Nem is tudom miért írok ezekről a történésekről, talán mert életem egy meghatározó része volt.
… Tudjátok én is voltam "elvhű, kommunista" fiatal. A korom fiatalja, aki hitt minden jóban. Úttörő vezetőként, csapatvezetőként, majd KISZ vezetőként hivatásom volt védeni ifjonc korunk értékeit. Büszke voltam, mert „szavunk”, ha halkan is de értő fülekre talált. Együtt egymásért, a fiatalságért. Az együttlétünk az összetartozásról a szervezett bulikról szóltak, még nem volt fertőző ideológia, csak amennyi szükséges a jobb életünkért.
Kollégiumba kerültem, igazgatóm csókolta, ölelte Lenin szobrát. Nem értettem, hiszen ilyet a templomban láthattam. Azt éreztem különbek vagyunk hason társaimnál, akik a grundon a focit rúgták, galeriba szerveződve bántalmaztak mindenkit, aki nem az ő értékrendjükbe tartozott.
Egyszer „Kádár elvtárs” ellátogatott hozzánk. Nem voltak testőrei, mosolygott, kezét nyújtotta, érintése olyan volt, mint apámé. A kollégium rendje megkövetelte, ha idősebb társad a folyosón halad, félre kell állni, így tisztelegve kora, "felsőbbrendűsége" előtt. Elfogadtuk, mert saját szabályaink voltak.
Sok mindennel nem tudtam azonosulni, azzal sem, hogy a tanárok nem szóltak bele tetteinkbe, mert a fiatalságot a fiatalság képes nevelni. Voltak szadista hajlamú társaink, akik ezt másként értelmezték. Fájó volt, mert kicsi voltam, falusi fiúcska, kiszolgáltatott, már nem voltak mellettem testvéreim, nem volt apám védelme. Nem egyszer éltem át szeánszokat, amik a magam és fiatalabb társaim beavatásáról szóltak. Lelkembe hatoltak, megaláztak, de eredményeként elnyertem bizalmukat, támogatásukat.
Nehezen ismerkedtem, a kollégiumi bulikon bemutattak lányoknak, hogy törődjenek velem, mert visszahúzódó vagyok. Aztán a kirándulásokon irigykedve nézték, hogy a nagyobb érettebb lányok a "sűrűbe" vittek, hogy kényeztessem őket, mert "szeretni való kisgyerek voltam". El kellett felednem, hogy valamikor a hegy uraként, a természet törvényei szerint éltem és cselekedtem. Nagyon hiányzott ez a fajta szabadság, én a természethez, a családomhoz, kis testvéreimhez tartoztam. Jó esetben havonta egyszer
láthattam őket, korábbi életem elválaszthatatlan részei voltak. Némán
kucorogtunk a kollégium falai közt, az állami gondozottak és mi vidékiek, miközben mások ölelhették
szeretteiket. Volt mikor igazgatóm szomorú szemeimet, talán a lelkemet is látta,
moziba vitt unokájával. Zsebéből előkotort sapkát húzott fejemre. Mikor a suliban egyest kaptam, fél falu "zokogott", Ő magához hivatott, átölelt, és mosolyogva mondta, "ne sírj, holnap kijavítod" " Végtelen szeretetet éreztem, apám helyett.
A főváros kíméletlen törvényei formálták fiatal agyam, létem, a mindenségem. Könnyeim inni kellett, mert, ha tanárom észrevette, elfordította fejét, köze nem volt hozzá, ez az én fájdalmam. Nagyon hiányzott a falum, szüleim, testvéreim.
Mikor a kommunizmus a szocializmus eszméit kezdtük értelmezni, nem volt tudomásunk akkori gaztettekről, a még mindig tartó vallatásokról, kivégzésekről. Agyunk nem volt képes befogadni semmi negatívat, mint egy burokban a saját világunkban éltünk. Voltak bulik, Illés, Zorán, Omega, Cili és menekülés az Ifjúsági Parkból, mert a rendőrök verték a fiatalokat. A kollégium falai menedéket nyújtottak. Bár volt részem ész nélkül „haza” futnom, mert a Múzeum kertben kicsi szarosok leköpték a cipőmet, mire észbe kaptam dromedárok fenyegető tekintete bizonyította, hogy képes vagyok százon rekordot futni. Aztán pillanatok alatt, mint méhkasból a méhek kirajzottak idősebb társaim és futott a galeri nyomukban a vérszomjas falka.
Kezdett a szemem kipattanni, próbáltam értelmezni, azonosulni a korom eszméivel. Főiskola, katonaság, agitáció, a pártban a helyed. Volt egy sajátságos hitem, értékrendem, amibe már nem fértek bele a látottak, tapasztaltak.
"Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet. Ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán. Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán!" Petőfi szavai és a hasonlóság, „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” részesülhet az elért anyagi javakból. Ez senkit nem jogosít arra, hogy végy el a szegénytől, a gyámoltalantól, mert a még nem elég, a többre vágyás a gazdagok privilégiuma. Nem volt elég az egyház tanításaiból, ne gondolkodj, ne akarj több lenni, mint Isten szánt neked, maradj szegény, alázatos, oszd meg ami tiéd, mert rád vár a mennyek országa, ahol mindenki egyenlő és a bőség kosara rendelkezésedre áll! Talán emlékeztek a szocializmus öt alaptörvényére:
- Ne
gondolkodj!
- Ha már gondolkodsz, ne beszélj!
- Ha gondolkodsz, beszélsz, ne írj!
- Ha gondolkodsz, beszélsz és írsz, akkor ne írj alá!
- Ha gondolkodsz, beszélsz, írsz és még alá is írod, akkor ne csodálkozz!
Emlékezhettek egy fiatal "harcosra", aki nagyra törő volt, szavai áttörtek süket füleket, akiben hittünk, tudtuk változásra van szükség, mondta a polgári társadalomé a jövő. A felkarolt szegény paraszt, ipari munkások gyermekei már egyre kevésbé számítottak, a taníttatásuk már nem volt fontos. A palóc, a vasi, alföldi tájszólás, már hiányzott az iskolákból, maradt az affektáló elkényeztetett ficsúrok úri viselkedése. A paraszt szó újra degradáló volt. Az eltűnőben levő munkásosztály élharcosi, párttagjai köpönyeget váltottak, beálltak a jó szélirányba, magukra hagyva elszegényedő társaikat, akiknek létüket köszönhették.
Nos én kerültem a fogószelet, falusi gyermekként megtanultam, a szél kiszámíthatatlan, jobb kerülni, mint részeként sodródni. Büszke voltam, mert én még tanulhattam, vidéki bányász gyermekként, állami támogatással. Osztályunkból ketten érhettük el e kiváltságos "kitüntetést". Sokszor hallottam, jó traktoros fiú lehettem volna a Tsz csapatában.
Szüleim kiálltak mellettem a szűnni nem akaró agitáció ellenére, egy lehetőséget kaptam egy jobb életre és úgy érzem éltem a lehetőséggel. Ha emlékezni kell, boldogan teszem, az ott eltöltött évek megtanítottak arra, hogy képes vagyok élni, túlélni minden rosszat társakkal, de leginkább egyedül.
" Lépteim ködös porában vélem fellelni múltam. Hátranézek, virágok nem hajtják le fejüket, nem hajladoznak gyenge fűszálak sem. Szégyellem e könnyű por súlyát, leplét mégis melegen magamhoz ölelem".
Büszke voltam származásomra, a történelem órákra, mikor tanárnőnk kérésére tájszólással beszéltünk én, mint dunántúli, kemény e-vel, haverom a palóc.
Sokan azt sem tudták, hogy a Balaton felvidéken van a káli medence, a kis falum Mindszentkálla, az én szeretett otthonom...