Amikor feleségem
kezdőként, Szentkirályszabadján tanított, sok volt a cigány. Fejkvótát kapott, minden
cigány gyermek után pluszjuttatást.
Háborgott a lelkem. Ők is szeretni való
gyermekek voltak. Igaz, elmondta, az egyik gyermek fejsérülése miatt csicsergett
a gennyes váladék, de megsimogatta és egy mosoly járt érte.
Szerették, mikor a Trabant
nem indult, hatalmas pocakjával ült a volán mögött, Ők feltolták a jeges emelkedőn,
segítették, hogy haza érjen.
Megtapasztaltam, amikor pszichológushoz
küldték a gyermeket, a kocsiban nekem bevallotta, átvágta a bizottságot, ne
nézzék őt, hülyének.
A Jungvirt név, visszacseng
elmémben. Milyen boldog lenne a túlvilági létben, ha egy szál virág azt suttogná,
szerettelek Gitta néni. Hiú ábránd!...
Családlátogatás, voltak
fenntartásaim, a kocsiban vártam, izgultam. A kertben hófehér lepedők száradtak,
kiterítve, „74 kutya virgonckodott”. Bent szerény körülmények közt élő család, viszonylagos
tisztaság, sok-sok gyerekkel.
Könnyes szemekkel mondta, ez
van. Szegénység, elégedetlenség, mégis az élet, a jobb jövő, reményteli
bizakodás.
Nem szeretem a cigányokat,
van rá okom.
Mikor kicsi voltam, a temető
kertjében randalíroztak hasonló korú gyerekek. A szívemhez szorította bicskáját,
és kaján vigyorral közölte, tűnjek el, vagy megböklek. Sírva mentem haza, mert nem
tudtam, mit tenni.
Nem csodálom, hogy Pajtás,
a dédi kutyája, miért haragudott rájuk. Ha köszörűs cigányok jelentek meg, képes
volt a földre kényszeríteni őket.
Nagyon jó kutya volt, mikor
a vadászok a határban lelőtték, hazavánszorgott és a Dédi kezében halt meg.
A válságos időben megjelent
a "megélhetési" bűnözés. Pörgő szoknyás cigány asszony kémlelte a környéket,
miközben két társa a szomszéd udvarában tüsténkedett, összeszedve tojást,
krumplit, ami mozdítható volt.
Aput és a Perger Jóska bácsit riasztottuk.
Vasvilla, dorong és hadd el hadd. A körzeti rendőr konstatálta az eseményeket,
megállapította, hogy néhány kéztörés, külső sérelmi nyomok enyhék voltak…
Amikor buli volt a faluban,
éjfél körül kiadták a jelszót, „üsd a cigányokat”. Nem értettem, ki is maradtam
az eseményekből. Kiderült, hogy voltak atrocitások, de nem a falunkban lakó
cigányokkal, hanem a hozzájuk vendégként érkező rokonsággal. Karók, suhángok,
kiűzték őket a falun kívülre, de sajnos a „hazai” lakók, ablakkerete, ajtója,
TV-je is kárt szenvedett.
A munkám megérdemelt
gyümölcsként hazatértem, új Nissan „fapados” autómmal. Büszkén mutattam szüleimnek.
A Trabant után nekem egy kincs volt.
Csak tíz perc volt, mire
visszaértem, az ajtó üvegét betörték, elvitték a rádiós magnót, kazettákat. A
szívem szakadt meg, és roppant gyűlöletet éreztem, bár nem tudtam ki iránt.
A rendőrségi bejelentés
után, egy hónap múlva megtudtam, Gyulakeszi cigányok voltak, de sajnos autóbalesetet
szenvedtek, mind meghaltak.
A főiskolán egy buli után
barátnőmet kísértem haza. A kollégiumtól pár száz méterre lakott. Kézen fogva
mentünk és élveztük az éjszaka minden szépségét. A járda felét felásták,
hatalmas földkupacok. Velünk szembe jött két fiatal. Félre álltunk, egymást
ölelve. A barátnőm felsikoltott, alá nyúltak és obszcén mosollyal, trágár
szavakkal minősítették. Életem teljében voltam, de miután szívemnek bökőt nyomtak,
józan ésszel, újra semmit sem tehettem. Ők is cigányok voltak.
Sok-sok ilyen és hasonló
élmény ért, ennek ellenére nem tudok haragudni.
Óva intek mindenkit, hogy
általánosítson. A Teremtő ezt a Földet nekünk szánta, jó és rossz emberekkel
együtt. Nekünk kell eldönteni jók, vagy
rosszak leszünk. Nincs jogunk ítélkezni. Tudjuk mi hova tartozunk,
és a mi dolgunk, hogy jók legyünk!
Mindig remélem, mint
társadalmunk részesei, megtalálják helyüket, bár senki ne várja, hogy szeressem
őket…
Más szeretni, nem szeretni, gyűlölni.
Számomra a gyűlölet nem létezik,
mindig van kiút, ahol minden megváltozhat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése