Minden héten nyílik új
virág, míg együtt voltunk ez természetes volt. Most lesem, várom, hogy sírodra
vihessem. Anna „megillatozta”, pici orra sárga volt a virágportól. A kert, a
természet szépségét most jobban érzékelem. Ha elfogy a virág kertemből, mindig
találok a réten nyíló csodálatos virágot, csokrétát kötök és Neked viszem.
Emlékszem mikor forró nyári
éjszakán kifeküdtünk a kertben és hallgattuk a fű növését, lestük a
hullócsillagokat és valami szépre gondoltunk. Gyengéden öleltük egymást, és
minden csodálatos volt.
Most minden hulló csillag az
elmúlásra emlékeztet, már nem tudok vágyakozva valami szépre gondolni és várni
vágyaink beteljesülését.
Tudod a hetvenes években írt
verseim, most újra értelmet kapnak. Nem biztos, hogy Neked írtam. Mégis úgy
érzem, mintha tegnap írtam volna. Elgondolkodom, ötven évvel ezelőtti érzelmeim,
újra élednek, vagy az élet iróniája, hogy újra élem a múltamat.
„Lépteim ködös porában vélem
fellelni múltam.
Hátranézek, virágok nem
hajtják le fejüket,
Nem hajladoznak gyenge
fűszálak sem
Szégyellem e könnyű por
súlyát,
Leplét mégis melegen
magamhoz ölelem.”
„Sötétedéstől fél az árnyék,
Lényét elnyeli a semmiség
Lidérces álmok díszítik
hullámzó haját,
Midőn megcsillan rajta a
holdnak fénye,
A szellemek lenge leple tovalebben.
Nem kérdi tőle senki, miért
él e világban
Némán kísér bárkit
tudattalan,
Mint ahogy agyamban egy
gondolat,
Ha bújok előle a sötét
magányba,
Az emlékezés fényt vet,
lelkem homályába.”
„Ó mámorító éj, leple a
fénynek
Benned vagyok, s általad
fénytelen.
Mozdulásod sötét, árnytalan.
Szeretlek mégis, mert nem
ismersz
Szépet, nem látsz, de érzel,
S tapintásod hidegrázásként
fut
Meztelen testek bársony
útjain.
Belebújva minden zugba, hova
Fény is csak ritkán jutna,
S élsz, ha minden más
meghalt.”
„Felrúgott hangyaboly
tövében kószált álmodó ébrenlétem.
Tekintetem, mint napozó test
feküdt a puha avaron.
Meztelen hátam parányi lábak
sürgős csoszogása csiklandozta.
Kéjes mámortól megszédülve
azon tünedezett,
Ha megrebben szempillám,
megszakad gyönyöröm,
E boldog pillanatot kinek
köszönhetem?”
„Föléd hajoltam, hogy
csókommal töröljem
Könnyektől áztatott arcod.
Boldogság sós kristályai
voltak, tüzelő
Szomjam, s kínom enyhítői,
Mik ragyogóbbá tették,
fényét soha el nem
múló tündöklő szemednek,
S arcodnak azt a varázst adták,
Mit úgy hívnak: szerelem.”
„Ha nevető arcodra gondolok,
És látom a fáradt cseppeket,
Miként gurulnak koszos
üvegen
Széltől zilált levelek
susognak,
Halkan nyögdécselve, mint
fázó nászutas.
Cserepekben parányi hajtás
duzzad,
Magzata a termő földnek.
A cseppek nekem sírnak, a levelek
Velem beszélnek, magzatát
nekem
Hajtja a drága anyaföld.
Csak Te nem szólsz hozzám,
Legjobban mégis Téged
szeretlek.”
„Azt akarom, hogy emlékezz
rám!
Akkor is, mikor Benned
leomlott
Emlékeinkből épített
négytornyú várad.
Porrá hullva szét, mit a
képzelet tartott csak,
S a romokban kutatva
megtaláld azt a szemet,
Mely a legerősebb és a
legszebb volt.”
„Szunnyad a tűz, ideg
megfeszül
Tombol, fúj, zizegve jajdul
Pohár csördül, könny gördül
Mámoros éj, vágy, báj, kéj.
Kereső szem, tépődő szerelem
Érintő ujjak, közelebb
húznak
Ölelő karok, szeretni
akarok!”
„Két marokra fogtam a
tegnapot
S, hogy a mát megértsem,
asztalra terítettem.
Ott viháncolt minden jó,
A rossz sem bújhatott
sarokba.
A pici értelem rendet
parancsolt.
Megértem a szót! - örvend a
fül
A szem mosolyog színtelenül
Kezem mohón utánad nyúl,
Kacsint a tegnap hanyagul”
„Este van, sóhajom messze száll.
Szívem hallgat, lelkem remél, testem remeg.
Lágy dallam, tompa homály, a szívem érez.
Neked akarok írni kedvesem.
Látom arcod, hallom hangod
Te vagy? Szólj édesem!
Ajkad remeg, hangod halkul,
Ne! Kélek ne, menj el, maradj még!
Fogom kezed, érzem tested.
Mond, miért ilyen hideg?
Fázol szívem? Bújj közelebb!
Meleg testem ölel téged.
Hallod? Elmúlt az éji zene.
Látod, nincs már sötét.
A szemed hadd látom, miért csillog?
Könnycsepp? Tisztára mossa lelked.
Ne sírj, légy boldog, hisz velem vagy kedvesem.
Örülj velem, mosolyogj!
Miért nem szólsz?
Mondd, hogy szeretsz, mondd, hogy örülsz!
Csend. Nő a homály, hova tűntél?
Ne hagyj itt, várj szívem!
Itt vagy még szerelmem? Szólj, hova lettél.
Itt hagytál, fáj a szívem, és remeg testem.
Már nem érzem, már nem fáj, csak az emlék gyötör.
Meghalt az érzés, elmúlt a szerelem?
Mereven nézlek, el nem érhetlek.
Közel vagy újra, látom arcod, hallom hangod.
Magas homlokod, kacér tekinteted, lágyan ringó karcsú
tested.
Tudom, kinevetsz, de nevetésed olcsó, mit sem érő
könnyelmű kacaj.
Örülj, mindig csak örülj, majd én leszek az, ki sír
helyetted is.
Igen, fáj nekem az élet, hiányzik, mit soha el nem
érhetek.
Tiszta érzelmek káoszában turkáló vad indulatok
Igaznak vélt álmok, furcsa látomások.
Nem tudom, miért szeretlek, de érzem, mit ember csak
akkor érez,
Mikor számára egyet jelent, élni vagy meghalni.”
„Te édes szerető, kire
legtöbbet gondolok
Lépj közelebb, arcod vond ki
a homályból
Bontsd ki hajad, hadd
lebbenjen a szélben!
Mi ez a különös fény
szikrázó szemedben?
Hogy szeress, nem kértem,
De szívedben legyen számomra
hely
Kebleden egy pici kehely,
Hova nyugodtan hajthatom
pihenni fejem.
Térjetek nyugodni drága
szeretteim
Aludni térnek üres perceim
Képzeletem halvány fényei
Kövessetek álmomban, mint
létem lényei.”
„Az élet nedve csorog végig testemben
E vér pezseg érted
E vér biztat engem,
Hogy szeresselek téged...”
"Elmúlt ez is, mint mindig
minden
Süvítő szél volt kopár
fellegeken
Nyugtasd szíved, nyugtasd
most már
Hisz Te is csupán álom
voltál..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése