Mi együtt váltunk egésszé, egy család egy akarat, egy boldogulás...

... Harminc év távlatából nézve, még furcsábbnak tűnik minden. Életem delén talán minden szabad volt. Ki élelmes volt, megálmodhatta, megalkothatta jövőjét. Szabad ország, szabad akarat, az elmaradhatatlan magyar mentalitás, többet szebbet akarok.     

'92 lehetett életemben a vízválasztó. Apám meghalt, Szabadságpusztára költöztünk. Gyermekeim érzéseit hátra hagyva, csak az önös érdek hajtott, nekik jobb élhetőbb világot teremteni. Döntési jogom nekem volt és Ők voltak gyermekként az elfogadók. Felhagytam kispolgári életemmel, mikor minden mindig kiszámítható volt. Belekóstoltam a nagyvilági életbe. Trabantomtól meg kellett válnom, azt mondták snassz, döntsem az árokba. Nissan-ba ültettek, mert ez jár egy területi vezetőnek. Egyszerre lettem vezető, valaki, aki több, mint valaha voltam. Azt hittem ez a világ más, azt adhatok családomnak, amire vágynak, amikor úgy mehettünk vásárolni, hogy nem az ár számít, hanem amit kívánsz. Nem voltak mohók, nem tudtak elszakadni korábbi életüktől, nem kellett NIKE cipő, holott tudtam szívük erre vágyik, nem kellett kartonnyi gumicukor, túrórudi, semmi, mivel különbek lehettek előző életüktől. A COMMODORE számítógépnek örültek, nem mert játszani lehetett, lehetett fejlődni, többnek lenni, kiknek nem adatott meg. Ezáltal váltak azzá, kik a mai napig is büszkeségeim. Eljutottunk a tengerhez, mi kettőnk vágya volt, nem a gyerekeké. Nem mondom, hogy élvezték inkább elfogadták, mert a mi boldogságunk fontosabb volt. Voltak partik, a siófoki aranypart egyik szállodája a "miénk" volt. Hordóban gurították a tokaji aszút, mert a főnöknek szülinapja volt. A Marlboró cigit a recepción nem dobozra, kartonra csíkra kaptad. Ha számodra az ismeretlen Wiski nem ízlett, újat bontottak, a szállodai szobában a privát hűtőd tele volt, nem kérdezte senki, mit fogyasztottál, mit tettél táskádba távozáskor, minden ingyen, de nagy ára volt. Voltak kínálatok, holland, német, spanyol tengerparti üdülésre, ami már család nélküli olyan "kanbuli" lehetett. A család nélkül én félkarú óriás lehettem. Nem kívántam, nem vágytam, így perifériára kerültem. Mert jó embernek lenni, születni kell, nem én a lelkiismeretem diktált. Később tudtam meg, nevemen 50-100 milliós váltók voltak, mert jóhiszeműen emberekben bízva üres íveket alá írtam. Az élet a hatalom nem büntetett, mindig kiderült jóhiszemű ártatlanságom, még a Nissan is enyém, miénk maradt. Csak lelkemben maradt örök kétely, ha akkor és ott másként döntök cselekszem?... Olyan világban éltem, amikor adhattam önmagam az üzleti életben, amikor jó döntéseimmel egy hatalmat gyarapítottam, amikor a megérdemelt jutalom már kétséges volt. Olyan emberekkel dolgozhattam együtt, kik érezték lelkiségem, kik csak jóindulatból szúrtak hátba, kiknek szava hihető volt, kiknek tette az enyém is volt! ... Bár nevezhetnék embereket, de nem tehetem, mert kit véletlenül kihagyok, joggal kérdezné, miért is ?... Váltam nem a politika a családom álmaim kiszolgálójává... Mert mi együtt váltunk egésszé, egy család egy akarat, egy boldogulás... Mit gyakran emlegetnek, mi voltunk a család...       

Az én El Camino-m, vagy tán bakancslista...

... Egyszer mindenkinek eljön az idő, hogy beteljesületlen vágyai álmai vannak. Sokan az új év hajnalán, mások születésük napján tervezik új életüket. Évek óta remélem, anya elment, talán megnyugvást, örök békét ígér lelkemnek. Nem voltam rossz ember, nem mondom, hogy a rossz nem kísértett.

