Mikor a képzelet szül valót rólad...

... A Bakony szülöttje vagyok, senki és semmi soha nem tagadhatja létem. Szűk hazám, a Balaton felvidék, a káli medence. Mindszentkálla, egy hatalmas mosó teknő szalmával bélelt ringó bölcsőm, kemence padkán, mindig meleget árasztó. És én is ringató, kis testvérem helye, igaz később felfordított stokira helyezve. Agyaggal döngölt padló, mi soha nem volt egyenletes. Nem volt porszívó, csak a cirok söprű, és a falu hatában található agyag vájó, mindig milliméterek rakodtak rá és nem volt mitől félni, mert a csoszogó apró lábak koptatták. Nem volt szőnyeg, talán csak gyékényből font lelépő. Emlékszem a toll fosztásra, mindent belepett az apró tollpihe, nem rakodott tüdőnkbe, de volt vastag dunyhánk, idézve a libák illatát megbújva alatta álomvilág. Voltak kemény telek, alattunk friss szénával szalmával töltött szalmazsák. És összebújtunk, testünk melege volt és a vastag dunyha. Nem tudom ujjam ki dughattam e, hogy érezzem a hűvös hajnalt. Álmaimra nem emlékszem, talán nem is voltak, összebújva létünk álmunk egybe olvadt. A sparhelt melege, a kemence tüze lehetett, hogy soha nem éreztem, nem tudtam mi a hiány. Olyan világban éltem, ahol létezett leplezetlen szeretet, a ki nem mondott szó is tartalommal teli, az érintés a tekintet minden őszinte volt. 

Nem emlékszem nagyapámra tetteire, kinek aktív része lehetett az ébredésben, érezhettem a pipa füstjét, és néha térdére ültetve mesélt, már nem tudom miről, kurtán beszélt, de soha nem fegyelmezett nem éreztem melegséget, hogy érdemes legyen mellé bújni. Talán a bátyám az elsőszülött unokája.

Vele kézen fogva sétált érezhette benne az erőt, amit bennem nem, mert mindig dédihez csapódtam, inkább érdekelt a főzés a háztartás, a kis testvérem gondozása, mint a kert a marhák etetése, itatása a fejés, a habzó tej friss illata. A teheneknek csak annyit mondott , "hí ide hajsz". Nem értettem, de tudták mit akar, a szerint cselekedtek. Talán ez is hiány életemben, hogy soha nem volt igazi nagyapám? Nem tudhattam róla semmit, jár-e kocsmába, milyen ember volt, csak a kászliba rejtett dohány volt az egyetlen pont, amiről tudtam, soha nem lehet üres. Nem tudtam haragos volt-e, felinduló, vagy néha kedves, ki a dédi mellé bújva jövőt álmodó. Akkora volt a hitvesi ágyuk, hogy öten is vidáman elfértünk volna benne, de a szoba tabu volt, egyszer nem jutott eszünkbe, hogy a vastag dunyhák közé bújjunk. Csak a sötét fejkendős dédire emlékszem, kinek mindig volt kedves szava és szeme ragyogott. Talán akkor tanultam meg igazán szembe nézni és szavak nélkül is érezni. A gőzölgő héjában sült krumplit kínálta, a bödönből vett disznó zsírral, néha kemény aszalt szilva lekvárral. Volt kemencében sült kenyér, ki tudja hány napos, a karéj akkora volt, ha négyet ötöt haraptam, se jutottam el a sercegő ropogó héjához.Talán fantázia, elképzelés kell, hogy mindent megérts, talán az élet szeretete, a gondoskodás, mi akkor és ott szükséges volt. A hála néha kevés, tudom és tudatni akarom, hogy nem erről szólt.

Csak gondolkozom, van, volt-e nagyobb öröm, mikor unokám vastag takaróm alá bújt, huncut mosollyal csiklandozott, még aludtam volna, de kivert minden álmot szememből, papa reggel van, új nap, új élet...  

Sok-sok év telt el. Soha nem értettem, mikor azt mondták ez életed minden emléked a végezetedig elkísér. Általában tárgy, mert mit a szellemiség ad, nem kérdőjelezhető.

Mikor bekerültem egy új dédi világába, minden más volt. Megszűnt az anyagi szegénység, nem volt szalmazsák, nem volt vastag dunyha, a cserépkályha meleget adott. Valami mindig hiányzott a testvéri ölelés, a meleg krumpli, minek a héja volt a legfinomabb. Ahogy Ő mesélt, minden foghatóban benne volt a múlt és elképzelhető, mégis más mi egy gyermek, vagy felnőtt világában valóság lehetett. Mikor agyamban szült tündérmeséket álmodtam és adtam tovább, megtűzdelve rém tettekkel, amik soha nem értek, de fantáziám szülöttjei voltak, és elmémben éltek. Mikor unokám fejemre koppint, papa ezt nekem másként mesélted!  Mikor a képzelet szül valót rólad, valót, vagy még mindig álmodót, mikor élted az, mit tapinthatsz, mikor minden más, kicsavart valósnak vélt képzelet.

 

 

Mert Gittát megillette a Rosentháli készletben kínált kávé, melynek illata is más volt a dédi kezéből. Engem a végtelen szeretet.  Ágyam felett az álmokat szövő angyalokat láttam, amint kedvesem körüllengik. Hova tűnt az álom világom?...   

 

 

Nem szégyenlem, engem a cifra palota, a város ezer szépsége kápráztatott. A macskaköves utak, a piac varázsa, mikor alkudni kellett, hogy komoly vásárlónak tűnj, és a kézfogás a pecsét, hogy üzlet köttetett, mindketten jól jártunk. Nem volt kétség, nem volt elégedetlenség, a tiszta érzelem a becsületesség, mi a magyart mindig is jellemezte. Ha távolba tekintettem, nem láttam a hegyeket, csak a rónaságot. Legelésző gulyát, útszélén rövid pórázon kikötött teheneket, birkákat, szabadságra vágyó állatokat. Az én világomban ilyen nem volt, a hegyoldalon legelésző csorda, önfeledten dagonyázó konda, szabadon szaladgáló kecskegida, báránykák ez volt az elképzelt és valós világom. A tanya világ más volt, minden szabadon termett, dinnye paprika paradicsom, csak kezed kellett nyújtanod, és szabad volt bármit enned, mit megkívántál. Nem volt kerítés, nem volt, ki rád kiáltson, ez az enyém, takarodj! Mert bíz szűk hazámban ez megtörtént. A szomszéd cseresznyéje korábban érett, élvezet volt fára mászni, a másét dézsmálni és szaladni, mert a furkós bot utol érhet. És gyónni kellett, mert vétkeztem, mert megkívántam a természet gyümölcsét, aki a másé volt. 

Olyan párhuzamosnak tűnő világban élünk, és mégis egy levegőt szívó nemzetről beszélünk. Minden tájnak, nemzettségnek vannak szabályaik. Vagy betartjuk, vagy lázadunk, holott nincs jogosultságunk. Az elfogadás az egyedüli létkérdés, mert azonosulni nem szégyen, csupán hajlam. Hiszed, vagy nem, néha a kompromisszum a boldog jövőd kulcsa, a hiúságról, az önteltségről lemondani, hogy más észre sem vegye, csak egy elismerő jó szó, tett, és szívedben nem harag, arcodon mosoly jelzi, hogy ez is Te vagy! ...