... Ne várd a ritmust a lüktetést, ne keress összefüggést, az a szívemben van. Halld a lelkem hangját, mely békétlen, és valami újra vágy.
Tétova reménytelenséggel várom a reggelt,
a nap újra felkel, fényében csillanhat szemem,
láthatom az elvesztegetett időt, hallhatom hangját
minden ki nem mondott szónak,
szívem minden dobbanását, bőröm savanykás illatát.
A múltat idézi, valóm mégis más, mint a mesevilág.
Voltak síró és nevető ajkak, könnyező szemek,
fájdalom és a boldogság könnyei, különbséget
csak az tud tenni, ki részese volt.
Láthatom szomorú szemét az elmúlásnak, lehullott sárgult levelek
néma játékát, az ágak végén megjelenő új rügyeket.
Nem láthatom, amint bogár a fű alá bújik, begubózva várva a holnapot.
Mikor bíbor köntösébe bújik a természet, és vár valamire ami a megújulás.
A gyümölcsfa termését akkor hozza, mikor ágai már képesek a súlyt elviselni.
Érzékelem emberek szívében megbúvó rettegést, a félelem súlyát,
Mely báránnyá varázsolja létüket.
Keresem helyem, de nem lelem. Létezésem nem más, mint puszta kívánság.
Mosolyom reménytelen, de az élet mindig képes csodákra.
Szívem kinyitom és a végtelenséget kémlelem.
Ragyog a világ, benne minden szépségével, Veled, ki számomra ismeretlen,
mégis csak karnyújtásnyira állsz tőlem.
Nem vagyunk egyedül, kilépünk a nihil szürke köpenyéből
és magunkkal rántjuk a szárnyukat bontogató tétova embereket.
Mert van értelme életünknek, együtt egymásért, magunkért.
Ha az éj leple, álomra szenderít, fent az égen ragyog mindenkinek egy fényes csillag,
mutatja utad, melynek értelme benned lakozik.
Mikor újra felkel a nap, élheted reményteli nappalod és
remélheted a holnapod...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése