… Kerti tavam friss vízre vágyik. Minden hordóm, mi esővízzel volt tele kiapadt. Legyek önző, nem érdekel, feltöltöm csapvízzel, hiszen csak 2-3 köbméter. Csatornadíjjal együtt is csak néhány ezer Ft. Megengedhetem magamnak? Vagy mondjam vízi növényeimnek, halacskáimnak, most ennyi jutott, gazdálkodjatok okosan. Mennyi szomjazó ember él a világon, tudom segíteni nem tudok, de össze szorul szívem, mikor én a kertemet szerényen öntözöm, hogy legyen pár szem paradicsomom, paprikám, ami az én étkemet szolgálja. Mikor a primőr ideje volt, naponta fogyasztottam salátát, mert a boltban kifizethetetlen volt és kívántam. A felesleg ment a komposztra, mert a holnapra is gondolni kell! Az elmúlt évben vastagon termett a homoktövis, tudom szedni nagyon nehéz, de vitaminokkal teli jótékony hatása tán mindenki számára ismert. Meghirdettem ingyen elvihetőre, voltak jelentkezők, jövünk, és nem szedted le, akkor nem érdekel. Maradt ágakon aszalódva, hideg téli napokon madarak csipegették, erősítették immun rendszerüket, hogy a táplálék lánc végén, cicák martalékává lehessenek.
Tudom kánikula van, hajnalban még elviselhető. Mikor még szemem is lát, csipegetem a ribizlit, mert tudom tavaly ez is a madaraké lett. Aztán nem kell, hogy rádöbbenjek, több kilónyi, kacsozom, csak a szem mi fontos, lekvárt már nem főzök, kinek, mi a multiknál kapható, talán finomabb, tele ízfokozóval. Volt mikor málna léből szörpöt készítettem, csak a tiszta lé, többször átszűrve, nekem a természet ízét adta. Mégis az Aldishoz nyúltak, az volt a megszokott, feledve az igazi ízvilágot.
Akkor kérdem miért? Tényleg minden arról szól, ami terem, ha azonnal nem fogyasztható a papáé, és minden fa bokor „pájinka fa lesz”? Mert akkor már senki nem kérdi miért hogyan, a maligán hat, agyra érzékszervekre.
Mondhatnám lehetek szomorú, lehetek büszke, talán a középút az igaz. Volt egy álmom, tervem. Mi nekem terem sok. Meghirdetem, minden napra, jöjjön egy család, kiknek nem jut, és egyenek annyit, mi beléjük fér. Gyermekek, kik vadásszák a szépet ehetőt, fújjanak minden szemre, ahogy a papa tanította.
Volt idő, mikor első éves kollégistaként Pestre kerültem. Feledni kellett a minszentkállai múltat, mikor a kertünkbe mentünk, öt fiú vadászta az érő epret. És a Csúcs hegyen, nagybátyám birtokán telítve volt minden. Ajkam orrom eltelt a hatalmas édes eper illatától a marékba szedhető málnától. Csak küldhetnék Nektek egy félmaréknyit, de nem lehetett. Akkor az én elérhető boldogságom volt. Hancúroztunk, persze mindig én győztem, ki képes voltam a pázsitra kényszeríteni gyönyörű unoka nővéremet. Hatalmas boldogság. Gyönyörű unokatestvér, talán soha nem éreztem nagyobb szeretet boldogságot és miért kellett meghalnia?
Nehéz elviselni csalódást, mert benne van a pakliban. Mikor adsz nem azt kapod vissza mit adtál nem is várod. Kockázat az élet, és érdemes kockáztatni? Mikor csak egy önelégült mosolyt kapsz, nem mást, mint gyermeki ölelést, vagy mást? Kétségek közt élni, mikor nem tudhatod mi a jó az elviselhető. Nem tudom, már nem érthetem, de hajt a vágy, hogy minden szebb legyen! …
