Miért jó pusztainak lenni?

"SZABADSÁGPUSZTA Veszprémtől 4 kilométerre a Balaton felé vezető út mellett kiépült városrész. Megalakulásától – az 1920-as évektől – kezdve a mai napig közigazgatásilag Veszprém városához tartozik.A városrészt 2019 óta kerékpárút is összeköti Veszprém belvárosával. Velty- vagy Miklós-puszta nevét Velty Miklós földbirtokosról, bányatulajdonosról, a bakonyi bauxitbányák felfedezőjéről kapta.Velty Miklós 1920-22 körül vette meg a területet, ahol jól jövedelmező uradalmat alakított ki. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, kutat ásatott, istállókat, cseléd és ispán lakásokat építtetett. A II. világháború után államosították a területet és a Veszprémi Állami Gazdaság kezelésbe került, nevét ekkor változtatták meg Szabadságpusztára. A város közelsége megkönnyítette a régi majorságban, majd az Állami Gazdaságban termesztett növények, gyümölcsök és az állattenyésztésben felnevelt állatok értékesítését. Az 1970-es években húsüzemet és pékséget létesítettek, élelmiszerboltot nyitottak, újabb gyümölcsösöket telepítettek. Az 1980-as években a gazdaság kedvezményesen házhelyekhez juttatta a dolgozóit, így a családi házas építkezéseknek köszönhetően „kertvárossá” alakult a település, ahova sok veszprémi család is kiköltözött. Jelenleg a Szabadságpusztán élő lakosság száma közel 500 fő. A városrész kulturális életének, helyi értékeinek megőrzéséért, a 2000-ben alakult Szabadság Lakótelepi Baráti Kör dolgozik. Céljuk megvalósítása érdekében előadásokat, beszélgetéseket, rendezvényeket, közösségi megmozdulásokat szerveznek.Fontosnak tartják az aktív, kölcsönös segítségnyújtáson és tiszteleten alapuló közösség jelenlétét a városrészen. Szabadságpuszta városrészi zászlójának sárga színe a kedvező déli, napos fekvésre és a lakótelepet tavasszal körbevevő repce és napraforgótáblák meleg sárga színére utal. A címerben megjelenő virágok, gabonakévék és a napraforgófejek a városrész természeti adottságait és a körülötte folyó mezőgazdasági termelést és a gyümölcsösöket szimbolizálja".

... Nem tudom szabad-e, vagy kell beszélni róla. Az egyedüllét mindig kényszer képzeleteket szül. Valóst, valótlant, de mindig szépet. Azt mondták ígérték, mindenki számára élhető városrész. Elég, ha elmész a kis közösséged falu gyűlésére. Mindig van, ki azonnal nagyot akar, ígér mindent, és semmit. Aztán lelkes mondókája alább hagy, mert vannak problémák. Színes rózsaszín szemüveggel nézve elenyészők.Teri néni ki a puszta legidősebb lakója szószólója, igazmondója megnyílik mesél, és valaki csendre inti.Talán többet tud lát, mit szabadna. Szürke hályog szemén, de elméje tiszta és nem részre hajló a valóságot mondja. A maga valóságát!  Soha többet, megsértődött. Pedig szavai közt rejlik a múlt, elhangzott szavai ahogy engem is, gondolkodásra késztet. Mert mindent tud, a puszta életéről, mire emberi elme kérdést keres. Nem tudom lesz-e valaki, ki megőrizni képes. Mikor kérdeztem, kik és mikor alapították. Talán húsz család apraja és nagyja. „Velty nagyúr”, vagy talán tehetősebb ember, jó ember, ki élhetőbb életet adott. Volt kovács műhely, tökmag és szotyi törő, pékség, szalonna sütő, csirke keltető, tej és sajtműhely, húsüzem. Jégverem, ahol forró nyáron kocsikban húzták a jégkockákat a sajt üzembe, mint egy önellátó közösségben. Nem volt   szigorú szabályozás, nem volt autó, hogy a városba rohanj, talán bába is volt, de erről nem tudhatok. Kereszt házasságok köttetek, így mindenki, mindenkinek rokona lett. Volt iskola, elemi a negyedik osztályig. Voltak kegyetlen telek mikor hó borította a pusztát, és mindig volt szánkó, fáradhatatlan lovak, és a bakon ülők, kiknek nem számított a zord időjárás. Önkéntes  tűzoltók, foci csapat, táncolni kívánó menyecskék, kultúrház, közösségi élet. Volt a húsüzem alatt egy pincerendszer, funkciójáról semmit sem tud, de a bejáratot bebetonozták. A világháború és '56 pusztát érintő eseményeiről visszafogottan és kegyelettel emlékezett.

Mikor gyermekeimnek unokáimnak mesélek, isszák szavaim, papa mesélj még, és szavaim halványodnak, már nem tudom mit mondhatok, mi valós és mi csak érthetetlen történelem. Valami szép, benne élni, mesélni róla érzelem, mi minden napjainkat beragyogják. Falakat építettek, társadalmi munkában, hol volt közösség, néhány elszánt ember, aki kemény napi munka után is képes volt erőn felül, valami újat teremteni. Mikor '92-ben kiköltöztünk, valami rezdülés egyfajta odafigyelés történt. Munkámból hazatérve teherautónyi komposzt hevert kapum előtt. Tíz talicska és elszánt fiatalember kívánt segíteni. Pusztaiak voltak, nevük ismeretlen, hogy ki szervezte, soha nem derült ki. Akkor éreztem először, hogy pusztainak lenni jó. Volt mindszentkállai borom, kínáltam, ki elfogadta, ki mentséget keresett. Nem ezért tettük! Nehezemre esett, csak köszönetet mondani, de fiatalságukat elszántságukat látva, korábbi éveimre emlékeztetett a feltétel nélküli önzetlen segítő készségre. Volt mikor hajnali hűvös reggelen indulni akartam. Mikrobuszom pöccre indult, de a kerekek elásták magukat kertem puha talajában. Keseredetten mentem az utcára, egyetlen embert sem találtam. Talán a Marika presszó. Lábam, be nem tettem, kivéve, mikor Pityú hívott. Imikém, csak egy kortyra. Jégbe hűtött unikumot kértem és kaptam. Nem tudtam mit köszönjek, azt mondta én köszönöm. Talán ez volt, mikor elfeledtem hogy valamikor önzetlenül adtam, és hála nem felejt. Több markos legény, tolták vonták, arcukat ruhájukat sár borította és csak mosolyogtak, lemosható. Rendeltem egy kályhát, akkora és olyan szép volt, hogy nappalim felét elfoglalta. Képzeletem felülmúlta és eladásra meghirdettem. Tudtam az én erőm kevés, de volt a presszó, mindig tettre kész fiatalokkal. A több mázsás monstrumot, mit csak elmémben láttam gyönyörűnek, kocsira rakták. Hálás voltam, szemérmesen kérdeztem, mivel tartozom. Tisztelettel és egy jó hideg sörrel. Kértem tegezzenek, de a mai napig magáznak, azt mondták ez a tisztelet! Valamikor a '90-es években ez volt a puszta népe. Neveket nem tudnék sorolni nem is akarok, hiszen többen már nincsenek köztünk, csak arcukra emlékezem. Kérdem ki voltam én, a betelepült kétgyermekes apuka. Ha továbbra is kérded, miért jó pusztainak lenni, csak mert vannak jó emberek, segítőkész barátok, szomszédok és soha nem vagy egyedül! Mióta egyedül maradtam gyakran sütök.Vannak, kik tócsimat, réteseimet, palacsintáim boldogan fogyasztják, és hozzák a friss tyúkhúslevest, egy szelet rántott csirkemellet, vagy pacal pörköltet, halászlét, egy korty pálinkát. És minden mögött mosoly szeretet megbecsülés az elfogadás. Van, mikor becsengetnek, egyedül vagyok, kaphatok egy pohár vizet. Aztán alig szólunk egymáshoz. A kellemes meleg átjárja testünket, miért van, hogy fiaid két naponta hívnak, miért van, hogy érdekli hogyléted? Miért van, hogy kéretlenül beállítanak, apa, miben segíthetek? Talán a gondviselés, senkinél nem egyforma. Akkor miért van, hogy hívom, vagy segítségeddel hívogatom, esténként és soha egy válasz. Két napja befűtöttél nálam. Még a fürdő szobám is langyos meleget árasztott. Másnap kértem kapcsold ki, mert az elmém azt diktálta félek, mi lesz ha,… Nincs kedvem és nincs értelme hadakozni, azt hittem az én életem, az én döntésem. De nem, délután újra csengetett. Olyan kellemes meleg van nálad. Az érett fügéket mustrálta. Megkóstolt egyet-kettőt, most már talán elég, mert gond lesz. Olyan gyermekinek és őszintének tűnt. 

Falu gyűlés, mondtam ments ki, fájnak lábaim. Tudtam neki ott kell lenni, hiszen az információ nem csak az éteren át terjed, ott a közegben. Négy előtt pár minutummal úgy döntöttem ott a helyem. De jó, hogy itt vagy. Magamba zárkóztam, talán a testbeszéd, mi igazolni tudott. Sok hűhó a semmiért, de valahogy éreztem többről van szó. Vannak, kik a semmittevésen túl is változtatni akarnak. Lenyűgözve érzékeltem, képeket válogatva, latolgatva a lehetségest, a tenni akarást. Márti kék szemeivel rám tekintett, éreztem benne a bölcsességet a tudást, a hinni akarást, öregnek érzed magad? Válaszolni nem tudtam, pillantok műve volt, nem tudok futni, fára mászni, létrára is csak saját felelősségemre, szeretni sem úgy ahogy valaha tehettem. Magamba fojtott szavak, hiszen fizikai létem más mit érzek. Letűnt korszak, a negyvenes évektől felfelé. Olyan érdekes,Teri néninek ismét napra kész élményi voltak. Mikor kérdeztem a Tasner család mikor költözött a pusztára. Maga elé meredt, mondott dátumokat végül kibökte, 1992 telén. Több kérdésem nem volt. Aztán mégis megkérdeztem, mikor az utcára kilép bizonytalan léptekkel, a kocsikból integet valaki? Hát sokszor, azt sem tudom ki, de visszaintek, olyan, mintha testem érintenék, jól eső érzés. Mikor unokámmal néha ritkán sétálunk, minden autónak integet, ha valaki visszaint boldog, papa ez ki volt? A Parrag Gyuri bácsi a Gyöngyi néni és valaki, de papa én nem ismerem őket, nem baj, ők így is szeretnek! Sokszor már csak magam elé meredtem. Hallottam mellettem hangos üres szavakat, kinek hangja erősebb volt, miről beszélni kívánt. Éreztem tekintetét, talán menni kellene. Olyan hidegnek éreztem az estét, hogy kezem remegett, a kulcsot alig tudtam a zárba tenni. Jó éjt és menekültem, a tudom meleg lakásomba. Nem volt kedvem TV-t nézni, fejemben kavargott ezer gondolat. Gondoltam ez is volt egy nap, megemészteni talán napok kellenek. Már tíz körül álomra hajtottam fejem. Az első, talán második álmomat élveztem, mikor zengett a kapu csengőm. Talán álmom része, de bevillant, mi van, ha tényleg segítenem kell. Számon szitkok átok, éjjel 11 óra van! Lelkemben béke, talán mégis segíthetek. Nagykabátban kucorgott kapum előtt, kérlek fűts be, mert nagyon fázom! Többé nem voltak szavak, kezemben rövidlátó szemüvegem és mentem. Többször megérintett, ne haragudj, de lepergett rólam minden szó, dühöt éreztem és egyben fájdalmat. A nappali és a fürdő is első kattintásra gyulladt. Kezem simogatta, köszönöm! Sokáig nem tudtam újra aludni. Mi van, ha felületes voltam, mi van, ha a gáz, a szénmonoxid újra ébreszt? A gondoskodás, néha nagyobb teher, mint amiben élsz. Talán érezte a langyos meleget, talán álmodni is tudott, gyermekei szeretete megérintette, mert ott vannak a kerítésen túl, távolabb, mint „Imre bácsi”, de léteznek, ha befogadni nehéz is, mert mindent azonnal, most és soha nehéz elviselni. Én boldog vagyok, tudom mindig velem vannak. Álmaimban a valóságban ott és akkor, mikor szükségét érzem. Ez is a puszta, biztonság, mindig van kire számíthatsz. Legyen bárkivel bármikor mert ez az élet igazi rendje!... 

Talán elkalandoztam mert A-ból B-be jutni egyenes az út. Nem egy nyugdíjas fejével. Vannak mindig kitérők, mik számunkra fontosak, mik akkor jutnak eszünkbe, és akkor és ott, ha nem hallgatod, soha többé nem hallhatod! … Mert mikor azt hiszed vége, soha nincs vége, mert ma is becsenget csak a TV-m nem működik, ígérem nem lesz éjszakai riasztás, és elhiszem, bízom benne, mert társas lénynek teremtettek. Ádám és Éva soha nem gondolták, hogy egyedül is van élet. A paradicsomból kiűzve is egymáséi voltak. Akkor Isten mit gondolhatott, ha megfosztotta a halhatatlanságtól, mert bűnei égbekiáltók voltak, a tiltott gyümölcsből ettek, és meghaltak… Hányszor kellene életünkben meghalnunk, mert tiltott dolgot műveltünk, igaz a tíz parancsolatot később alkotta, belátta vélte hibáit, de az anyaszentegyház ránk erőltette. Már gyermekként reszketni kellett, mert vétettünk a tíz parancsolat ellen, bűneinket imákkal enyhítettük. Mennyi fájdalom, mert vétettem anyámnak, testvéreimnek, szeretteimnek, holott egy boldog ölelés mindent megoldott volna. Ilyen egyszerű az élet, veled, vagy nélküled? Mert, ha valami fáj érted kiálltok, Istenem segíts! Kérlek koppint a fejemre, mert közel vagyok Hozzád! … Nem kívánok párhuzamot vonni, de ki kívánkozik belőlem. Modern korunk társadalma megteremtette a jólétet. Nincs boltunk, nincs postánk, nincs kocsmánk, nincs templomunk (soha nem volt), a többiről nem is beszélek. De van szabadságunk, önrendelkezési jogunk, eldönthetjük melyik multinál vásároljunk, melyik pártra szavazzunk, akár házhoz is rendelhetünk. A múlt szőtte rongyos takarónk eddig ér! Aki meg egyedül maradt, talán buszra szállni is képtelen, gondoskodjon róla a család, hiszen elvárható. Ha mégsem, hát haljon békében, ez az élet rendje? A Velty-puszta népe sok-sok nehézségen ment át, világháború, '56, de mindig méltósággal tűrte. Ma kérdezném, kinek érdeke a múltban kutakodni? Ez a jólét, amiben élünk, kinek halni kell, hát haljon! A kegyelet, egy-két szál virág, minden bármikor megoldható. A lélek hiányzik, mikor elgondolkozol honnan jöttél és hova jutottál!      

Unokáim legekben beszélnek, enyém a természet, ha kell gyümölcsösöket látok, hatalmas víztorony, ugye mesélsz róla. Az erdő alján vadász les, ugye felmászhatok rá, amott trágyadomb, én vagyok a király, és szememben könnycseppek. Az erdőbe merészkedve frissen túrt vaddisznó nyomok. Olyan jó volt csendben maradni, és fogni a papa kezét, míg velem vagy nem félek. 

Ez is a puszta, ha kapudon ki merészkedsz, a való világ vár rád. Csak merd felvállalni! Vannak öregek, kik mindig integetnek, kik nem kérdik ki vagy, de szívükbe fogadnak, mert pusztai vagy. Ha babakocsit tolsz, merészen kérdik, megnézhetem? Fiú, kislány, mi a neve? Szívükben öröm, talán valamire emlékeztetik, mi már a régmúlt. Fényképek igazolják, mi volt mivé lettünk. Öröm és büszkeség, mit szavakba önteni lehetetlen, csak arcokat látok, kik őrizni akarják, talán név nélkül, de tiszta szeretettel…

Életképek, mi már a mai világ, benne élni élvezet. Mikor kérdezték, neked mi a jó, hogy pusztai vagy? Hirtelen nem tudtam a választ, de éreztem, több, mint beszélni lehet róla. Mert emlékeztet kis falumra, Mindszentkállára. Igaz nincsenek hegyek, de van erdő minden titokzatos rejtelmével.

Talán a messzeség, hol Anna kutyusa rohanni kész, hogy gazdiját ölelje. Talán a puszta vége, hol te teremted a magad világát. 

Hangyaboly, érinteni sem merném óriási, szorgos lábak tapossák nem vettek észre, de fogom fejem, hogy vagytok képesek élni? Ha senki nem háborít a természet minden gyümölcse a miénk. Ellenségünk az ember, ki képes felrúgni, anyácskánkat eltaposni, de újra élünk ez a mi világunk.  

Akkor itt ki van, óriás kutya, mögöttem lovacskák, barátságtalanok, de szeretem őket, mert még nem ismernek. 

Látod a Zsepit sem zaklatják. Mindenki éli a maga világát.

Az úton kincseket találtam, papa tedd a zsebedbe! Látod olyan szép a természetben fotózkodni! Nem csízelek, csak lásd mögöttem a növényzetet, az erdőt. 

Még mindig gondolod, hogy szép vagyok? Elbújok egy koró mögé. Szemem lecsukom, észre sem veszed, hogy itt vagyok. Szépségünk együtt varázslatos hiszed, vagy nem egyek vagyunk.

Magasles, leugrani kislányi tett, mint a mászóka, csak ez a papánál, ott a mezőn, hol Veszprém távlatban, hol Budapest a hegyeken túl, ott a messzeségben.  

Papa biztos, hogy nem omlik össze, biztos, hogy láthatunk őzikéket, biztos ha kint maradunk látunk hulló csillagokat?

Tudod papa egyszerűbb lemászni nem remélve az elképzelhetetlent. A trágya domb az igazi. Erik is megmászta, talán a helyemen, és töltöttetek  komposztot, sárga edénybe, zsákba, a mamával.     

Talán én is tölthetnék komposztot, tudod papa, már nagy  vagyok. Tudom kicsim, de nem elég nagy, hogy álmaid megvalósítsd. Ez a papa dolga, ha paradicsomot, paprikát termeszt, mindig valakivel egyeztetni kell. És ha a természet úgy dönt, bizony nincs termés, megveheted a madaras boltban de íze soha nem a papáé.    

Látod, látlak papa, most lejövök, csak lassan ahogy kérted. Nem sietek, egyik lábam a másik után. Ugye nem is volt veszélyes, talán anya sem mondja, hogy "úr isten".

Mögöttem a táj, papa a te szépséged! 

Láttam gyümölcsöst, madár riasztó hálóval. Talán minden szem alma mi terem nekem a boltban, pénzemért váltható?

Jajj, vége az útnak, újra látom a pusztát, a papa  menedékhelyét. Talán nem is olyan rossz. Öleltem akácfát, azt mondták apámat a papát is túl élte. Öreg cseresznyefa, ki meghalni képtelen.Tudod hány kutya pisilte körbe, talán azért él, mert vagy Te, a kutyád és ki soha sem bírálta. Azt hiszed végtelen az út, de valahol véget ér. Neked néhány szökkenés, a papának már hosszú, de vissza, hol  eléred a kapud, ez az igazi cél...    

Ugye nem akarsz többet, szalmabálán ültem, mögöttem a víztorony, látod arcom, nem szomorkodom, csak a papának mondom, köszönöm!

Lehet, hogy van valami, mi odaát van, de az élet itt van minden napjainkban!