Mertem nagyot álmodni. Negyedik éve, hogy szinte ki sem mozdultam. Elindulnék, bár erőm fogytán, talán kisebb lépésekkel, de eltökélt szándékkal, eljutni oda, nem mindenhova, hova mindig szerettem volna, de az élet megálljt parancsolt. Nincs navigációm, csak a kis CORSA-m és én egyedül az érzéseimmel. Úti célom a végtelen és hazatérni szeretett otthonomba. Szabad vagyok, szabad akaratomból cselekszem. 

Zircen, talán körül néznék, Csesznek vára, talán messziről szemlélném, Bakonyszűcs, ahol találkozhatnék a polgármesterrel és átadhatnám Tóth Márti örökségét. Bakonybél, találka Erikával, anya és az én szerettemmel. És irány Pápa, talán megnézném az unokáimnak ígért, baba múzeumot.

Talán a kékfestőt, ahol anya nyári szünidőben idegen vezetett, talán megtalálnám Boriska néni földhöz vert lavorját, mely mindig a feszültséget oldotta, és megoldást talált konfliktusokra. Talán a fő utcán is végig sétálnék, a papa postájától a főtérig, ezer koptatott lépés, ezer inger és ezer emlék. Balra kanyarodva keresném a kocsmát, mi a föld alá vitt, és dohányfüsttől átitatva kis kuckót biztosított szerelmem kibontakozásához. A várkert varázsa, hol először érinthettem kezét, és először lehelt arcomra baráti puszit. A piactér felett a lakásuk, kis utca nagy kapu, mögötte a varázs, hol már nem puszi, ezer csók volt a jussom, az örök életbe vetett hitem. Katit és a Csaszit is megkeresném. Ők voltak, kik átláttak a pók szőtte hálóján,  kik hitték és akarták a mi szerelmünk. Egyszerre sok és soha nem elég, gondoltam elég egy pillanat egy ölelés, és érezd egy harminc-negyven év varázsát. Huncut mosolyuk a mindig biztató baráti szeretet. A temetőbe is kinéznék, nem vinnék virágot, egy nap alatt elhalni képes. Csak főhajtással emlékeznék, talán utoljára, Dédi, Irma néni és a csodás Szólás család előtt. Az utat nem kívánom, mi a főtértől a reptérig vezet. Ezerszer megtettem a papa postájától, az ÜTI-ig. Leveleket csomagot vittem, hol táskába rejtett sört, pálinkát, az élet vízét. Kockáztattam, de megérte az adrenalin, hogy soha nem buktam le. Más volt mint a hivatalos posta küldemény, ha "löttyent", nyilvános bontás és nedű ment a csapba, édes illata bejárta a leget és őrmester nyegle vigyora, katona ne próbálkozzon. Tudtuk kuckójában itta az elkobzott pálinkát, és eltorzult arccal, másokat regulázott. Az én postám biztonságban, rejtve nyittatott. Volt ki figyelt és voltunk sokan, kik kortyoltuk a nedűt, frissen füstölt kolbászba haraptunk, sütit majszoltunk, és dicsértük a napot. Irodában dolgoztam, mint tiszthelyettes. Vasráccsal elzárt terület, hova földi kiskatona halandó, csak takarítani léphetett. Délután négy után a tisztek hazatértek családjukhoz, vagy az első kocsmába. Szabad volt a pálya, csak figyelő kellett, ki az időt és a mozgást felügyelte. Érdekes hat után jött el az idő, mikor "bevadultak". Ész nélküli takarítás, állandó pesztra, mindenki b@sztatása, ki az úr a házban. Rács bezárva, védelem biztosítva. Mindig volt ütőkártyám, kezemben, birokomban az eltávozást biztosító kis könyvecske. Hol eltűnt, hol előkerült. Varázsa olyan volt, mint a kokain, a függőség, a szabadság vágya mindenre képes. Csalni hazudni megalkudni. Visszaélni nem tudtam, nem is akartam, hiszen bennem is élt a vágy, menekülni innen és biztonságban visszatérni. Nem egyszer előfordult, hogy kiküldetési parancsot állítottam ki magamnak. A százados írását álmomban is hamisítani tudtam...    

Utam Nagytevelre vinne. Talán eltöltenék egy éjszakát. A mama elődei itt nyugosznak. Gizi és a Laci az örökbe fogadók. Nem kérdik ki vagy, szerettél, vagy szeretett voltál. Gitta az unokahúgom, az örökös játszótársam a mama az én keresztanyám! Túlélni megélni az élet játékát privilégium. Talán nehezen érzékelem az ódon lakás sugallta szeretetet, de megérint valami, ami anya lehetett, amint gondtalanul játszott, amint lehetett közös titkuk be nem teljesült vágyuk. A harmatos reggel a frissen főtt kávé az utolsó érintés, hogy visszavárunk. 

Irány Győr. Tudom vannak leszármazottak, hiszen a Szólás család az egyik fellegvára volt. Nekem már nincs kit keresnem, kit ismertem szerettem, már az örök világban nyugszanak. Anyának olyan volt, mint nekem Kecskemét, a fiatalság éltet adója, a szépség a boldogság megtestesítője. Azonosulni mégsem tudok. Emlékszem Terus néni otthonára, Imre bácsira, emlékszem Nándi bácsira, ki a rejtett szobájában elvarázsolta fiam, kinek vasút modellje futott egy asztalon, ki érinthetett eredeti '48-as kardot, és pisztolyt. Én csak Ili nénire emlékszem, ki megosztotta velünk, frissen főtt lecsóját. 

Mindig tudtam van ki Győrben él és, az én szülői ágam is. Mikor csecsemő voltam és a veszprémi kórházba kerültem, anyu gondjaira bízott, az ápoló húgára. Nem tudom mi lehetett, de túléltem és még emlékszem veszprémi lakásukra a Stadion utcában. Ibolya mosolygó arcára, ki olyan volt, mint nekem a Zoli testvérem, a legkisebb, anyu kedves arcát örökölte. Volt mikor bírált, volt mikor anyunak sugallta, huligánt nevelsz gyermekedből, mert hosszú a haja, trapéz a farmerja, de lelkemet soha nem látta. Arra biztatta, ne tűrd, hogy tegezzen, mert a tisztelet a magázásban van, és mégis mondtam anyu szeretlek, anyu hiányzol és ezerszer, mert ez volt a legszebb szó. Egyetlen született gyermeke a, mindig lázadó, új utakat kereső, szeretett unoka testvérem. Nem kérdezném tőle, mit anyád sugallt, mindig igaz volt? Igazi társra nyert, és éli életét, ahogy Ő képzelte. Már Győr lakósa, talán ölelhetném, mint vérünk kívánja, talán utam egyik állomása. Nem tudom tehetem-e, de szívem vágya. Ibolya még mindig él, Mindszentkállán, anyu után a legszebb a legkisebb a kiválasztott ki valaha felelős volt életemért, tetteimért. 

Győr ismeretlent is varázsolt. Sipi barátom. Mikor legutóbb találkoztunk, még a anya is élt. Végtelen ölelés azt hittük az utolsó és legközelebb nálunk. Azóta múltak az évek, Gitta nélkül is vágyom a találkozást. Talán találkozhatnánk a TESCO-nál, talán elvihetnél otthonodba, nem szégyenlem meginnék Veletek néhány kortyot, talán rumos teát, mit akkor ittam utoljára, mikor a laktanyában meglepi volt, mikor tilos volt az alkohol, de főnököm irodájában kuriózum. Talán soha nem voltál részese, talán csak hallottál róla, talán igaz sem volt, csak a képzelet szülöttje! Talán eltölthetnék egy éjszakát, amikor nem mondja senki, ennyi elég, és a reggel arról szólna, hogy harmatos reggel hasadtával elsétálnánk, ismert mégis ismeretlen birodalmatokba. Zsuzsa készítene szendvicseket, és bakancsot öltve jönne velünk a csodálatos világotokba.   

Utam messze nyúlik, vissza talán a Balaton közelébe. Hévíz, egész életemben valami vágyálom. Tudom apuék is megélték, talán nem egyszer. Talán, hogy ne kelljen belépőt fizetni, a lányok beúsztak, apuék vállalták, hogy bőröndjeikkel fejükön, követik a lányokat. Jóska bácsi, apu kik magasabbak voltak bírták a mélységet, de Laci bácsi, anyám húgának férje, bizony alacsony volt. Nem is a mélység  a tudat, hogy a felszínen emberi hurkák úszkáltak, megrémítette. Valós vagy nem gyönyörű álom, talán mese gyermekeinknek.     

Éva unoka nővérem itt él. Való igaz, gyermekkorom óta nem láttam. Ő volt a misztikum, ki merte vállalni, hogy elhagyja hazáját. Kiért képes voltam hazudni, létét megtagadni, ahogy Szent Péter is tette. Már nem emlékszem arcára, huncut mosolyára, csak az ajkain kibuggyanó Istent káromló szavakra. Ma én is szívesen káromkodok, csak szavát halljam, hogy egyesüljek Vele lélekben, mert a vérem az unoka nővérem. Szívesen töltenék egy éjszakát, talán nővére Zsuzsa társaságában, mikor minden szó, minden érzés szabad, és békében alhatnánk egymás karjában, mint gyermekkorunkban soha nem volt lehetőség. Sokan voltunk, és nem volt kiválasztott, és nem volt akkora ágy...    

Mindszentkállára, mindig úgy érzem hazatértem. Pedig nem volt mindig otthonom. Létem tagadja,  érzéseim, emlékeim mégis csak ide kötnek. Emlékszem Padragra, azt mondták itt születtem. Itt volt a keresztelőm, madár szállt az ablakba és nekem, értem énekelt. Fenekem alá három könyvet tettek, zokogó könnyek közt arany fürtjeimet először itt nyírták. Itt zúgtam tizenhárom lépcsőfokot kedvenc hintalovammal, és törte apám apró darabokba, és itt volt hogy darázsfészket piszkáltam, mert azt mondták, csak egérlyuk. Ezer darázs küldött majdnem halálba, de mindig túlélő voltam. És itt volt, hogy a bánya zubogó vize magával ragadt, hol, csak piszkálni akartam, a híd rácsa volt, hogy ne engedjen tovább, és itt volt, hogy bátyámmal tyúk ólat raboltunk, tojásokat törtünk, hol a fejünkön, hol csak marokban, és itt mondta a télapó, jó gyermek voltál és mindig elhittem, de... Azt mondták nagy ember leszek, de maradtam elfogadhatónak, ki madár nyelven énekelt, kinek otthona hazavárta.

Következő utam keletre vinne, Kecskemétre, megsértett szerető, ki megbocsátani soha nem tudott. Talán a piramisokhoz...  

Ma kérdem, fiaimtól, miért nem visztek el a mindenségbe, nem hiszitek, hogy képes vagyok hegyet mászni, mocsáron átgázolni, újra érezni mit már létem nem enged? Talán unokáim fognák a kezem, mint mikor a mama kérte, Papa segíts!... 

Mikor kicsik voltunk, szívünk és szemünk a szeretet lángjától ragyogott. Anyu, ha felnövünk a tenyerünkön hordunk, elviszünk oda, hova vágysz, ha kell a végtelenbe…  

Milyen szép is lenne, ha mindez valóra válna. Egy idős ember, be nem teljesült vágya, mi csak karnyújtásnyira van és mégis oly távol...  Talán már én nem akarom.

   

Miért jó pusztainak lenni?

"SZABADSÁGPUSZTA Veszprémtől 4 kilométerre a Balaton felé vezető út mellett kiépült városrész. Megalakulásától – az 1920-as évektől – kezdve a mai napig közigazgatásilag Veszprém városához tartozik.A városrészt 2019 óta kerékpárút is összeköti Veszprém belvárosával. Velty- vagy Miklós-puszta nevét Velty Miklós földbirtokosról, bányatulajdonosról, a bakonyi bauxitbányák felfedezőjéről kapta.Velty Miklós 1920-22 körül vette meg a területet, ahol jól jövedelmező uradalmat alakított ki. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, kutat ásatott, istállókat, cseléd és ispán lakásokat építtetett. A II. világháború után államosították a területet és a Veszprémi Állami Gazdaság kezelésbe került, nevét ekkor változtatták meg Szabadságpusztára. A város közelsége megkönnyítette a régi majorságban, majd az Állami Gazdaságban termesztett növények, gyümölcsök és az állattenyésztésben felnevelt állatok értékesítését. Az 1970-es években húsüzemet és pékséget létesítettek, élelmiszerboltot nyitottak, újabb gyümölcsösöket telepítettek. Az 1980-as években a gazdaság kedvezményesen házhelyekhez juttatta a dolgozóit, így a családi házas építkezéseknek köszönhetően „kertvárossá” alakult a település, ahova sok veszprémi család is kiköltözött. Jelenleg a Szabadságpusztán élő lakosság száma közel 500 fő. A városrész kulturális életének, helyi értékeinek megőrzéséért, a 2000-ben alakult Szabadság Lakótelepi Baráti Kör dolgozik. Céljuk megvalósítása érdekében előadásokat, beszélgetéseket, rendezvényeket, közösségi megmozdulásokat szerveznek.Fontosnak tartják az aktív, kölcsönös segítségnyújtáson és tiszteleten alapuló közösség jelenlétét a városrészen. Szabadságpuszta városrészi zászlójának sárga színe a kedvező déli, napos fekvésre és a lakótelepet tavasszal körbevevő repce és napraforgótáblák meleg sárga színére utal. A címerben megjelenő virágok, gabonakévék és a napraforgófejek a városrész természeti adottságait és a körülötte folyó mezőgazdasági termelést és a gyümölcsösöket szimbolizálja".

... Nem tudom szabad-e, vagy kell beszélni róla. Az egyedüllét mindig kényszer képzeleteket szül. Valóst, valótlant, de mindig szépet. Azt mondták ígérték, mindenki számára élhető városrész. Elég, ha elmész a kis közösséged falu gyűlésére. Mindig van, ki azonnal nagyot akar, ígér mindent, és semmit. Aztán lelkes mondókája alább hagy, mert vannak problémák. Színes rózsaszín szemüveggel nézve elenyészők.Teri néni ki a puszta legidősebb lakója szószólója, igazmondója megnyílik mesél, és valaki csendre inti.Talán többet tud lát, mit szabadna. Szürke hályog szemén, de elméje tiszta és nem részre hajló a valóságot mondja. A maga valóságát!  Soha többet, megsértődött. Pedig szavai közt rejlik a múlt, elhangzott szavai ahogy engem is, gondolkodásra késztet. Mert mindent tud, a puszta életéről, mire emberi elme kérdést keres. Nem tudom lesz-e valaki, ki megőrizni képes. Mikor kérdeztem, kik és mikor alapították. Talán húsz család apraja és nagyja. „Velty nagyúr”, vagy talán tehetősebb ember, jó ember, ki élhetőbb életet adott. Volt kovács műhely, tökmag és szotyi törő, pékség, szalonna sütő, csirke keltető, tej és sajtműhely, húsüzem. Jégverem, ahol forró nyáron kocsikban húzták a jégkockákat a sajt üzembe, mint egy önellátó közösségben. Nem volt   szigorú szabályozás, nem volt autó, hogy a városba rohanj, talán bába is volt, de erről nem tudhatok. Kereszt házasságok köttetek, így mindenki, mindenkinek rokona lett. Volt iskola, elemi a negyedik osztályig. Voltak kegyetlen telek mikor hó borította a pusztát, és mindig volt szánkó, fáradhatatlan lovak, és a bakon ülők, kiknek nem számított a zord időjárás. Önkéntes  tűzoltók, foci csapat, táncolni kívánó menyecskék, kultúrház, közösségi élet. Volt a húsüzem alatt egy pincerendszer, funkciójáról semmit sem tud, de a bejáratot bebetonozták. A világháború és '56 pusztát érintő eseményeiről visszafogottan és kegyelettel emlékezett.

Mikor gyermekeimnek unokáimnak mesélek, isszák szavaim, papa mesélj még, és szavaim halványodnak, már nem tudom mit mondhatok, mi valós és mi csak érthetetlen történelem. Valami szép, benne élni, mesélni róla érzelem, mi minden napjainkat beragyogják. Falakat építettek, társadalmi munkában, hol volt közösség, néhány elszánt ember, aki kemény napi munka után is képes volt erőn felül, valami újat teremteni. Mikor '92-ben kiköltöztünk, valami rezdülés egyfajta odafigyelés történt. Munkámból hazatérve teherautónyi komposzt hevert kapum előtt. Tíz talicska és elszánt fiatalember kívánt segíteni. Pusztaiak voltak, nevük ismeretlen, hogy ki szervezte, soha nem derült ki. Akkor éreztem először, hogy pusztainak lenni jó. Volt mindszentkállai borom, kínáltam, ki elfogadta, ki mentséget keresett. Nem ezért tettük! Nehezemre esett, csak köszönetet mondani, de fiatalságukat elszántságukat látva, korábbi éveimre emlékeztetett a feltétel nélküli önzetlen segítő készségre. Volt mikor hajnali hűvös reggelen indulni akartam. Mikrobuszom pöccre indult, de a kerekek elásták magukat kertem puha talajában. Keseredetten mentem az utcára, egyetlen embert sem találtam. Talán a Marika presszó. Lábam, be nem tettem, kivéve, mikor Pityú hívott. Imikém, csak egy kortyra. Jégbe hűtött unikumot kértem és kaptam. Nem tudtam mit köszönjek, azt mondta én köszönöm. Talán ez volt, mikor elfeledtem hogy valamikor önzetlenül adtam, és hála nem felejt. Több markos legény, tolták vonták, arcukat ruhájukat sár borította és csak mosolyogtak, lemosható. Rendeltem egy kályhát, akkora és olyan szép volt, hogy nappalim felét elfoglalta. Képzeletem felülmúlta és eladásra meghirdettem. Tudtam az én erőm kevés, de volt a presszó, mindig tettre kész fiatalokkal. A több mázsás monstrumot, mit csak elmémben láttam gyönyörűnek, kocsira rakták. Hálás voltam, szemérmesen kérdeztem, mivel tartozom. Tisztelettel és egy jó hideg sörrel. Kértem tegezzenek, de a mai napig magáznak, azt mondták ez a tisztelet! Valamikor a '90-es években ez volt a puszta népe. Neveket nem tudnék sorolni nem is akarok, hiszen többen már nincsenek köztünk, csak arcukra emlékezem. Kérdem ki voltam én, a betelepült kétgyermekes apuka. Ha továbbra is kérded, miért jó pusztainak lenni, csak mert vannak jó emberek, segítőkész barátok, szomszédok és soha nem vagy egyedül! Mióta egyedül maradtam gyakran sütök.Vannak, kik tócsimat, réteseimet, palacsintáim boldogan fogyasztják, és hozzák a friss tyúkhúslevest, egy szelet rántott csirkemellet, vagy pacal pörköltet, halászlét, egy korty pálinkát. És minden mögött mosoly szeretet megbecsülés az elfogadás. Van, mikor becsengetnek, egyedül vagyok, kaphatok egy pohár vizet. Aztán alig szólunk egymáshoz. A kellemes meleg átjárja testünket, miért van, hogy fiaid két naponta hívnak, miért van, hogy érdekli hogyléted? Miért van, hogy kéretlenül beállítanak, apa, miben segíthetek? Talán a gondviselés, senkinél nem egyforma. Akkor miért van, hogy hívom, vagy segítségeddel hívogatom, esténként és soha egy válasz. Két napja befűtöttél nálam. Még a fürdő szobám is langyos meleget árasztott. Másnap kértem kapcsold ki, mert az elmém azt diktálta félek, mi lesz ha,… Nincs kedvem és nincs értelme hadakozni, azt hittem az én életem, az én döntésem. De nem, délután újra csengetett. Olyan kellemes meleg van nálad. Az érett fügéket mustrálta. Megkóstolt egyet-kettőt, most már talán elég, mert gond lesz. Olyan gyermekinek és őszintének tűnt. 

Falu gyűlés, mondtam ments ki, fájnak lábaim. Tudtam neki ott kell lenni, hiszen az információ nem csak az éteren át terjed, ott a közegben. Négy előtt pár minutummal úgy döntöttem ott a helyem. De jó, hogy itt vagy. Magamba zárkóztam, talán a testbeszéd, mi igazolni tudott. Sok hűhó a semmiért, de valahogy éreztem többről van szó. Vannak, kik a semmittevésen túl is változtatni akarnak. Lenyűgözve érzékeltem, képeket válogatva, latolgatva a lehetségest, a tenni akarást. Márti kék szemeivel rám tekintett, éreztem benne a bölcsességet a tudást, a hinni akarást, öregnek érzed magad? Válaszolni nem tudtam, pillantok műve volt, nem tudok futni, fára mászni, létrára is csak saját felelősségemre, szeretni sem úgy ahogy valaha tehettem. Magamba fojtott szavak, hiszen fizikai létem más mit érzek. Letűnt korszak, a negyvenes évektől felfelé. Olyan érdekes,Teri néninek ismét napra kész élményi voltak. Mikor kérdeztem a Tasner család mikor költözött a pusztára. Maga elé meredt, mondott dátumokat végül kibökte, 1992 telén. Több kérdésem nem volt. Aztán mégis megkérdeztem, mikor az utcára kilép bizonytalan léptekkel, a kocsikból integet valaki? Hát sokszor, azt sem tudom ki, de visszaintek, olyan, mintha testem érintenék, jól eső érzés. Mikor unokámmal néha ritkán sétálunk, minden autónak integet, ha valaki visszaint boldog, papa ez ki volt? A Parrag Gyuri bácsi a Gyöngyi néni és valaki, de papa én nem ismerem őket, nem baj, ők így is szeretnek! Sokszor már csak magam elé meredtem. Hallottam mellettem hangos üres szavakat, kinek hangja erősebb volt, miről beszélni kívánt. Éreztem tekintetét, talán menni kellene. Olyan hidegnek éreztem az estét, hogy kezem remegett, a kulcsot alig tudtam a zárba tenni. Jó éjt és menekültem, a tudom meleg lakásomba. Nem volt kedvem TV-t nézni, fejemben kavargott ezer gondolat. Gondoltam ez is volt egy nap, megemészteni talán napok kellenek. Már tíz körül álomra hajtottam fejem. Az első, talán második álmomat élveztem, mikor zengett a kapu csengőm. Talán álmom része, de bevillant, mi van, ha tényleg segítenem kell. Számon szitkok átok, éjjel 11 óra van! Lelkemben béke, talán mégis segíthetek. Nagykabátban kucorgott kapum előtt, kérlek fűts be, mert nagyon fázom! Többé nem voltak szavak, kezemben rövidlátó szemüvegem és mentem. Többször megérintett, ne haragudj, de lepergett rólam minden szó, dühöt éreztem és egyben fájdalmat. A nappali és a fürdő is első kattintásra gyulladt. Kezem simogatta, köszönöm! Sokáig nem tudtam újra aludni. Mi van, ha felületes voltam, mi van, ha a gáz, a szénmonoxid újra ébreszt? A gondoskodás, néha nagyobb teher, mint amiben élsz. Talán érezte a langyos meleget, talán álmodni is tudott, gyermekei szeretete megérintette, mert ott vannak a kerítésen túl, távolabb, mint „Imre bácsi”, de léteznek, ha befogadni nehéz is, mert mindent azonnal, most és soha nehéz elviselni. Én boldog vagyok, tudom mindig velem vannak. Álmaimban a valóságban ott és akkor, mikor szükségét érzem. Ez is a puszta, biztonság, mindig van kire számíthatsz. Legyen bárkivel bármikor mert ez az élet igazi rendje!... 

Talán elkalandoztam mert A-ból B-be jutni egyenes az út. Nem egy nyugdíjas fejével. Vannak mindig kitérők, mik számunkra fontosak, mik akkor jutnak eszünkbe, és akkor és ott, ha nem hallgatod, soha többé nem hallhatod! … Mert mikor azt hiszed vége, soha nincs vége, mert ma is becsenget csak a TV-m nem működik, ígérem nem lesz éjszakai riasztás, és elhiszem, bízom benne, mert társas lénynek teremtettek. Ádám és Éva soha nem gondolták, hogy egyedül is van élet. A paradicsomból kiűzve is egymáséi voltak. Akkor Isten mit gondolhatott, ha megfosztotta a halhatatlanságtól, mert bűnei égbekiáltók voltak, a tiltott gyümölcsből ettek, és meghaltak… Hányszor kellene életünkben meghalnunk, mert tiltott dolgot műveltünk, igaz a tíz parancsolatot később alkotta, belátta vélte hibáit, de az anyaszentegyház ránk erőltette. Már gyermekként reszketni kellett, mert vétettünk a tíz parancsolat ellen, bűneinket imákkal enyhítettük. Mennyi fájdalom, mert vétettem anyámnak, testvéreimnek, szeretteimnek, holott egy boldog ölelés mindent megoldott volna. Ilyen egyszerű az élet, veled, vagy nélküled? Mert, ha valami fáj érted kiálltok, Istenem segíts! Kérlek koppint a fejemre, mert közel vagyok Hozzád! … Nem kívánok párhuzamot vonni, de ki kívánkozik belőlem. Modern korunk társadalma megteremtette a jólétet. Nincs boltunk, nincs postánk, nincs kocsmánk, nincs templomunk (soha nem volt), a többiről nem is beszélek. De van szabadságunk, önrendelkezési jogunk, eldönthetjük melyik multinál vásároljunk, melyik pártra szavazzunk, akár házhoz is rendelhetünk. A múlt szőtte rongyos takarónk eddig ér! Aki meg egyedül maradt, talán buszra szállni is képtelen, gondoskodjon róla a család, hiszen elvárható. Ha mégsem, hát haljon békében, ez az élet rendje? A Velty-puszta népe sok-sok nehézségen ment át, világháború, '56, de mindig méltósággal tűrte. Ma kérdezném, kinek érdeke a múltban kutakodni? Ez a jólét, amiben élünk, kinek halni kell, hát haljon! A kegyelet, egy-két szál virág, minden bármikor megoldható. A lélek hiányzik, mikor elgondolkozol honnan jöttél és hova jutottál!      

Unokáim legekben beszélnek, enyém a természet, ha kell gyümölcsösöket látok, hatalmas víztorony, ugye mesélsz róla. Az erdő alján vadász les, ugye felmászhatok rá, amott trágyadomb, én vagyok a király, és szememben könnycseppek. Az erdőbe merészkedve frissen túrt vaddisznó nyomok. Olyan jó volt csendben maradni, és fogni a papa kezét, míg velem vagy nem félek. 

Ez is a puszta, ha kapudon ki merészkedsz, a való világ vár rád. Csak merd felvállalni! Vannak öregek, kik mindig integetnek, kik nem kérdik ki vagy, de szívükbe fogadnak, mert pusztai vagy. Ha babakocsit tolsz, merészen kérdik, megnézhetem? Fiú, kislány, mi a neve? Szívükben öröm, talán valamire emlékeztetik, mi már a régmúlt. Fényképek igazolják, mi volt mivé lettünk. Öröm és büszkeség, mit szavakba önteni lehetetlen, csak arcokat látok, kik őrizni akarják, talán név nélkül, de tiszta szeretettel…

Életképek, mi már a mai világ, benne élni élvezet. Mikor kérdezték, neked mi a jó, hogy pusztai vagy? Hirtelen nem tudtam a választ, de éreztem, több, mint beszélni lehet róla. Mert emlékeztet kis falumra, Mindszentkállára. Igaz nincsenek hegyek, de van erdő minden titokzatos rejtelmével.

Talán a messzeség, hol Anna kutyusa rohanni kész, hogy gazdiját ölelje. Talán a puszta vége, hol te teremted a magad világát. 

Hangyaboly, érinteni sem merném óriási, szorgos lábak tapossák nem vettek észre, de fogom fejem, hogy vagytok képesek élni? Ha senki nem háborít a természet minden gyümölcse a miénk. Ellenségünk az ember, ki képes felrúgni, anyácskánkat eltaposni, de újra élünk ez a mi világunk.  

Akkor itt ki van, óriás kutya, mögöttem lovacskák, barátságtalanok, de szeretem őket, mert még nem ismernek. 

Látod a Zsepit sem zaklatják. Mindenki éli a maga világát.

Az úton kincseket találtam, papa tedd a zsebedbe! Látod olyan szép a természetben fotózkodni! Nem csízelek, csak lásd mögöttem a növényzetet, az erdőt. 

Még mindig gondolod, hogy szép vagyok? Elbújok egy koró mögé. Szemem lecsukom, észre sem veszed, hogy itt vagyok. Szépségünk együtt varázslatos hiszed, vagy nem egyek vagyunk.

Magasles, leugrani kislányi tett, mint a mászóka, csak ez a papánál, ott a mezőn, hol Veszprém távlatban, hol Budapest a hegyeken túl, ott a messzeségben.  

Papa biztos, hogy nem omlik össze, biztos, hogy láthatunk őzikéket, biztos ha kint maradunk látunk hulló csillagokat?

Tudod papa egyszerűbb lemászni nem remélve az elképzelhetetlent. A trágya domb az igazi. Erik is megmászta, talán a helyemen, és töltöttetek  komposztot, sárga edénybe, zsákba, a mamával.     

Talán én is tölthetnék komposztot, tudod papa, már nagy  vagyok. Tudom kicsim, de nem elég nagy, hogy álmaid megvalósítsd. Ez a papa dolga, ha paradicsomot, paprikát termeszt, mindig valakivel egyeztetni kell. És ha a természet úgy dönt, bizony nincs termés, megveheted a madaras boltban de íze soha nem a papáé.    

Látod, látlak papa, most lejövök, csak lassan ahogy kérted. Nem sietek, egyik lábam a másik után. Ugye nem is volt veszélyes, talán anya sem mondja, hogy "úr isten".

Mögöttem a táj, papa a te szépséged! 

Láttam gyümölcsöst, madár riasztó hálóval. Talán minden szem alma mi terem nekem a boltban, pénzemért váltható?

Jajj, vége az útnak, újra látom a pusztát, a papa  menedékhelyét. Talán nem is olyan rossz. Öleltem akácfát, azt mondták apámat a papát is túl élte. Öreg cseresznyefa, ki meghalni képtelen.Tudod hány kutya pisilte körbe, talán azért él, mert vagy Te, a kutyád és ki soha sem bírálta. Azt hiszed végtelen az út, de valahol véget ér. Neked néhány szökkenés, a papának már hosszú, de vissza, hol  eléred a kapud, ez az igazi cél...    

Ugye nem akarsz többet, szalmabálán ültem, mögöttem a víztorony, látod arcom, nem szomorkodom, csak a papának mondom, köszönöm!

Lehet, hogy van valami, mi odaát van, de az élet itt van minden napjainkban!