Hótemető…

 

 

 

 

 

 

 

... Ezer arcú tél, mit felnőtt fél, a gyermek mindig remél.

Hűtlen voltál álszent és alázatos, gazdag álmokat ígértél,  

Minden gyermek hóra ébredt, helyette hideg borzolta lelküket

Hógolyót gyúrni, hóembert építeni lehetetlen.

Látod amott a bérci tetőt, hó borítá! Képzeted ezt látta. 

Látod a völgy mélyén ébredező természetet,

Hóvirág, kankalin szirmokat bontó mandula,

Barack virág, a tavasz tündéri illata. 

Gyermekhad már nem téged akar,

Vond magadra vastag bekecsed, térj nyugovóra!

Zord gondolatod, hogy hozol még deres hajnalt,

Felejtsd, mikor itt volt az időd, lustán punnyadtál.

Tudom nem vagy hibás és ezer bocsánat!

Felettünk van a Teremtő, ki az időgépet vezérli,

ajándékoz, ha kell büntet…

Büntet, miért? Még ártatlan, élet által nem rontott gyermekek hisznek a mesékben,

ajkadról hallani, hogy létezett, hogy volt hó, volt mi mindent betakart, 

ha a szélpajtást is segítségül hívtad, ajtódon nem tudtál kilépni, csak lelked tudta, mit akart...

Általad lettem azzá, ki vagyok, szavam nem csupán mese, emlék, emlék, és emlék... 

Álom mese és valóság. Mert forró nyáron mindig volt valamit levetni, fecske alsód takarta szemérmed, ha kellet, hát levetted, anyaszült meztelen rohantál, mert a világ ilyennek szült ilyennek teremtett. Merültél pocsolyába, hűs hegyi patakba.Télen is volt mit felvenni. A te ruhád, a te méreted a te zoknid. Talán egy sál, egy sapka, egy kesztyű, nem volt enyém tiéd, amit értél, és ami jutott. Nem volt illata, nem volt mérete. De mindig jutott mindenkinek. Frissen mosva, ha kellet vasalva...

Sparheltben sült forró krumpli a kezedbe, egy-egy a nadrágod zsebébe és mentél büszkén az iskolába. Ha nem tudtad taposni a havat, mindig volt ki szánkóra ültetett, és boldog hahotázás közben a világba repített. Már nevük sincs, nem mindig a testvér, valaki a faluból, vagy a szomszéd faluból, ki idősebb volt nálad, kinek dorgója, jó esetben bakancsa hamar átfagyott. Az iskolában hatalmas kályha ontotta a meleget. Nem egyszer láttam, tekerő kapcák, átázott cipők ontották a bűzt, ami akkor természetes volt. Mezítelen lábak karcolták az olajozott padlót. Akkor még nem tudtam mi a jó, melegben levegőért kapkodni, megmártózni dagonyázni pocsolyában malacokkal, vagy a hideget elviselni...

Hallottam, volt egy fiatal lány, aki még azt sem tudta, mi az élet. Hajnalban indult a tapolcai piacra, gyalog, taposva a friss havat. Hogy vitt tojást, vagy frissen vágott tyúkot, nem derült ki. Csak tíz kilométer, de gyenge lábai nem bírták, a fennsík friss havában megfagyott. 

