Mesél a történelem...

... Ha már Pápáról teszünk említést, gondolom megérdemel néhány sort, hogy a Szólás papára emlékezzek. Pápa város szülöttje, nagy múlttal, örök hűséggel. Néhány fakult lap, néhány elhomályosult emlék. Úgy érzem soha nem volt Pápa megbecsült polgára. Méltatlan volt a sorsa. A család magas vallási beállítottsága, számtalan veszélyt, meghurcoltatást rejtett. Pap testvérei miatt, sokszor vált kirekesztetté, megtűrt emberré. Sokat olvasott, lexikális tudása kimagasló volt, írt, rajzolt, faragott, mindig az utókornak maradandót. Számtalan faragása van gyűjtők magán birtokában, gyermekeink, még élő családtagjaink polcain. Az exlibris mestere volt, könyvtárakban, magán gyűjteményekben fellelhető csak úgy névtelenül. Soha nem akarta alkotásait zsűriztetni, bekerülni a művész világba, egyszerű emberként alkotott a mi boldogságunkra. Megkérdezhetitek, miért e nagy szentimentalizmus, egy ember élete munkásságát sutba dobni, nem lehet! Miért én és miért most, mert az élet lealkonyodni kényszerül és ennyivel tartozom! ... Kitaposott ösvényei, mindig a boldogsághoz vezettek. Feladta a pápai múltat, sírhelyet Veszprémben vásároltak, közel hozzánk, közel a szívünkhöz...

 

 

 

Szabad-e kisjézuskát köszönteni?...

 … Talán korai erről írnom, talán soha nem késő!  Gondolataidnak a józan ész szab határt, de mi felszínre tör, az a ma benne élni emlékezni az időtől független. Nem tudhatom nálatok hogy lehetett.

A betlehemi időszak meghatározó volt későbbi életemben. Testre szabott ruhák, kifordított kucsmák, bekecsek, műbajusz, műszakáll. Október vége november már a felkészülés ideje volt. Szüleink segítettek betanulni énekeket, mondókákat. Apáink faragták botjainkat, mi szerveztük a „bandát”, összeszokott csapat voltunk. Minden évben ugyanazok. Ha valaki kiesett nehéz volt pótolni. Kinek már mutált a hangja, jött a szerepváltás. Olyan volt, mint egy színdarab, a mi elhivatottságunkkal, megmutatni felnőtteknek, mire vagyunk képesek. Volt ki behívott bennünket lakásába, volt ki csak a tornácon engedte, hogy „bohóckodjunk”. A kocsma igazi kincsesbánya volt. Megengedték, hogy eljátszhassuk szerepünket. Perselyünkben gyűlt a pénz, volt ki húsz fillért, volt ki ötvenet, volt, hogy egy forintot adott. Boldogok voltunk. Bekopogtunk minden házba a főszegtől al-szegig. Betlehemi jászolunk szüleink készítették, ahogy hangkeltő eszközeink, csörgők kereplők dobok, egy teleszkópos betlehemi csillagot. Volt, ahol tollfosztásba csöppentünk. Emelkedett hangulatban könnyű volt átszellemülni. Repült a tollpihe, hangos kacagás, és mindig süti, harapni való, nagyobbaknak egy pohár bor, esetleg pálinka. Bizony előfordult, hogy szereplésünknek az vetett véget, hogy „József” már nem tudott lábra állni, nem, hogy énekelni. Mindig áldást vittünk a ház népére, bort búzát békességet. Falunkban volt egy suszter mester. Azt hittük itt aztán megfoghatjuk Isten lábát. Hűvös fogadtatás, azért megengedték, hogy a lépcső előtt előadhassuk műsorunkat. Megköszönték szereplésünk, áldásunkat, majd húsz fillért nyomtak kezünkbe. Csalódottan távoztunk, később értettem meg, mi smucignak neveztük, de két gyermeket neveltek, a suszter sors akkor sem volt rózsásabb, mint bányász családnak öt gyermeket nevelni, vagy „kulákként” hat-hét éhező szájat betömni. Számomra egy dolog maradt meg nagyon. Csillogó szemű gyermekeket látni, könnyező, áldást elfogadó szülőket… Késő estére, mikor küldetésünk véget ért, nem a pénzt számláltuk, nem a sütik garmadát szelektáltuk, néha átfagyott testünk melengettük, szüleink álomba küldő pusziját élveztük, és álmodtuk a holnapot! …

... Ha el tudtam mondani könnyek nélkül...

 ... Az élet iróniája, hogy alapvetően irigyek, féltékenyek vagyunk egymás alkotásaira. Az ember képes magát alulértékelni marcangolni, hogy amit írtam talán nem is olyan jó, sértett pillanatban törlöm. Aztán másnap reggel, talán ezt másként kellett volna megfogalmaznom, de már közzé tettem. Aztán várod, hogy valaki hozzászóljon, lehetőleg építő kritikával, de az sem baj, ha nem szól semmit, az is vélemény. Nem a lájkokra hajtunk, értelmetlen hozzászólásokra, de valami hiányzik, kik szívünknek kiválasztott, és nem értékel. Aztán nehéz eldöntened igaz szívből jön, vagy elvárás, barát ismerős és az örök kétely. Ezért írtam, felesleges a hosszú monológ, mint most tettem elég egy vagy kettő odaillő szó, és Te értelmezni tudod! Valahol, valahogy egy értelmi síkon vagyunk, ezt csak az értelmezheti, ki tud azonosulni gondolataiddal érzelmeiddel, akkor is, ha soha nem látott, nem érintett, nem érzékelte tested rezdülését.

Tizenéves gyermekkorom óta írtam, verseket, halotti, szülinapi családi megemlékezéseket. Ha el tudtam mondani könnyek nélkül, akkor is mindenki sírt. Én voltam az a kicsi gyermek, aki sírás nélkül nem tudott szavalni anyák napján, mert voltak szavak, anya, szeretet, gyermek, ölelés és sorolhatnám, amik mindig megérintettek. Túl szentimentális együttérző gyermek lettem. Aztán a középiskolás, kollégiumi évek, még a főiskolások is, mindig valami hiányról szóltak. A távoli család a mindennapi szeretet hiánya, amit a család adhatott. A katonaság első éve, megismertem Gittát. Megszűnt az örök hiányérzet, olyan szeretet kaptam, hogy feledtetett mindent, mit korábban hiánynak érzékeltem. Írtam még néhány verset, de a múzsám az élet lett, megélni tapasztalni a mát, a gyermeki szeretet, barátokat élőben, reálisan. Néha olvasgattam régi verseim, írásaim, néhány könnycsepp, és semmi más. Egy volt katonatársam próbálta kinyitni szemem, meg fiaim. Ha gondolataid magadnak szántad, és nem értékeled másoknak kincset jelenthet. Előkerestem elhalványult írásaim és újra próbáltam értelmezni. Az idő nem fogott rajtuk, hiszen napjainkban is élő aktuális gondolatok voltak. Blogot nyitottak, évekig üresen állt, nem éreztem késztetést, hogy bármit is közzé tegyek. Feleségem elvesztésével minden megváltozott. Minden érzésem, minden reakcióm arra inspirált, hogy írjak. Feltörtek régi emlékek, gyermekkori pajkos játékok, az élet megpróbáltatásai. Nem értem miért kellett egy vagy több trauma, hogy felleljem önmagam...  

... megfagyhatsz takaród alatt, de összebújva soha…

 … Kicsit megfáztam, talán elkaptam. Torkom kapar, gyakran tüsszögök, orrom nem győzöm fújni. Reggel ébredés után kis kályhámba begyújtok, kellemes meleg, aztán tíz után hagyom, hogy kialudjon. A gázkazán reggel hétkor begyújt, és szégyenkezve kikapcsol. A felhalmozott rőzsekupac, most értelmet kapott. Nem volt hiába a szecskázás, akkorára, hogy a kályhámba beférjen. A mozgást érzékelő lámpákat kikapcsoltam, szemem megszokta fényt, vagy a sötétséget. Ha valami utamba kerül, mert hanyag módon otthagytam, kibuggyan számon egy csúnya szó, aztán mosolyogva odébb rakom. A fahamu a komposztra kerül ilyen, vagy olyan formában, de vissza a természetbe. Szoba növényeim még tűrik az éjszakai hideget, élvezik a hajnali harmatot, de hogy tudjanak újra éledni a sufniba kerülnek, kinek új föld, vagy csak pótolni, megteszem. Aztán alig fűtött szobáimba kerülnek, téli álomra. Fényt már ritkán kapnak, meleget annyit, amit takaróm alól kinyúló lábam elvisel. Locsolni már ritkán kell, csak annyit, hogy földjük soha ne száradjon ki. Sokuknak sorsa megpecsételődik, az erős fennmarad a gyengébb a komposzton végzi. A természetes kiválasztódás sorsa a kezemben van, én döntök, élni, vagy meghalni. Lehetek részre hajló, megalkuvó új cserépben éltet adó. Aztán mikor magamtól kérdem miért, kiért? A szívem elszorul, hol van a nagy kérdés, élni és élni hagyni? Kis unokám nyáron elvetett magvai kibújtak, az Ő örömére, vigyáztam locsoltam, egy maradt életben, ugye vigyázol rá! Mert eljön a számonkérés ideje, mint akkor, mikor barátomék kis gyermekei apró fehér nyuszikkal játszottak, simogatták és angolra tanították. Egy év múlva mikor újra találkoztunk örömmel újságolták, a nyuszi felismert, ha simogatom szereti, bár angol nyelvtudása halványult, de az én nyuszim! Igen, mert múló generációk képesek átadni élet érzést, ha nem másért az illúzióért…

Mindez csupán az ősz, képes próbára tenni, megmutatni mi az, ami már nem a nyár, butítóan meleg, hideg hajnalok, hideg éjszakák, takaród télire váltod, de lábujjad fázik, ha kinyújtod, nincs ki melegítse, nincs ki melléd bújjon, kinek ölelésében nem volt hideg, csak a hűvösen átjárt meleg boldogság! … Eszembe jutott egy örök igazság, megfagyhatsz meleg takaród alatt, de összebújva soha…

Tudod ez olyan, mint a rőzse a kályhámban, hirtelen nagy lángra kap érzed melegét, érzed a múltat,  a parázs még izzik, aztán már csak a hamuban turkálhatsz. Újra rakod, hiszen van még mit elégess, elég háromszor fújnod és újra lángra kap. Arra emlékeztet, amikor apu megrakta a cserépkályhát, nem volt alternatíva, csak a jó meleg. Hajnalra összebújt gyermekek, kinek nem jutott, a dunyha melegítette. Nem volt tüsszögés nem volt nátha, a hűvös ébredés a sparhelt melege, frissen sült krumpli, egyet a zsebünkbe, egyet a bendőnkbe. És mentünk az iskolába. Olajozott padló, jaj el ne csússz, és a hatalmas kályhában meleget adó szeretet. Kik közelebb ültek a trikót is levetették volna, kik az osztály végében a bekecset is magukra húzták. Nem volt elégedetlenség, a tény elfogadása. Nem volt márkás cipőnk, amit testvéreim levetettek, dorgónk az ujjak vége kivágva, mert míg a talp egyben volt, használható kelme. Ha véletlenül új cipőt kaptunk, boldogok voltunk, mindig legalább két számmal nagyobbat. Az orrát vattával tömték ki, hogy ne csónakázzunk benne, vigyázz rá, mert kisebb testvéred várja, hogy rá maradjon. Nem tudom tudod-e mi az a kapca? Csizma volt otthon néhány darab, megtanultuk hogyan kell lábunkra tekerni, hogy ne bántson, és mentünk dagonyázni, hóban sárban fagyban, és mikor lábujjunk lilára fagyott, ott volt anyu. Lavorban hideg vízbe mártottuk, mikor már enyhült a fájdalom, ő dörzsölte, és simogatta. A ruhákkal is így voltunk, nem volt kislány, kinek hiúsága újat követelt. Megelégedtünk azzal ami volt. Agyon stoppolt, varrott de mindig tiszta, frissen vasalt. Az volt a furcsa mai szemmel aggyal gondolkodva, hogy soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy neked csak ennyi jutott? Nem mondom, hogy nem vágytunk többre, agyunkba bevésődött, mi nem vagyunk szegények, hiszen sokuknak ennyi sem jutott. Ha valami elszakadt, kinőttük anyu igazított rajta, megtanultam zoknit stoppolni, nem volt lyuk, mi nem eltüntethető. És elhiszed, hogy boldogok voltunk? Mikor Erik unokám azt mondta, a Gitta mama az én varróm, lelkem megmozdult, mert mint anyám a feleségem sem ismert lehetetlent.

Talán a jelen a múlt találkozása, kicsit másként, de értelemben ugyan úgy! Az érték mentés volt a cél.     

Hetente egyszer fürödtünk, közös meleg fürdővízben. A bojler izzott, csövén tűzforró víz töltötte a kádat falakon a lecsapódott pára. Lubickoltak gyorsan, mert ott várakozott a következő turnus a nagyobbak, kiknek már a langyosabb víz is elég meleg volt. Dörzsöltük kicsi testüket friss pizsama és irány az ágy. Mi már kicsit reszkettünk, a meleg talán lelkünkben, mint testünkön érvényesült. Nem volt utánpótlás, a bojler nem adott több meleget. A kád szélén megült a kosz, amit levetettünk, anyámék mégis képesek voltak lemosakodni a már langyos vízben, és tisztának érezni magukat. Talán nem a higiénia, az összetartozás a szeretet oda-vissza. 

Nem tudom merjek-e arra gondolni, hogy csak előre megyünk és nem hátra. Egyet hátra lépni, nem bűn a remény amit egész éltedben érezhetsz a mindig jobb jövőt. Unokáim gyenge immunrendszere vajon bírják-e a megpróbáltatást. Képesek lesznek-e alkalmazkodni, a meleg adatik nem privilégium, ha folyik az orra, oviba iskolába nem mehet. Vajon kiknek maradt kis kályha, iskolákban nagy kályha? Pislákoló romantikus gyertya fény, petróleum lámpa, tyúkokkal feküdni, hajnal hasadtára ébredni. A természetes fény újra létünk eleme lesz, aztán megszokjuk a félhomályt a sötétet. Talán tündöklő karácsonyi fény tűzijáték is csak a kiváltságosoknak jut. Ha esti sétán unokád kérdezi, papa ők gazdagok, mi szegények vagyunk? Lehet, de mi így is boldogok!...