Az én El Camino-m, vagy tán bakancslista...

... Egyszer mindenkinek eljön az idő, hogy beteljesületlen vágyai álmai vannak. Sokan az új év hajnalán, mások születésük napján tervezik új életüket. Évek óta remélem, anya elment, talán megnyugvást, örök békét ígér lelkemnek. Nem voltam rossz ember, nem mondom, hogy a rossz nem kísértett.

Mertem nagyot álmodni. Negyedik éve, hogy szinte ki sem mozdultam. Elindulnék, bár erőm fogytán, talán kisebb lépésekkel, de eltökélt szándékkal, eljutni oda, nem mindenhova, hova mindig szerettem volna, de az élet megálljt parancsolt. Nincs navigációm, csak a kis CORSA-m és én egyedül az érzéseimmel. Úti célom a végtelen és hazatérni szeretett otthonomba. Szabad vagyok, szabad akaratomból cselekszem. 

Zircen, talán körül néznék, Csesznek vára, talán messziről szemlélném, Bakonyszűcs, ahol találkozhatnék a polgármesterrel és átadhatnám Tóth Márti örökségét. Bakonybél, találka Erikával, anya és az én szerettemmel. És irány Pápa, talán megnézném az unokáimnak ígért, baba múzeumot.

Talán a kékfestőt, ahol anya nyári szünidőben idegen vezetett, talán megtalálnám Boriska néni földhöz vert lavorját, mely mindig a feszültséget oldotta, és megoldást talált konfliktusokra. Talán a fő utcán is végig sétálnék, a papa postájától a főtérig, ezer koptatott lépés, ezer inger és ezer emlék. Balra kanyarodva keresném a kocsmát, mi a föld alá vitt, és dohányfüsttől átitatva kis kuckót biztosított szerelmem kibontakozásához. A várkert varázsa, hol először érinthettem kezét, és először lehelt arcomra baráti puszit. A piactér felett a lakásuk, kis utca nagy kapu, mögötte a varázs, hol már nem puszi, ezer csók volt a jussom, az örök életbe vetett hitem. Katit és a Csaszit is megkeresném. Ők voltak, kik átláttak a pók szőtte hálóján,  kik hitték és akarták a mi szerelmünk. Egyszerre sok és soha nem elég, gondoltam elég egy pillanat egy ölelés, és érezd egy harminc-negyven év varázsát. Huncut mosolyuk a mindig biztató baráti szeretet. A temetőbe is kinéznék, nem vinnék virágot, egy nap alatt elhalni képes. Csak főhajtással emlékeznék, talán utoljára, Dédi, Irma néni és a csodás Szólás család előtt. Az utat nem kívánom, mi a főtértől a reptérig vezet. Ezerszer megtettem a papa postájától, az ÜTI-ig. Leveleket csomagot vittem, hol táskába rejtett sört, pálinkát, az élet vízét. Kockáztattam, de megérte az adrenalin, hogy soha nem buktam le. Más volt mint a hivatalos posta küldemény, ha "löttyent", nyilvános bontás és nedű ment a csapba, édes illata bejárta a leget és őrmester nyegle vigyora, katona ne próbálkozzon. Tudtuk kuckójában itta az elkobzott pálinkát, és eltorzult arccal, másokat regulázott. Az én postám biztonságban, rejtve nyittatott. Volt ki figyelt és voltunk sokan, kik kortyoltuk a nedűt, frissen füstölt kolbászba haraptunk, sütit majszoltunk, és dicsértük a napot. Irodában dolgoztam, mint tiszthelyettes. Vasráccsal elzárt terület, hova földi kiskatona halandó, csak takarítani léphetett. Délután négy után a tisztek hazatértek családjukhoz, vagy az első kocsmába. Szabad volt a pálya, csak figyelő kellett, ki az időt és a mozgást felügyelte. Érdekes hat után jött el az idő, mikor "bevadultak". Ész nélküli takarítás, állandó pesztra, mindenki b@sztatása, ki az úr a házban. Rács bezárva, védelem biztosítva. Mindig volt ütőkártyám, kezemben, birokomban az eltávozást biztosító kis könyvecske. Hol eltűnt, hol előkerült. Varázsa olyan volt, mint a kokain, a függőség, a szabadság vágya mindenre képes. Csalni hazudni megalkudni. Visszaélni nem tudtam, nem is akartam, hiszen bennem is élt a vágy, menekülni innen és biztonságban visszatérni. Nem egyszer előfordult, hogy kiküldetési parancsot állítottam ki magamnak. A százados írását álmomban is hamisítani tudtam...    

Utam Nagytevelre vinne. Talán eltöltenék egy éjszakát. A mama elődei itt nyugosznak. Gizi és a Laci az örökbe fogadók. Nem kérdik ki vagy, szerettél, vagy szeretett voltál. Gitta az unokahúgom, az örökös játszótársam a mama az én keresztanyám! Túlélni megélni az élet játékát privilégium. Talán nehezen érzékelem az ódon lakás sugallta szeretetet, de megérint valami, ami anya lehetett, amint gondtalanul játszott, amint lehetett közös titkuk be nem teljesült vágyuk. A harmatos reggel a frissen főtt kávé az utolsó érintés, hogy visszavárunk. 

Irány Győr. Tudom vannak leszármazottak, hiszen a Szólás család az egyik fellegvára volt. Nekem már nincs kit keresnem, kit ismertem szerettem, már az örök világban nyugszanak. Anyának olyan volt, mint nekem Kecskemét, a fiatalság éltet adója, a szépség a boldogság megtestesítője. Azonosulni mégsem tudok. Emlékszem Terus néni otthonára, Imre bácsira, emlékszem Nándi bácsira, ki a rejtett szobájában elvarázsolta fiam, kinek vasút modellje futott egy asztalon, ki érinthetett eredeti '48-as kardot, és pisztolyt. Én csak Ili nénire emlékszem, ki megosztotta velünk, frissen főtt lecsóját. 

Mindig tudtam van ki Győrben él és, az én szülői ágam is. Mikor csecsemő voltam és a veszprémi kórházba kerültem, anyu gondjaira bízott, az ápoló húgára. Nem tudom mi lehetett, de túléltem és még emlékszem veszprémi lakásukra a Stadion utcában. Ibolya mosolygó arcára, ki olyan volt, mint nekem a Zoli testvérem, a legkisebb, anyu kedves arcát örökölte. Volt mikor bírált, volt mikor anyunak sugallta, huligánt nevelsz gyermekedből, mert hosszú a haja, trapéz a farmerja, de lelkemet soha nem látta. Arra biztatta, ne tűrd, hogy tegezzen, mert a tisztelet a magázásban van, és mégis mondtam anyu szeretlek, anyu hiányzol és ezerszer, mert ez volt a legszebb szó. Egyetlen született gyermeke a, mindig lázadó, új utakat kereső, szeretett unoka testvérem. Nem kérdezném tőle, mit anyád sugallt, mindig igaz volt? Igazi társra nyert, és éli életét, ahogy Ő képzelte. Már Győr lakósa, talán ölelhetném, mint vérünk kívánja, talán utam egyik állomása. Nem tudom tehetem-e, de szívem vágya. Ibolya még mindig él, Mindszentkállán, anyu után a legszebb a legkisebb a kiválasztott ki valaha felelős volt életemért, tetteimért. 

Győr ismeretlent is varázsolt. Sipi barátom. Mikor legutóbb találkoztunk, még a anya is élt. Végtelen ölelés azt hittük az utolsó és legközelebb nálunk. Azóta múltak az évek, Gitta nélkül is vágyom a találkozást. Talán találkozhatnánk a TESCO-nál, talán elvihetnél otthonodba, nem szégyenlem meginnék Veletek néhány kortyot, talán rumos teát, mit akkor ittam utoljára, mikor a laktanyában meglepi volt, mikor tilos volt az alkohol, de főnököm irodájában kuriózum. Talán soha nem voltál részese, talán csak hallottál róla, talán igaz sem volt, csak a képzelet szülöttje! Talán eltölthetnék egy éjszakát, amikor nem mondja senki, ennyi elég, és a reggel arról szólna, hogy harmatos reggel hasadtával elsétálnánk, ismert mégis ismeretlen birodalmatokba. Zsuzsa készítene szendvicseket, és bakancsot öltve jönne velünk a csodálatos világotokba.   

Utam messze nyúlik, vissza talán a Balaton közelébe. Hévíz, egész életemben valami vágyálom. Tudom apuék is megélték, talán nem egyszer. Talán, hogy ne kelljen belépőt fizetni, a lányok beúsztak, apuék vállalták, hogy bőröndjeikkel fejükön, követik a lányokat. Jóska bácsi, apu kik magasabbak voltak bírták a mélységet, de Laci bácsi, anyám húgának férje, bizony alacsony volt. Nem is a mélység  a tudat, hogy a felszínen emberi hurkák úszkáltak, megrémítette. Valós vagy nem gyönyörű álom, talán mese gyermekeinknek.     

Éva unoka nővérem itt él. Való igaz, gyermekkorom óta nem láttam. Ő volt a misztikum, ki merte vállalni, hogy elhagyja hazáját. Kiért képes voltam hazudni, létét megtagadni, ahogy Szent Péter is tette. Már nem emlékszem arcára, huncut mosolyára, csak az ajkain kibuggyanó Istent káromló szavakra. Ma én is szívesen káromkodok, csak szavát halljam, hogy egyesüljek Vele lélekben, mert a vérem az unoka nővérem. Szívesen töltenék egy éjszakát, talán nővére Zsuzsa társaságában, mikor minden szó, minden érzés szabad, és békében alhatnánk egymás karjában, mint gyermekkorunkban soha nem volt lehetőség. Sokan voltunk, és nem volt kiválasztott, és nem volt akkora ágy...    

Mindszentkállára, mindig úgy érzem hazatértem. Pedig nem volt mindig otthonom. Létem tagadja,  érzéseim, emlékeim mégis csak ide kötnek. Emlékszem Padragra, azt mondták itt születtem. Itt volt a keresztelőm, madár szállt az ablakba és nekem, értem énekelt. Fenekem alá három könyvet tettek, zokogó könnyek közt arany fürtjeimet először itt nyírták. Itt zúgtam tizenhárom lépcsőfokot kedvenc hintalovammal, és törte apám apró darabokba, és itt volt hogy darázsfészket piszkáltam, mert azt mondták, csak egérlyuk. Ezer darázs küldött majdnem halálba, de mindig túlélő voltam. És itt volt, hogy a bánya zubogó vize magával ragadt, hol, csak piszkálni akartam, a híd rácsa volt, hogy ne engedjen tovább, és itt volt, hogy bátyámmal tyúk ólat raboltunk, tojásokat törtünk, hol a fejünkön, hol csak marokban, és itt mondta a télapó, jó gyermek voltál és mindig elhittem, de... Azt mondták nagy ember leszek, de maradtam elfogadhatónak, ki madár nyelven énekelt, kinek otthona hazavárta.

Következő utam keletre vinne, Kecskemétre, megsértett szerető, ki megbocsátani soha nem tudott. Talán a piramisokhoz...  

Ma kérdem, fiaimtól, miért nem visztek el a mindenségbe, nem hiszitek, hogy képes vagyok hegyet mászni, mocsáron átgázolni, újra érezni mit már létem nem enged? Talán unokáim fognák a kezem, mint mikor a mama kérte, Papa segíts!... 

Mikor kicsik voltunk, szívünk és szemünk a szeretet lángjától ragyogott. Anyu, ha felnövünk a tenyerünkön hordunk, elviszünk oda, hova vágysz, ha kell a végtelenbe…  

Milyen szép is lenne, ha mindez valóra válna. Egy idős ember, be nem teljesült vágya, mi csak karnyújtásnyira van és mégis oly távol...  Talán már én nem akarom.