... én voltam a kiválasztott az első és utolsó ki nagyapáim nevét örökölhette...

 

... Van egy kép, van egy emlék, mikor Tasner nagyanyám édes ajkai közt rágott ételt tukmált éhes számba. Nem ismerhettem, de mindig keresem honnan az érzelem, mit őseimtől örököltem. Azt mondták "boszi" kinézete volt, bibircsókos arca, a gyerekek is kerülték. Leánykori nevén Simon Mária. Anyukája, ki a temető szélén pihen, leány anyaként szülte és megbélyegezve elkülönülten nyugszik. Csak feltételezem, hogy falunk szülöttje lehetett. Borbála, érdekes e csodálatos keresztnevet senki sem örökölte. Nem úgy, mint én, előnevem Imre, utónevem Joachim a nagyapáim után. Némi büszkeség tölt el, mert én voltam a kiválasztott az első és utolsó ki nagyapáim nevét örökölhette. Ami furcsa, hogy szeretett nagyapám Imre édesapja is Joachim volt. A Tölli nagyapám szintén. Mi ez a halmozott megtiszteltetés? 

Első szülött fiuk Kálmán, Csongrád főterén esett el, orosz mesterlövész áldozataként. Talán azóta öltözött feketébe, és hordta haláláig. Lajos, Budapestre került, kedvenc nagybátyám, kedvenc unokatestvéreimmel Zsuzsa, Éva, Marika. Talán igazságtalan vagyok, de további életem, hozzájuk került legközelebb. Apu a József a faluban telepedett le, feleségül vette anyut,  a Tölli leányt. Már nem tudom, Margit Padragra került, talán ő volt a legidősebb, unoka testvéreim Béla, Margit, Laci, Éva. Ilonka Kővágóörsre, Marton Pityú, ki emlékemben él. És valaki szintén Budapestre a Mariska. Vörös Pityú, Marika és a Kati. János a legkisebb maradt a paraszti házban. Unoka testvéreim Jani, Ildi és Emil. Ő védte, óvta a hagyatékot, ápolta nagyapám haláláig. 

Aztán minden múlt, a ház idegen kezekbe került, Ő Tapolcára. Ha valakit kihagytam, úgy érzem nincs bocsánat, talán a feledés margójára írható! Mikor végig sétálok az utcákon és betekintek udvarokba, el fog a nosztalgia. Tudnék mesélni gyermekkori élményekről, de kevés az idő, unokáim sem úgy "isszák", mint én hajdanában tehettem, s talán kit érdekel. Az én világom volt, teli szépséggel, ha nem írok róla, talán örök homály, emlék marad. A temetőben mélabúsan lépdelve más, mint a falu utcáit járni... Olyan kicsi a káli medence, és még kisebb a falum mégis tele élményekkel, holtukból visszatérő emberekkel, kik nem hagyják feledni a múltat, kik addig emlékeztetnek, míg élsz, és elmerülsz az Ő végtelen birodalmukban a holtak világában...