. Mikor a kepékben, szalma kazlakban, a kőtenger barlangjaiban gyermekként vizsgáltuk a nemi különbözőséget, nem volt szőrzet, csak a meztelen csupasz igazság. Az ítélkezzen, ki soha nem élte át a nemi vágy nélküli kíváncsi élményt!
Kissé elkanyarodtam, ne haragudj, de evés közben jön meg az étvágy. A gondolat gondolatot szül. Ezért is nehéz írni, mert óhatatlanul siklasz az élet tengerén. Szóval én vittem a keresztet, fekete gyászszalaggal a koporsó előtt. Tudom nem éreztem fájdalmat, olyan természetes volt. Láttam a síró kis közösséget, nem sokan kísérték utolsó útjára. A koporsóra hulló koppanó kavicsok mégis pár könnycseppet csaltak szemembe. A ház az udvar elnéptelenedett, nem voltak libák, kacsák, talán a kút is kiszáradt. Már nem volt értelme körtefára mászni, átlesni a szomszédba, halott volt minden. A kertbe akkor sem mertünk átmenni, a kerítés, mi már enyészetévé vált, megálljt parancsolt. Valahol ott lebegett emlékük, a sérthetetlen birtok, ki tudja mit rejthet, kíváncsiságunk kegyeletté vált...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése