Amikor a szép a felejthetetlen karnyújtásnyira van...

 ... Fiam talán 10-12 éves lehetett, amikor először elvitt pecázni. Mint most Erik unokám. No nem egészen, mert én vittem, de Ő volt ki tanított. Hogy fogjam a botot, hogy rakjam fel a csalit, hogy dobjak és hogyan legyek türelmes az első kapásig. Nehezemre esett órákat tölteni, mikor nem történt semmi. Ő kis botjával a sneciket vadászta, ha össze kuszálódott nekem kellett kibogozni. Később anyát is bevontuk, fontos személyiség volt. Ő hozta hűtőtáskában a szendvicseket a nasit, az innit, és pesztrálta Petit. Őt nem nagyon érdekelte, botorkált a parton, kavicsokat szórt a fodrozódó Balatonba. A játék szenvedélye mindkét gyermeket magával ragadta. Maradtam két bottal a reménnyel, hogy valamely hal megsajnál és élményt nyújt csendes magányomban. Csodás volt látni, amint együtt játszadoztak, nevettek kacagtak, kacsákat etettek. Ha elfogyott a nasi, sétáltunk a büfé soron, tejfölös lángostól maszatos volt arcuk, és mindig kellett innivaló. A közös időtöltés megszerettette velem, amit nem akartam. Már én invitáltam a pecázásra. Dobozunk tele volt dédi párja, Gábor bácsi horgaival. Óriásiak voltak, egyágú, vagy háromágú. Nem igazán tudtam, létezik-e cápa a Balatonban, de valahogy ekkora horoggal akár foghatok is. Első pontyomat évekkel később fogtam, az is méret alatti volt, de megszekerezett, remegett térdem és anyát kértem merítsen, mert képtelen voltam, hiszen két kezemmel a botot fogtam görcsösen. Fiam érdeklődése alább hagyott, már egyedül, vagy anyával mentünk pecázni. Rabjává váltam örökölt szenvedélyemnek.

Már én tanítottam kis unokáim a fortélyokra, bár horgot kötni még mindig nem tudtam igazán. Először kertemben arany halakra vadásztunk, majd később a Balatonban, soha érdemleges eredménnyel. Ami szép volt, hogy együtt tudtunk nevetni, bosszankodni és szurkolni. Az első esélyt mindig megadtuk halainknak, de csalárd módon nem adtak következőt, így sokszor csalódottan távoztunk... 

Már nem horgászom, engedélyem két éve nem hosszabbítottam. Boldog vagyok, ha elvisznek, újra élvezhetem a vizet, a halk csobogást, vagy mindent beterítő hullámokat. Anya azt mondta, ha meghalok, tiéd lesz a Balaton, minden hullámával, lubickoló halaival. Nem így történt, még egyszer nem mentem egyedül a partra. Más a séta, mikor gyermekeimmel unokáimmal irigykedve nézem a remény telt horgászokat. Ahogy elfelejtettem, hogy a piramisokat lássam, elfelejtettem, hogy vannak vágyaim.  Bár lenne három, vagy több kezem. Kis ujjaim unokáimé, gyermekeimé, de bal kezem anyáé, amit tudom görcsösen szorít, elengedni nem tudom... Volt, mikor szomszéd asszonyomat kértem, jöjjön velünk. Ő is halk beszédű volt, a padon ültek csacsogtak, de soha nem tudtam miről. Aztán hangosan kacagtak, mert a halacskák megint túl jártak eszemen. Szép volt, talán szebb, mint vágytam. Fagyasztóm tel volt keszeggel, mert azért mindig akadt horgomra. Aztán, már nem kívántam, cicáim étke lett, mert ők mindig értékelték. A halászlé sem volt olyan finom, mikor anyával készítettük bográcsban, vagy éppen tűzhelyen. 

Azért volt szép közös élményünk is. 

 

Csoda szép világ! Talán Emma is társam lesz, kivel huncutkodhatunk, talán Ő is megcsókolja az aranyhalat, és kívánhat minden szépet és jót! Mert a vágya beteljesül! ...

Mikor az élet visszaköszön...

 ... Mennyire voltál magányos, mennyire volt életed minden pillanata, az igaz életed? Talán nehéz válaszolnod, nem is várja senki. Sokszor kutattam őseim eredetét. Azt mondják a szem, a haj, a fül, az orr, a lélek, ami iránymutató. A lelkiségről nem beszélhetek, hiszen szubjektív, átjárta a kor szelleme, identitása. Csak a dédikhez tudok fordulni, kiket talán ismertem is, vagy hallomásból ismerek. Nehéz elindulni olyan úton, amit nem a tapasztalat a megélt élet szül. Mégis megpróbálom, ha okfejtésem kudarcba is torkol. Nem tudom mi a célom, talán a kíváncsiság, talán az üres perceim, talán a megélt kudarcaim, boldogságom, a másokhoz való viszonyom, a végtelen szentimentális életem. A boldog család, ahonnan legtöbbet szippanthatsz jövőd alakításában. Azt mondják, jó neveltetést kaptál, olyan bő, tág fogalom, hogy értelmezni sem tudod, de cselekedeteid, érzéseid igazolják létjogosultságát. 

 Tölli nagyapám igazi magyar földművelő paraszt volt, nem magas, inkább alacsonyan vaskos, teherbíró, büszke múltjára, pipájára, karcsú bajuszára. Nem volt bőbeszédű, kurta szavai mindig igaznak tűntek. Inkább a bátyámat kedvelte, megtanította tehenet fejni, a kaszát is kezébe adta. Ha ölébe kucorodtam, gyengéden ölelt, a legmelegebb kuckót biztosította számomra, hol a kemence padkán, vagy a stokira állított teknőben. Azt mondta mindig csacsogok, mindig kérdezek és nem volt mindig türelme végig hallgatni. Mikor Padragról a papáékhoz utaztunk kerékpár vázon, nekem a boldogságot jelentette, találkozni Velük, akiket alig ismerhetek. A dédi mindig mosolygott, erősen ölelt, mintha attól félne ez az utolsó. Talán szeretetre méltó voltam, apró testemmel, hirtelen szőke hajammal, pisze orommal, csaknem fejhez simuló fülemmel, égszínkék szemeimmel. A dédi szép lehetett, ahogy anyám is a falu szépe volt.

Apám az alszegben lakott, nem tudom akkor is volt-e viszály, mint gyermekkoromban, de biztos, hogy minden kutya ugatott, ha apu hazatért a néhány perces légyottból.

Papa múltja visszavezethető a bejövő ős magyarokig. A török hódoltság után, már nyilvánvaló volt ittlétük. Somogyban, majd a Balaton felvidéken is feltűnt nevük. Soha nem gazdagok, jobbágyok, élhetőségüket kereső, védő magyarok. Vajon milyen keresztszülésék lehettek, nem kideríthető. Sokszor vágyom a meséket történéseket, amit szüleimtől nagyszüleimtől hallhattam, de nem emlékszem. Csak mikor én meséltem kis testvéreimnek, idegen gyermekeknek tiszta meggyőződésből. Miért ez az idő kiesés? Vagy bennem élt memória fogasomon, és akkor került elő, ha a szeretet lángra lobbantotta, és tudattalanul is tudtam, valami szép valami ismeretlen, de bennem él és megosztani élvezet. Vagy tényleg a képzelet szül valót rólam, valóst, álmokat, megtestesült lényeket, megtapasztalt élményeket. Az érzés az érzület kitől származik, anyámtól, ki talán mesélt, hogy álomba ringasson, apámtól, ki bánya mélyére vitt, hogy lássam a poklot, lássam amint a szén a felszínre kerül, napjaink melegét adják. Mindig mosolygó, szénportól felismerhetetlen arcok fogsorok, de a legszebb apámé volt? Mit egy gyermek megélhet felbecsülhetetlen. Az érzelem adottság, nem szabályozható, nem manipulálható. Mindig ott van napjaidban, múltadban jelenedben. Tasner nagyanyám, ahogy mondták, nem volt szép, bár nagyapám nem így gondolhatta. Hét gyermeknek adott életet, de a legidősebb fiát a háborúban elvesztette. Azt mondták azóta gyászban élt, feketében járt nem kommunikált, ő volt a falu "boszija". Nagyapám becsben élő polgára volt falunknak. Kötözködni nem volt ildomos, mert lobbanékony szikár magas, erős ember volt. Igazmondó, mindent meggondoló, keserűn mosolygó, de szeretni való. Utolsó mosolyát akkor láttam, mikor a főszegbe botorkált és titkos levelet szorongatott keblén, unokám ezt neked szánták, illatos és szép betűkkel írták. Első szerelmes levelem volt, mi a falunkba Tasner Imre névre érkezett. Ha mégis kérdezed, honnan az érzelem, talán a sok-sok elhullatott mag, mi arra várt, mi kikelni kényszerült, és megtapadt lelkemen, hogy újra éledhessen, míg élek. Papunk megvert, mert azt mertem mondani hittan órán, én nem Istentől, nem majmoktól származom. Szüleim, nagyszüleim szépek, szépségük átragyogja létem, benne vagyok szép, ragyogó gyermek, lázadó, de igaz szívű. Buksim, aranyszőke fürtjeim nem hagytam simogatni, az csak anyámé-apámé volt. Érdekes, gyermekeim unokáim, mintha örökölték volna, az ölelés megengedett, de hajunkba túrni, nyálas puszit adni tabu. Mi az mi örökletes, mi az mi természetes, korunk erkölcsi normáinak megfelelő, mi az mit bensőnk diktál, elfogad, vagy elutasít? Talán fontos, hogy apró pisze orrába a harmatlé is bepisszent, vagy horgos orrán a könnycsepp ajkaira gördül? Szeme kéke égbe meredő, vagy mélybarnába nyúló, de mindig nevető. Fülei testhez simuló, vagy kagylóz a világ rejtett hangjaira. Ezek mi vagyunk, az örökölt szépség bennünk rejlik, kinek több, kinek kevesebb adatott, de egyformán becsülni a legszebb! Ki megkérdőjelezi álljon elém, vagy mögém, mert elől, már nincs hely!...  Papa nem tudod mikor születtem? Nem, de érzem jelenléted, mikor a mama ölelt és voltál egyedüli kedvence. Mióta, azóta a papa ki figyel rád, kinek minden kincse ritka ölelésed. Sötétbarna szemeidben a mamát látom. Isten bocsájtsa meg nekem, de ezt látom Emma szemeiben, az örök fényt a derűt a huncutságot a szépséget. Lehetek elfogult, lehetek büszke nagyapa, de soha nem az egyetlen, kinek azt mondják ez a vége...    

Szabadságpuszta télen, kopáran is szép...

 ... Szabadságpuszta mai képekben. Ahogy én látom. A kontraszt kultúrháznak kikiáltott vityilló ablakán láthatod, a Balaton felvidéki örökség. Egy januári csendes vasárnapi délelőtt. Már nagyon régen vágytam sétálni, jól esett újra róni a köröket. Sétáló köz, mert utcának nem nevezhető, önkényesen lezárva. Nem tudom ki és miért engedheti meg magának. Jó volt a kertek alatt sétálni, lopva lesni a változást, az idegent, mit az utca frontról nem láthatsz. Nem volt senki, talán ebédre készültek, talán csak a mosott ruhát akasztotta fogasra, de rám tekintett, sötét kapucnis alakom csak annyit mondott, helló és ezt kaptam vissza. Tudod a kapcsolat a kapcsolódás nem az utca elit felén kezdődik, mikor jó esetben köszönsz és kocsiba szállva integetsz, vagy éppen a buszra rohansz. Néha már a kert felől sincs az az érzet, mint régen volt egy szóváltás "jól vagy, de szép a kerted, jó munkát, neked is kívánom, részed legyen benne, a halacskáid ficánkolnak tavadban? S, ha unoka megtudta megnézhetem, mert a kerítés egy gyermek számára mindig magas. És nyíló tavirózsák közt ott volt a kertem varázsa. Öröm volt látni körmüket féltő anyukákat, kik nem szégyellték gyönyörű combjukat, kivillanó keblüket mutogatni, mikor mélyre hajoltak, kapáltak, gyomláltak és ősszel boldogan kínálták a megérdemelt jussukat. Mindezt a kertben a kertek alatt, hol csak madár jár. Ritkán, de előfordult, hogy valaki kertjét bámultam, a változást a szépséget. Valaki rám köszönt, tisztelet tudóan bocsánatot kértem, és fél órás beszélgetés lett a vége. Meg tudtam, mit nem akartam és elmondtam, mit nem akartam, de egy kapocs alakult ki bennünk, ismeretlenül. Tudod Mindszentkálla nagy falu volt és mégis mindenki tudott mindenről, mindenkiről. Csak egyről nem, mi a kertek alatt zajlott. Az a mi világunk volt. Nem lestük ki, hogy kapál, gyomlál, ki vén, csak egyet, ki zsenge fiatal. Nem láttunk bugyogója alá, de elképzeltük. A képzelet szült valót róla, az elképzelhetetlent, mit szemnek látni vétek, de érezni álmatlan éjszakákon, valami újat jelentett... Oly csodás látni a képeket, bennük embereket, de soha nem magunkat, tényleg elmúlt minden, mi rólunk szólt? ... Csodálatos Szabadságpuszta, ahol az élet és halál összhangban él, ki születik, ki meghal. Hogy árválkodunk, hol tető fejünkre omlik, kit érdekel? Örök törvény a régi kihull, helyébe új költözik, kit akarod, ki felejteni kívánod múltadat. Ha egy edény lehull, értetlenül bámulsz, és soha nem tudhatod, ki miért jelzett, vagy mindennek van tudományos magyarázata? Remélem senkit nem sértek képeimmel, csodálattal készítettem egy vasárnap délelőtt, hiszen számomra télen kopáran is csodás. Kimozdulni kertem gyönyörű "rabságából" érezni a változást az örök mozgást. Benne Téged, ismeretlenül. Falunknak van egy élő és halni kívánó közössége. Nem tudhatom hova tartozol, de kérlek, ne ítélj elhamarkodottan, köszönts mindenkit szíved szerint, mert élt, becsült, alkotott a maga módján, meghalni is könnyebb, ha elismerés van mögötte... Nem kell, hogy ismerd, nem kell, hogy becsüld vagy elítéld, csak érezd jelenlétük a múltban, jelenünkben...

 Mi lehet szebb, mi a föld alatt vagy felett rejlik, mit már csak mondókák, emlékek időznek!...