„Ha nem oszthatom meg senkivel, megosztom hát mindenkivel”...

 ... Sokszor, sokan megkérdőjelezik, amit írok rólam szól, szeretteimről, barátságokról a belső érzelmeimről, emlékeimről. Kiről is tudnék szebbet írni. Lehet, hogy fáj, vagy vidám, de belőlem fakad. Ahogy már korábban írtam, „ha nem oszthatom meg senkivel, megosztom hát mindenkivel”. Írásaimat, bár olvassátok, nem lájkoljátok. Nem meglepő, nem is elvárható. Mindenkinek joga eldönteni, mi tetszik és mi nem. Szeretném, ha a jót is látnátok szándékomban. Nem értem, miért furcsa, hiszen nem várok mást, csak elfogadást. Tényleg olyan nehéz? Mikor megosztom tiszta érzelmekről szólnak, nekem, neked, valakinek. Mégis úgy érzem, valakiket taszít, ahogy én is próbálom megérteni napjaink történéseit. Én már tudom mit jelent magamba fojtani érzéseim, talán te is tudod. Depresszióba hajt, megbetegít.

… Tudjátok fáj, hogy vagytok, hogy voltatok. Fáj, hogy nehezen fogadjátok a létem. Tudom ezerszer ajánlottátok segítségetek, talán elhárítottam, mert akkor úgy éreztem nincs szükségem semmire és senkire. De számomra mindig többek voltatok, mint puszta vágy, életem részévé váltatok, hosszú-hosszú éveken át.

Hogy egyedül maradtam, nem érdemlek toleranciát, egy kis megértést, nem vágyhatom a múlt felejthetetlen pillanataira, az idő végtelenségében? Nem vágyhatom a töltött paprika felejthetetlen ízére, egy gyengéd érintésre, simogatásra?

Néha meglelem szomszédom, ki tán azért szeret, mert vagyok, örömmel fogad, és elviseli szomorú társaságom, mit talán korom is sugall, mindent megoszt velem, akár gyermekeivel, elviseli siralmaim és boldogan, mit szüleitől tán ritkán kaphatott, vagy csak részben a szeretetet. Láthattam gyermeke szemét, amint sapkája alól rám tekint. Egyszerre tört belém kis testvérem szeme, amint a reménytelen szerelem fénye csillant szemében, aztán láttam fiam szemét, amikor boldog fénye vakított, és unokám szeme fényét, ami anya szemére emlékeztetett, és láttam kisebb unokám szeme fényét, mely olyan, mint a papáé. Szólni nehéz volt, talán nem is tudtam, csak éreztem valamit, ami megfogalmazhatatlan.   És láthattam virtuálisan plátói barátom, akinek barátsága már akkor is élt, amikor nem is sejthettem. Szeretetét mindig érzem, ha valóm mást is diktál. Tudom súlyos, hogy még mindig saját sebeimet nyalogatom, de úgy érzem egyedül kevés vagyok a fájdalom túlélésére. Tudom, mindenkinek van saját élete. Vannak ígéretek, majd jövünk, és voltak ölelések, amik elmémbe hatoltak, és talán nem az utolsók.

Ne higgyétek, hogy mindig szomorú vagyok. Tudom nem vagyok egyedül, hiszen szeretteim mindig itt vannak, de el tudjátok képzelni, hogy másra is vágyom. Mikor fiatal voltam büszke és vagány, vártam, hogy a reményteli szívek rám találjanak. Egy gyengéd simogatás, ölelés. Aztán rájöttem, mit ér az élet nélkületek, csak vágyni, álmodni tudom. Kezem a szívemre teszem és szemem lecsukva várom, álmomban újra megjelenjetek, újra éljétek, elmúlt életem világát…Tudom szépnek, már csak gyermekeim, unokáim látnak, de a tükör hamis...