... Mit rejtenek napjaid, mi az mi több, mint az emlék...

 ... Ma jól és boldog vagyok. Napokkal ezelőtt a havazás megrémisztett. Nem tudtam úgy örülni, mint valamikor, amikor az járt fejemben, hogy gyermekeimmel mekkora hó embert építsünk. Anya jutott eszembe, aki reszketett, mert nem volt csizma csúszásgátlóval, ami léptei biztonságát nyújtotta. A főnöke mindig nyugtatta, ez csak hó, ez csak víz, ha nem teszel semmit, holnapra elolvad! Élvezd a szépségét, amint gallyak, fenyők földre hajolnak és Neked hajtanak fejet a te szépségedre. Sokáig én is így gondoltam, de kimentem havat lapátolni. Hiányzott anya, ha csak egy harmadát lapátolta, nekem mindig kevesebb jutott. Mondta, apa csak lassan, amennyit bírunk, a többit a természet megoldja. Mélyen friss levegőt szívtam, és a szünetekben végig jártam kertem, a szűz hóban tapostam, madárkák, cicáim lábnyomát felülírtam, ez az én kertem a birodalmam. Mióta térköveztünk, minden könnyebb. Nem akadtam el fűcsomókban, nem voltak unokáim lábnyomai. Cifráztam, hol itt, hol ott szigeteket képeztem, aztán a végére értem. Jött a szomszéd, ennyi nem elég, és körbe sétáltam a pusztát. 

Néhány éve Erik unokám is besegített, még a mama is élt, forró teával várt és boldogan nézte ablakból a tüsténkedő kis unokáját. Azóta Erik is megnőtt, ritkán látom ahogy a havat is. Egyik kevésbé másik nagyon hiányzik. Több hólapátom van, Eriké, Anyáé és a legnagyobb az enyém. A látvány is hiányt gerjeszt. Anna szívesen használja ha nem hó, homok lapátolásában, Anyáét már senki. Eszembe jut, mikor függőlegesen esett a hó, hatalmas pihék pihentek szempillánkon és eltűntek, jött a következő a szél kavarta és csak hullott mint az égi áldás. A boldogság pihéi voltak, aztán eltűntek, elolvadtak mint szívemben a fájdalom. 

Ami legjobban megrémiszt a kényszer. Mi van, ha nem tudok már menni, a cigim elfogyott, alkohol egy korty sem! A test rémítő kényszere, mert létezik a rossz, mi kialakult, van és vele élek! Sokaknak felfoghatatlan, szégyellhetném, de nem teszem! Gyengeség, kik rabjai lettetek valamely szenvedélynek tudhatjátok, mit jelent, mikor nincs! Legyen bármely hiány, mit már nevezni sem érdemes de létezik! 

Nincs fénykép, csak emlék. Mikor akkora volt a hó, hogy megszűnt gyepű, kerítés szabadon taposhattad a havat, mert a látómező eggyé vált. Az volt az igazi boldogság, ha derékig süllyedtél a hóban, mindig volt ki kihúzott, és mindig volt, ki elfagyott lábaid hideg majd langyos vízben áztatta, és finom puha gyolcsban szárította.

Legyél több, mint a pillanat! Mit a ma kínál egy állapot, amiben élsz, élni remélsz, és vágysz, hogy más legyen! Álmaidban volt krumplicukor, volt narancs banán és tenger, volt szalámi, volt kaviár és volt az örök boldogság de soha nem a kényszer! És volt a soha el nem érhető valami, ami mindig életed mozgató rugója volt, a megfoghatatlan, az elképzelhetetlen és egyszer valóra vált. Ma mosolyogva gondolj a múltra, hiszen nem is olyan nehéz, csak merj álmodni, mert a jövőd múlik rajta!

És csak hull, lágyan szelíden, aztán rázendít, több még több, és a napsugár. Már nem kell a hólapáthoz nyúlnod, már csak dicsérd a napot, mert a természet helyetted is mindent megold!

 

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!"

 

 „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyedet nem járja”. Lenn a káli medence vidékin ott vagyok honn, ott az én világom börtönéből szabadul sas lelkem, ha e vidék végtelenjét látom. Felröpülök ekkor gondolatban túl a földön felhők közelébe, mosolyogva néz rám a Kopasz hegy lábától Hegyestűig nyúló dombok képe. Látom amint, a nap felkel, gyerekhad libákat hajt nyári legelőre. Glott gatyában tarisznyában zsíros kenyér, a lenyugvó napnál megfáradt gyermek, hóna alatt, aki nem bírta. A libahad újra rendeződik, mindenki tudja ez az én otthonom. Nagy lavor benne langyos víz, és anyák gondos érintése, dörzsölése, bár lemosni a napi szennyét lehetetlen. Meztelen kérges talpak, testen ezer sérülés, ha egy tüske, „nézz arra, ahol a farkas sz@rik” és már kint is van. Lágy ölelés, mosószappantól kellemes illat, és álmokkal teli éjszaka, boldog ébredés. Látom a kepékben megbúvó buja fiatalságot, szalmakazlak aljába fúrt, végtelen járatokat, a kű hegy rejtett sziklái közt mindig kincset kereső szempárokat, a pocsolyában hancúrozó apró emberkéket. Látom magamat, amint a hegy oldalában rókalyukakat keresünk, apánktól elcsent kénlapokat gyújtunk, és ha a venyige lángra lobbant, ruhánkkal oltottuk. Este  várni a fenyítést, mert kabátunk bélése sínylette. Minden fészket ismertünk, akácfák lombjának rejtekében lapuló mókus fészkeket. Baltánkkal veregettük a fa törzsét, míg riadt állatkák ugrándoztak fáról fára. Ártalmatlan nyilainkkal lőttünk és boldogok voltunk, hogy soha nem találtuk el egyet sem. Tevegelni, lovagolni nem tudtunk, de volt mindig a legelőn néhány jámbor tehén. Szarvai közé csimpaszkodtunk, és mikor megemelte fejét lábunk az ég felé kalimpált. Azért némi segítséggel megpróbáltunk a hátára ülni. Először jámborul lépdelt, aztán mivel nem érthette mi történt, rúgott kettőt-hármat és futásnak eredt. Mint a rodeón repültünk és a falu határáig meg sem állt. Ha nem volt elég, hát a sertés kondát is megpróbáltuk. A mély árokparton vártuk, amint szépen nyugodtan haladnak a falu felé. Tudtuk, hogy van egy öreg kankoca, aki méltóságteljesen uralta a kondát. Hátára ugrottam vastag sörényébe kapaszkodtam és gyia. Nem sokáig bírta, vagy talán én, mert nagyot vakkantott, és hullottam az út porába. A kanász furkós botjával üldözött, de vékony gyors lábaim szaladtak haza a biztos védelembe. Azt hihetném, talán nem is én voltam az én álom világom, talán egy lidérces mese gyermekkoromból, benne ki huncut társaim voltatok.

Mi lett volna akkor és ott...

 ... Mi lett volna akkor és ott, ha másként gondolkodok, döntök. Sokunk életében felmerül a kérdés, időtől kortól függetlenül, legyen év vége, vagy csak gyenge pillanat. Hogy leszülettem egy családba, nem volt kérdés, így kellett történnie. Életet kaptam élni, jobban élni már az én döntéseim sorozata.

Gyermekkoromban a család, a kollektív tudat volt a meghatározó. Amint értelmem kipattant, feltettem az első kérdést. Jó helyre születtem? A válasz egyértelmű, nem volt választásom. Talán nem tudatos, de emlékképek lehettek előző életem(im)ről. Az álmaimat nem tudtam kezelni, olyanról is álmodtam, amit nem ismerhettem. Nem volt fogalmam a szeretetről, de hamar megtanultam szeretni. Valami olyan érzés volt, ami szívem melengette. Megismertem testem, különbséget tudtam tenni fiú és leány között. Ahogy kamaszodtam éreztem bizsergést hasamban, nemi vágyat, ami akkor és ott felfoghatatlan volt. Szemérmes lettem, megtanultam mi a csók és a puszi közti különbség. Kezdtem érezni, hogy a szerelem is más, mint a szeretet. Zárkózott lettem, voltak titkaim, mit megosztani nem tudtam, nem mertem. Testem változott, de lelkem gyermeki maradt. Sokat olvastam tanultam, a világ egyre tágabb értelmezhetővé vált. 

Döntéseim, még mindig korlátozottak voltak. A szülői ráhatás, amik szerencsére érdeklődésem, képességeim szerint alakultak. Érdekelt a régészet a múlt titkainak felfedezése, de akkor elképzelhetetlen volt ilyen irányú életpálya. Mindig vágytam piramisokat látni, átérezni a szellemiséget, azonosulni velük. Csak a tengerig jutottam, de talán életemben ennyi is elég volt. 

Láttam nagybátyám műhelyét, ahol az ezer kütyü mindig elvarázsolt. Csodáltam alkotó képességét, újításait, hogyan hozott létre egyszerű eszközökből, fém harisnyát szövő gépet. Először kézi hajtású, majd automatizált berendezést. Szívesen magyarázott, ittam szavait. 

A finom mechanika érdekelt, így kerültem  Könyves Kálmán Gimnázium és Szakközép iskolába. A főváros ismeretlen világ volt számomra, hiszen falumat is csak ritkán hagyhattam el. A finommechanika számomra még csak elméletben létezett, de megtanultam kovácsolni, maró-, eszterga gépet-, síkköszörűt kezelni. Csenevész gyermekként a kalapácsot, csak oktatóm segítségével tudtam emelni. Első munkáim kocka, kalapács, lapos-, és kereszt vágó, lyukasztó. Boldog voltam, akkor még nem tudhattam, hogy életem folyamán hányszor lesznek segítségemre, rejtett tudomány maradt.

Főiskolára kerültem, lehettem volna gépész, automatikával foglalkozó mérnök. Vonzott a számítástechnika ismeretlen világa. Lehetőségem nyílt életemben először szabadon választanom. Az első évfolyam indult, hardver és szoftver képzésben. Hamar rájöttem, hogy a számítógép működését a lelke útján ismerhetem. Sokszor a tanárommal párhuzamosan készültünk az órákra, annyira ismeretlen világ volt. Elképzeltem, hogy az algoritmusok a számítógép segítségével vakok újra láthatnak, süketek hallhatnak. Küzdelmes, de reményteli napok voltak. Éltem, elképzelt világom. 

Kecskemét szép volt, de soha nem az én életem. Itt ismertem meg az első igaz szerelmet. Itt ismerhettem meg a tanyavilág rejtett szépségeit, a lankás dűnék alatt szerelmes pillanatokat. Itt tapasztaltam először homokvihart, számban érzem a sercegő homokot, ablakpárkányon megmaradt érintetlen "homoksivatagot", amibe szívecskét rajzolni és gondolni valakire olyan jó érzés volt. Az élet kegyes, olykor kegyetlen, elvarázsolt és eltaszított, mert várt rám a Bakony a káli medence szépsége, szülőföldem hazája. Hogy mi lehetett erősebb a szerelemnél a mai napig nem tudom. Mégis mit köszönhetek Kecskemétnek? Igazi felnőtt férfivá váltam, ki képes volt már önállóan gondolkodni cselekedni, dönteni, vállalva a kockázatot. 

A főiskola után visszatértem Veszprémbe, a Bakony Művekhez, ahol felnőtt életem kezdődött. Már nem mint VAZ dolgozó, ahol középiskolai tanulmányaimat kamatoztathattam, sokszorozva tudásom. A számítástechnikára kerültem. Élveztem a főiskolán szerzett tapasztalatom, a barátok segítségét. 

Az igazi akaratomtól függő döntéssorozatok ekkor születtek. 

Öt évente váltottam munkahelyet. Úgy éreztem kinőttem a lehetőségeket, valami erő hajtott, hogy többre vagyok képes. Mindig szerettem volna tanítani a megszerzett tudásom átadni. Soha nem voltam "műszaki féltékeny", boldogság töltött el, és törekvésem, mindig nyugtázták!

Így kerültem a Nitrokémiához, öt év után a TAKEH-hoz. Megismertem a mikroszámítógépek világát, kezdetben Commodore, majd a PC-AT-t. Gyermekeket, felnőtteket oktattam, az volt a világom. Hogy hol volt a lelkem? Nem tudom, de mindig a fellegekben járt, szeretni, tudást átadni együtt örülni...

A 90-es évek hozták az igazi változást áttörést. Életem második legnehezebb döntése volt, felhagyni eddigi életemmel és belekóstolni a vállalkozósdi világba. De ez már más történet!...

 

Téged ezerszer szült világ...

... E világba születtem, igaz hitben szeretetben. A család volt, ki megmondja hogyan éljek, cselekedjek. A gondolataim, mégis mást reméltek. Hatottak rám embertársaim, a közösség miben nevelkedtem, az egyenlőség, a mégis függőség, a mindig a miért kutatása. Azt hittem gazdag lehetek, mert csupán agyam sugallta, hogy mindenki egyenlőnek született. A hitem, mit Istentől kaptam, nem ismerte a gazdag-szegény fogalmát. Megkereszteltek, bérmálkoztam, rám ruházták az örök élet szentségét. Mert Ő mindig velem van, ha álmodok, ha megbotlok, Ő felsegít. Segít életem rögös útjain, csak soha ne gondolkodjak! Élvezzem a rám ruházott életem a hitem, a többi az Ő gondja! 

Már gyermekként hamar rájöttem, hogy nem így működik. Mikor anyám könnyező szemekkel közölte, te nem mehetsz moziba, mert a bögrében lapuló pénz, a kenyérre sem elegendő. Mikor édességet a nagyi hozott, krumpli cukrot, néhány szem mogyorót diót, aszott szőlőt, apunak pálinkát. Közben azt láttam, hogy másoknak jut az élvezetben bőségben dúskálni. Nekünk levetett stoppolt ruhákban járni, mikor másnak mindig új jutott. Nem volt bennem irigység, talán elégedetlenség. Mondtuk "anyu ne szomorkodj, eljön az idő, mikor tenyerünkben hordunk, a legszebb ruhákban", így legyen és gyengéden ölelt. Elménk tisztult, bár maradhatott volna örök őszinte gyermeki szeretetben. A hitem mindig belülről fakadt, tőlük és mindig igaz volt. Soha nem rendült, csak alkalmazkodott a földi valósághoz.

Aztán igaztalan taníttatásaim létem, rávilágítottak, hit nélkül élni lehetetlen, nem is szabad. A teremtő, ahogy a létet adta, adta a szabad gondolkodást akaratot a más hitet is. Mindig hinni kellett a végtelen szeretetben túlélésben, a faj fenntartásában. 

Az állatvilágban, ez leszűkölt, nem volt önálló gondolkodás, csak a túlélési ösztön. Az ember hordákba rendeződött, védte ami az enyém a miénk és képes volt ölni, ha valaki csorbította. A tíz parancsolat később született, mindenki agyában ott élt, mégis kellett, hogy valaki így rendelkezzen, parancsba rendezze. Egyszerre bűn lett, hogy másként gondolkodsz, másként szeretsz cselekedsz. 

Született fennhatóság ki Isten nevében eldönti cselekedeteidet és büntessen, mert másként gondolkozol, cselekszel.

Születtek vezetők, kik mindig tudták, mi a helyes út, és a szabad akarat a gondolkodás, mit Isten adhatott megszűnőben volt. Amikor gondolataid már feletted jártak, mikor mertél gondolkodni, de a gonosz sugallta, tetteid az ördögtől származtak, és mertél tűzhalált halni, mert szabad gondolataid már nem az Istentől származtak... Volt inkvizíció, mikor az Isteni erő papokban, püspökökben, felkent méltóságokban teljesült, akik tudták az ő mivoltukat szennyezik, bemocskolják. Isten nevében cselekedtek, pokoli máglya tűzére küldtek embereket, míg a mennyországot remélték. Ha létezik mennyország és pokol, akkor ők még mindig a purgatórium tüzében égnek, míg lelkek a szabadság mezején szárnyalnak, mert a földi lét kínszenvedés volt, de a földöntúli szabadság..., mert ezt ígérték!

 

Szeretett hazám, "elfoglalói", a letelepülésben saját hitük szerint élni vágyó "pogányok" voltak, más szemében. A keresztény hit, mit elfogadni kényszerültek, tűzzel vassal, ólommal fülekben és ősmagyarként lelkükben. 

Évszázados közdelemben született új értékrendünk, megőrzése napjaink kálváriája. Már nem a sámánok útjait, a jó Isten "szabad" gondolkodását követtük. Hadba küldeni fiaink Isten áldásával, meghalni az üdvösség reményében, Isten bárányának lenni, ez lett a mi világunk... 

 

 

Mikor mindig bölcs vezérük kezeit áhítatra kulcsolja, talán a bilincset várja, mert a Nemzet nem felejt, talán karóba húzzák, talán felnégyelik, mert a kegyetlenség nem ismer határt. 

Mert egy nemzetet elárulni, cserben hagyni nagy bűn, erkölcsi felelősség, meghalni érte mégis dicsőség. És, ha mersz gondolkodni a racionális elméd mit sugall? 

Adj ma mindent szeretteidnek, nincs pénz kincs hatalom, mit átvihetsz, onnan, már nincs visszaút. Ha ma jót tehetsz, még élő szívednek utolsó boldog pillanat, egy köszönöm!...  

 

 

Addig, míg kályhámban van mit elégetni, míg a melegség a napjaimat létem őrzi, nem kívánom, hogy értelmetlen halál legyen éltem dicsőítője. 

Míg lelkemben minden porrá hullhat, még mindig a remény éltet, amit a bölcsőben tanultam, engem "ezerszer szült a világ!", talán utoljára, ez az én életem!...

 

 

 

 

A hit is szabad, mint az akarat, élj és halj hited szerint! Irigylem kiknek Istenbe vetett hite örök és tiszta, kiknek nem létezik kérdőjel, fejét föld fele hajtja, majd tekintetét az ég felé emeli és reméli az örök boldog életet...

A földi lét álom, benne élni kiváltság, egy pillanat...