Kipróbáltam. Középiskolás voltam. Vonatom éjfél után indult a Déliből. Hajnal lehetett, mikor Zánkára érkeztem. Buszok nem jártak, csak egyetlen dolog vezérelt hazajutni anyámhoz, testvéreimhez. Tudtam, csak tízen-egynéhány kilométer a hegyeken völgyeken át. Nem voltam egyedül, voltak, kik hasonlóan gondolták. Nem volt más esély neki vágni az útnak. Egymásba kapaszkodtunk, énekeltünk és tapostuk a havat. Mikor elhagytuk a zánkai fennsíkot, elénk tárult a csodálatos káli medence, tornyokkal és a végtelen hóval. Az én tornyom volt a legtávolabb. Köveskál, valaki hazatalált, nem volt megállj, csak előre. Az érces hajnal, a napsugarától ragyogó völgy, már gyerekjáték volt. Csupán öt-hat kilométer. Torony iránt, már nem tudom volt e köztünk leány, ki fiút meghazudtolva küzd és lépked. Szentbékálla határa. Elváltunk, egyedül maradtam. Eszembe jutott egy csókos éjszaka, ami csak puszi volt arcomra, de megrészegülve futva tettem meg az utat hazáig. És eszembe jutott a lány ki egyedül a falumtól elfele távozott a halálba. Én a falum felé mentem, átfagyott testem, csupán melegre egy anyai csókra vágyott. Időben nem mérhető "száguldás" lehetett, láttam a füstölgő kéményeket, elképzeltem a sparheltben sült krumplit, a testvéreim, amint még a "lóbőrt" húzzák, és szüleim, amint ölelnek. A lavort, benne hideg vízben áztatott átfagyott lábaim, a forró tejet, könnyektől áztatott szemeket, a boldog ölelést. Mert ez járt nekem! Mert soha nem voltam egyedül, voltak útitársak, voltak, kik erőt adtak, volt a remény és talán valaki ki utamon vezényelt, ki nem hagyta, hogy célom el ne érjem... 

Talán a magány, mi Isten segedelmével is kevés. Társas lénynek születtünk. Talán ha lett volna, kit engednek, kit akkor átölelsz, ki hitet, reményt adott volna, testetek melege megóv a fagyhaláltól. Talán mesélhetnél a felkelő napról a szikrázó fényről, a mindent ellepő fehér mindenségről, ahogy én is tettem, talán elhitetnéd emberekkel, hogy élni így érdemes, lehet...       

Akkor kötelező volt a temetőbe járni, halottakat eltemetni. A sírás a gyász hangulata, mindig meghatott. Sírtam és engedtem könnyeim, aztán megfogadtam, ha nagyobb leszek igazi férfi, nem hathat meg semmi. Eszembe jutottak apám szavai, sírni látni gyengeség, ha kell vedd el, ha megütnek üss vissza kétszer, ha testvéred kerül bajba, hát halj érte! Ha mégis sírni kényszerülsz, ne egy lányért, anyádért, apádért. 

Tényleg, nem tudtam sokáig sírni, álltam mereven, torkomat szorongatta valami, de én voltam az öltönybe bújtatott ficsúr, kit nem hat meg a pillanat. Amikor láttam apám arcán a megfagyott mosolyt, amikor álmomban megjelent és arra kért óvjátok szeressétek a mamát. Mikor éreztem életben az erőt, a halálban a gyengeséget. Aztán a mama is elment, akkor már zokogtam, nem érdekelt a külvilág, érzelmeim szabadon engedtem. 

Mikor anyát láttam elmenni, mikor már nem láttam reményt, mikor lélegzete már csak enyém volt, üvöltés volt, és elvonultam remélt kuckómba. Magamba gubózva, de éreztem érintését, kedves mosolyát, apa ezt megbeszéltük, még veled vagyok, ne sírj, várnak gyermekeink, unokáink, az élet. Hiszen tudod, mint álmainkban van még élet, ha nem engem ölelsz, ha nem engem csókolsz, minden csókban ott vagyok, ki voltam valaha, ha ki lehetett. Ha sírsz, ne a múltért, a gyönyörért, mit akkor kapsz mikor nem remélsz. Akkor ölelj szorosan mikor engedik, és akkor remélj, ha már ... Én csak egy voltam, kit kitüntettél szereteteddel, ki gyermekeket szültem a boldogságunkra, ki meghaltam, hogy élvezhessem az univerzum, az együttlét örök birodalmát...

Aztán, írni kezdtem, kiírni magamból, mi nyomaszt, felszabadult bennem a vágy, hogy sírni, ha fáj is,  mégis jó, olyan fel (meg) szabadító....