Minden, mi felejteni való eladó, eladható ?

 

… Mikor éreztük a vég közeledtét kötöttünk egy egyezőséget. Nem tudhattuk ki megy el előbb, de szerelmünk köteléke oly erős volt, hogy beszélni tudtunk róla. Ha életünk úgy kívánja, nincs újraélesztés, nincs kísérletezés, ha el kell mennünk és ha nincs tovább remény, hát menjünk emelt fővel, fájdalom mentesen, tisztességgel. 

Anya azt kérte, ha Ő megy el előbb, ne legyen nagy temetés, hamvasztás olyan kis kuckó, ahol mindketten elférhetünk. Csak magunk közt, a legszűkebb családi körben az emlékezés gyertyafényében. 

Kérte váljak meg a tárgyi emlékektől, ruháktól cipőktől, kedves darabjaitól, soha ne emlékeztessen semmi, ami volt, csak a lelkünkben, szívünkben őrizzünk mindent, ami utunkon végig kísért. 

Amit úgy ítéltem, hogy talán értékesíthető, talán az Ő szellemiségét viheti tovább, nem tudtam kukába dobni, elégetni. Minden darab, minden fecni, alkotásai, kézi munkái, amitől megváltam a szívem egy része volt, nem az ár számított, az eszmei érték megfizethetetlen. Már két éve, hogy elment, de még mindig maradt sok-sok emlék, relikvia, ami csak Őt idézi.  Sokszor szelektáltam, mi maradjon, mi menjen örökre. Megválni mindentől nem tudok és talán nem is akarok.

Az online piactéren hirdettem, hiszen megígértem. Mi nap az esküvői ruhájára licit érkezett, és leütötték. Iszonyú fájdalom hatolt a szívembe. Megígértem, hogy eladom, mint minden mást, megtagadjam ígéretem, vagy felülbírálhatom? A vevő több tárgyat is leütött, a papa faragásaiból és egy kis bőr szütyőt, ami tudtam a kedvence volt. Egy hétig vártam, talán meggondolja magát, talán eláll a vásárlástól, de nem így történt. Levelemre, hogy hova küldjem, megjött a válasz. Könnyezve csomagoltam, a ruha, amit együtt hímeztünk, boldog estéken át hónapokig és vártuk az esküvőt, ami csodálatos testét borította, most másé lesz? A papa faragásai és bőr szütyő. Már a szállítási címkét is kiállítottam, gondoltam holnap feladom.  Megírtam a szállítási összeget, és közöltem a bőr szütyő eltűnt, talán unokáim eljátszották, de sehol nem találom. A válasz ledöbbentett, „Jaj, az nagyon kellett volna.”, és ekkor döbbentem rá, talán égi jel, talán Tőle, nem tudhatom, hogy nem az esküvői ruha, nem a viszonylag drága faragás, a semmitmondó „értéktelen” bőr szütyő, ami számít, ami talán anyának is olyan fontos volt. Már nem érdekel a piactér, nem érdekel a kedves vevő szándéka, csak köszönni tudom, hogy oly régen csukott szememet kinyitotta. Talán egyszer a szütyő is előkerül és már anya szeretetén kívül emléke is lesz.

Elképzeltem, csodálatos leány unokám, mikor felnő, s talán valamely bálon a mama esküvői ruhájában pózol. Bár újra érezhetném a régmúltat. 

Már tudom, nem minden eladó. Van sok-sok emlék, ami nem csak az elménkben a való világunkban is kell, hogy éljen! A gyermeki könyvjelzők, amit a papa alkotott, kis ujjaid érintették, érinthetik unokám ujjait, s talán büszkén mondhatják a múlt emlékei.

Bocsánat anya, nem mindenben tudom teljesíteni kívánságod, de talán megérted egy remény a túlélésre! Már késő, mit tettem, mit tehettem volna, de a szívem nem csal meg soha...