A szeretet nem kérdez, adsz, vagy adatik...

 ... Valamikor hittem, anya nélkül is lehet boldogság. Amikor gyermekeim unokáim várom, mikor nem a rend, nem a csillogó frissen tisztított ablakok számítanak, a lelkem tisztasága a befogadás, hogy képes vagyok szeretni és elfogadni szeretetet. Fiamék elmentek pár napra pihenni. Kérték szeressem úgy, mint az unokám.

Csavar első éjszakája. Nehezen viselte, hogy egyszer csak eltüntetek. Hangos csaholással nyüszítéssel jelezte, hogy ki akar menni, pedig csak néhány perce jött be boldogan. Valamit, valakit keresett, ami számára a megszokott és most itt hiány! Pihenni sem tudott, édes buksiját combomra helyezte és elviselte a simogatást. Három kör az asztal körül és irány az ajtó. Próbáltam nyugtatgatni, de lehetetlen volt. Szemében láttam, a szabadulás vágyát, nem a kellemes meleget, a teret mi Ő uralhatott. Miután látta, hogy maradék kajáját valaki „fölzabálta”, iszonyú dühbe gurult. Lába kipörgött és rohant cicákat üldözni. A lépcső három másodperc, hol a cicák eltűntek a cserepek alatt. Almafám alatt a komposzt egy pillanat, mert arra is menekült valaki. És az értelmetlen körök kertemben, mert ma Ő az úr! 

Féltem az estétől, féltem az éjszakától. Mi van, ha úgy dönt megkeresi gazdiját. A kerítés nem akadály a vágy mindent felül bírál. Egyszer bent egyszer kint, ahogy Ő akarta vagy én szerettem volna. Hit, remény, bizalom, és a szeretet, minden volt, de legfőképp a félelem. Azt mondták, ha eljön este, nyugodtan ki tehetem, kuckója a saját illata, megtalálja Őt.

Na ne, újra reggel?

Nem tudtam aludni, azt éreztem felelős vagyok, de éreztem az Ő világa nem az enyém. Hajnali háromkor hallottam halk vonyítását, néhány ugatást és csend lett. Már zavart a csend, és csak forgolódtam, vélni vágytam mozgását. Csend, sehol egy hang. Hatkor ébredtem, aludtam, vagy csak szenderültem, nem tudom. Fáradt szemeimmel botorkáltam, felhúztam a rolót, mi ablakom alatt az Ő kuckóját is rejtette. Benne volt, mély álomban. A felkelő nap sütött hasára, de az éjszaka hideg fuvallata, nem akarta, hogy ébredjen, álmodjon a papa birodalmában. Ébredésem halk köhécselésem, talán benne is új napot ébresztett.  Mást, mit megszokott, mást, mint minden napjaiban várták. Nem kellett invitálni, az ajtó nyitására boldogan berohant, lábam elé borult, lábai ég felé meredtek és tűrte vágyta a simogatást, lelkemben a békét a végtelen szeretetet. Nem tartott sokáig, mert ajtó elé állt, és közölte, kezdődik az én napom! Aztán nehéz volt eldönteni, bent veled papa, vagy kint a cicák virágok illata közt. És rohant boldogan ahogy álmodta. Fáradt voltam, ahogy lehet valaki, ki csak az éjszakából a sötétet látja, álmai fényesek, de a félelem homályában. Sikerült becsalmom, gondoltam én az ágyamban, Ő a lábtörlőn együtt hunyhatunk, és folytathatjuk végtelen álmunk. Valószínű, hogy így történt, mert a telefon riasztott és nem rágott semmit, nem tett kárt semmiben, de amint a Zsolt hangját hallotta, ölemben volt, és csóvált, mondani akart valamit, aztán megszólalt Anikó, kedves hangját hallotta, volt remény és bánat, örömkönny, tudod papa menjünk a birodalmamba. Azóta nem könyörög, nem akar bejönni, csak várni és élvezni a tavasz illatát. És maradok én, kinek elég egy érintés, legyen kettő-négylábú, vagy több... Azt mondják, ha mindenki boldog körötted, legyél te is az, tényleg ilyen egyszerű!... 

 

Elmúlt a Húsvét...

 ... Elmúlt a Húsvét, már rég, talán feltámadtunk újra, hogy élvezhessük minden napjainkat. Az elmúlt napok mégis emlékeztetnek, hogy van, mit nem felejthetünk, amire készültünk, ami újabb emlékeket generál szívünkben. Eriknek, mint Annának is, még volt a lehetőség, hogy bokrok alatt fellelje a rejtett nyuszi fészkeket, benne csokikát és mindent, amit a nyuszi fészek rejt.

Mire Erik jött egész nap esett az eső. Néztem csalódott arcát, amint átázott üres nyuszifészkeket kémlelte. Megnyugtattam, Neked a nyuszi a lakásban rejtette el meglepetéseit. Kabátot cipőt nem levetve ment, kereste a megérdemelt ajándékát. Meglelte, ragyogó szemekkel mutatta, apa nézd! És visszatért, kis kosárkában minden édesség, mik a bokrok alatt elázhattak volna. Fénykép nem készült, elég volt a pillanat, mit szemében láttam és soha nem felejtek. Míg nem volt Anna és volt a mama, az egész kert, nyuszi birodalma az övé volt. Talán már nem hisz benne, de egy felejthetetlen élményt őrizhet, amit a papa-mama adhatott! 

Annának hosszú időbe telt, míg minden bokrot átvizsgált, kis kosarában gyűjtött mit talált, de még egyszer és sokszor visszatért, valamit talán nem vett észre. Így fordulhatott elő, hogy fűnyíróm kifordított egy nyuszi tojást. Aszott volt, sokszor megolvadt és vissza fagyott. A szívem elszorult, létezhet, mit mindig keresünk, és soha nem leljük, egyszer mégis előkerül, aztán már csak, mint emlékre néhány pillanatra emlékezünk. Eszembe jutott apám a hegyen kaszált, apró a tenyérben elférő nyuszikát talált. A többi elszaladt, de egyet megőrzött, nekünk. Tarisznyájából vette elő, és boldogan pesztráltuk, etettük, ölelgettük, míg egy nap meghalt. Akkor kérdőn néztem apámra, megérte a mi boldogságunk, az ő élete?  Azt mondta igen! Lehet eltaposott hangya, pók ki csak az álom hálóját szövi, egér, ki csak a morzsát kéri, tyúk, ki csak kapirgál, kedves liba, édes mosolyával elvarázsol, kinek vigyáztad éltét, a malac, kit becézgettél, a nyuszi kit simogattál, és minden más, mi nem ember téged szolgált, és meghalt érted boldogságodért, az étkedért… 

 

Az életed erről szól, voltál szeretett csecsemő, mosolyod szívekben jéghegyeket olvasztott, felnövő gyermek, kinek rossz tettje, mindig megbocsátható, és felnőtt, ki tetteiért felelős, és lettél öreg, ki már tetteiért kevésbé felelős, kinek gyermekkora újra a megélt minden napjai, kit ítélni nem szabad, csak elfogadni, együtt élni a gondolattal, mert volt van és lesz. Te tőle, ő általad, és ez a szépség a szeretet szabadsága!... 

Mikor a kis Jézus megszületett, Szűz Mária szívében ő volt az egyetlen, az Atya gyermeke a megváltó. Amikor anyám bátyám megszülte, ő volt az első, és tudta nem az utolsó. Mikor én is világra jöttem anya tudta, én lehetek a kiválasztott, ki Istent és őt is szolgálja. Aztán jött a Tomi, még mindig nem kislány, de már a harmadik a szerette. Múltak az évek, cseperedtünk, Jocó mindig apu mellett, én anyám szoknyája rejtett szögletében. A Csaba születése csoda volt, a bölcsőben is vigyorgó, egész éltében a jó kedvre derítő, huncut.  Aztán Zoli is megszületett, az ötödik, anyu pocakjában kicsi, keveset mozgó, talán kislány. Úgy vágytam rá és lettem az ötödik fiú pesztrája, anyám mellett, helyett, ki mindig álmodott és a valóbbra vágyott. Azt mondták kicsinek olyan, mint én vagyok, talán így is van. Úgy szerettem, mint egy "kislányt", úgy ahogy anyu gondolta, mindig születendő leány gyermekére. És szerethetek két fiú gyermeket, mert a Teremtő így akarta, fiú és két kislány unokával. Mert ez élet ki számíthatatlan, anyu, anya szeme helyett az én szépségem! 

Látod nyuszi az élet tele van rejtelmekkel, azt kívánom kövesd, és szerezz mindig valami újat, ami kicsit a múlt a jelen és valamit ami a jövőbe tekint...   

                                                                                                                                                                                                                                 

Talán, mint a földön túli érzelem…

 

 ... Igazán nem is ismerlek. "S képzetem hegyvölgyedet nem járja." Anya szavait hallva, talán láthattalak iskolai „bulikon”, de valahogy neved agyamba vésődött. Később, mikor már nem volt lehetőségem megkérdezni ki is Vagy, írásaid voltak, mik közelebb hoztak. Ma mégis úgy érzem, mintha ezer éve ismernélek, ahol nem volt testi érintés, nem volt egy szó egy gondolat. Aztán megkérdőjelezem, létezhet e érzelmi kapcsolat, mi mindig közelemben tart, kit bírálhatok, elfogadhatok, kivel azonosulhatok, ki nem több mint plátói ismeretlen ismeretség. Nem tudom, de jó, hogy vagy vagytok nekem. Sorsunk sokban hasonló, de életünk soha. Más idősíkban élünk és éltünk, talán húsz vagy több év, mi elválaszt. Talán a létünk mi több, mint egy érzelmi vallomás, mint a mesékben a soha meg nem valósult álom. Mert álmodni bárki képes, hogy álmai valóra válhatnak, nem törvényszerű. Sok-sok ellentmondás. Kívánom, mit nem kívánhatok, szeretném, mit mindig is szerettem volna. Élhettem, mint kívántam, szerethettem, ahogy soha. Azt hittem a hiány mindig pótolható, de nem vannak korlátok, erkölcsi normák, mit csak ember képes létrehozni. Bálványt imádó ismeretlen teremtő. Mert a tíz parancsolat örök érvényű, tudatunktól független létezik! Mint zsákon a foltok, lelkemben ezer szakadás és távozó emlékek. Foltozgatni már nem vagyok képes, "engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen." Minden lépésemben, minden tettemben ott van a szeretet, ami új értelmet kapott. Feledve az egot, már nem az én a létem fontos, mert van kit-kiket szeretnem, akik értelmezik örök mosolyom, várják testi érintésem, ölelésem. Anya úgy ment el, hogy vágyaimat ne pazaroljam holmi érzelgősségre, merjek vállalni valami újat, szebbet, mit nekünk nem adhatott az élet. Mert a földi létben minden véges, minden pillanat perc közelebb visz az elmúláshoz, csak rajtad áll, hogy élvezd! Az életed nem minősít, nem gondol át szavakat, tetteket, nem áll jogában bírálni, csak a jóra törekszik, mi jó lehet neked! Az életed téged véd és szolgál, ahogy tetted egész életedben...

Egy élet végső dicsérete...

 

 

... Az öreg kormi (tojmi) cicánk az éjjel végleg elköltözött. Megváltás neki, megváltás nekem. Szörnyű volt látni a lassú leépülést, az örökös kötődést. Tegnap még Zsolt lábánál lépdelt bizonytalan mozdulatokkal, szemébe már nem mertem nézni, kívántam fájdalom nélküli halálát. Olyan volt mint egy aggastyán, aki lesüti szemét, elfelejti a szeretetet, mit életében kaphatott adhatott. Egy felemelt láb egy érzés, hogy így már nem kellesz. Befeküdt végső nyughelyére, arccal befelé, mit Erikkel alkottunk, mit tán soha nem használt. Miért oda és miért most? Felirat "kormi". Korábban más kormik, nyughelye álmot adó kuckó volt. Anya utolsó kedvenc cicáját végső álomba simogatta, én már nem voltam képes, vártam a kegyetlen elmúlást. Hónapok óta nem jöhetett be a lakásba, tudomásul vette, a lépcsőn ült egész nap és csak nézett be az ablakon. Ott látta anyát, amint küzd az életéért, és beszökött két lábra állt, kapott egy végső simogatást elköszönt és hónapokra eltűnt. Aztán visszatért, tudta én is szeretem már engem "szolgált". Rajongásig szerette Annát és mindannyiónkat. Az élet perifériájára került, mint megöregedett házi kedvenc. Kitüntetett étket kapott, a Wiszkasz volt a kedvence. És a mama kedvence. Sok-sok cicánk volt, de kevés, ki a lakásba jöhetett. Furcsa, de megjelent egy anya cica, hat kicsivel. Mindenki mellén a megkülönböztető jel egy fehér pamacs. Anna énekével hívta, és megjelent mindenki, anya cica, hat pici és egy ki nagyobb volt, ő volt az "én cicám". Tűrte a simogatást, dorombolt a végtelenségig, unokám "kegyetlen" játékait. Persze megjelent az öreg kormi, aki már nem tűrte a körötte tüsténkedőket. Anna, csak az övé volt. Volt egy titkunk Annával. Az ötlet tőlem származott, mi van, ha a kormiban a mama lakozik? És ettől kezdve úgy ölelte, mintha a mamát ölelte volna. Kegyetlen képzelet, de lelkem ezt kívánta. Lehet tárgyakat emlékeket eltemetni, de életet, legyen bár egy kedvenc, nagyon nehéz. Ma sírgödröt kell ásnom a kedvencek temetőjében. Senki nem tudja, nem tudhatja hogy hol, ez anya és a én titkom marad. Nincs kereszt, nincs megkülönböztető jelzés, csak a döngölt föld. Anya, ha Te voltál, hát kétszer temetlek!... Igen tudok sírni, és nem szégyenlem. Hűs lombok alatt álmodd életed, vagy végső halálod... Egy új élmény, mi végleg elszakít anyától, és egy az élet végső dicsérete... Ma már csak ketten várják jelenlétem, a lépcsőn ülve, betekintve ablakomon, ha a kajás edény zörren, az ajtóban várják a reggeli falatokat, és eltűnve élik életüket. Ha Anna édes éneke hangja szól, bizony jönnek elpártolt, mégis emlékeket idéző lények, már nem simogatható, de emlékeket idézők... Így múlik lassan életem, virágaim, kedvenceim barátaim és gyermekeim unokáim. Tudom nem várjátok elmúlásom, ahogy én sem, hogy az élet elszakítson Tőletek. Az élet végső dicsérete még várhat, hisz kedves hangotok, ölelésetek, tetteitek nem a félrerúgott aggastyánról szólnak, szerető mindig szerethető életről, mit érdemes élni és temetni, mi már "haszontalan", de életünk része volt...