... Végre eljött az idő, mikor csaknem öt éves kisunokám kéri, papa mesélj, ne könyvből, csak úgy fejből. Nem a játszóidőben, amikor lehet huncutkodni, a délutáni pihizésnél. Mert az esti mese apáé, anyáé könyvből. Mindig erre vágytam, meséltem idegen gyermekeknek, vonaton strandon, barátoméknál altató mesét. Ez most más, szemét lecsukja, gyengéd simogatás a hátán. Tudom a hangomat akarja, a mesére nem is emlékszik. Ha befejeztem és elfelejtem, rám szól " itt a vége fuss el véle". Mikor már azt hiszem álomba szenderült, betakarom és én is álomra hajtanám fejem, apró lábak csoszogását hallom, halk ajtó csukódást. Nem akarok tudomást venni róla, de agyam észlel minden rezdülést. Jó esetben tényleg alszunk, de van mikor azt hiszem aludtam, talán álmodtam is, és az álom valóság. Mert a huncutság mindig napra kész. Ágyam mellett apró jelek, itt jártam, és boldog mosoly, hogy felfedeztem. Csodás minden ébredés, ha csak félálomból is. Ott áll ágyam mellett ki tudja mióta, de ébreszteni nem akar. Mikor szemem kipattan, "papa melléd bújhatok?", és hozzám simul, apró teste kuckót keres és talál. Persze ez csak röpke pillanat, talán néhány perc, aztán a takarót lerántja, "papa ébredés!", és játszunk huncutkodunk tovább. A szeretetét mindig érzem, mégis meglep, mikor a csendből egyszer csak megszólal, "papa nagyon szeretlek!", én is kicsi kincsem! Enged "én időt", mikor egyedül énekelgetve önfeledten játszik, főzhetek, akár számítógépezhetek. Aztán megszólal, " papa csodálatos az otthonod, szeretek veled lenni!". Ilyenkor a szívem össze szorul, miért csak én kaphatom, anya miért nem élhette meg a pillanatot? Mikor a lépcsőn le és fel "szaladunk", nem öltözködünk, nehéz súlya alatt lábaim derekam elfelejtik a fájdalmat. Azt a szorítást, a "belém bújást", nem lehet feledni. Nem fázol kicsim? Papa nem, a tested olyan meleg. Eszembe jutnak gyermekeim, barátomék gyermekei. Mikor még aktív életet éltem, mikor még nem volt szabad fáradni, mikor a strandon dobni kellett és hangos kacajjal élvezni a csobbanást. Aztán eljött az idő, mikor tudomásul kellett venni, hogy már nem bírom. Együtt süllyedtünk a habok közé, és talán ez volt az utolsó élmény, amit a Balaton nyújthatott nekem. Azóta lábam sem dugom a vízbe, partról szemlélem gyermekeim, unokáim, amint azt teszik, amit hajdanán én is úgy szerettem. Talán még egyszer megpróbálom, megnőtt pocakom, vézna lábaim talán engedik, hogy a fejem a víz alá dugjam, és dagonyázzak velük, ahogy kisgyermek koromban testvéreimmel tettem. Erik unokám más volt, talán Emma is más lesz. Minden unokámnak csak annyi jut belőlem, mit igényelnek, se több se kevesebb! Mit adhatok, csak önmagam! Mégis mit kaphatok, a végtelen gyönyört az elképzelhetetlen boldogságot... Mikor a képeket válogattam nem volt sorrend, nem volt más csak a kavarodott érzés, mi nap mint nap rám törhet, mi szépséggel tölthet el...
Anyám valahogy így tartott csecsemőt ölében, hogy kit talán tudhatod, mert én nem. És apám, vajon kit tart kezében, mert nem engem, valamely öcsémet? És ki az ki lopót ölelget, ki élvezheti apu, anyu, dédi és Jóska bátyja szeretetét. Talán a Csaba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése