Azok a fránya kollégiumi évek…

KGyK, sokunknak tán értelmezhetetlen világ. Örülök, hogy a csoport tagjai közt lehetek. Köszönöm! 

       A hely ahol létem, ifjú életem megnyugvást, békét remélt.

Bocsájtsátok meg nekem, hogy egyszerre mindent el akarok mondani. Lehet szebb dologról írni, mi megfojtotta fiatalságom és adott egy jobb, élhető értelmes jövőt?...

Korábbi évekről szeretnék emlékeket megosztani.  1966-70 közötti időszakról, ami fiatalságom meghatározó időszaka volt. Ha csak neveket említenék, talán tudjátok kikről beszélek, de ennél több volt. Csoma Gyula igazgató, Ottlakán Péter, Szamosvári tanár úr és folytathatnám, a konyhás nénik.

Tudjátok én is voltam "elvhű, kommunista" fiatal. A korom fiatalja, aki hitt minden jóban. Úttörő vezetőként, csapatvezetőként, majd KISZ vezetőként hivatásom volt védeni ifjonc korunk értékeit. Büszke voltam, mert „szavunk”, ha halkan is de értő fülekre találtak. Együtt egymásért, a fiatalságért. Az együttlétünk az összetartozásról a szervezett bulikról szóltak, még nem volt fertőző ideológia, csak amennyi szükséges a jobb életünkért. Kollégiumba kerültem, igazgatóm csókolta, ölelte Lenin szobrát. Nem értettem, hiszen ilyet a templomban láthattam. 

Azt éreztem különbek vagyunk hason társaimnál, akik a grundon a focit rúgták, galeriba szerveződve bántalmaztak mindenkit, aki nem az ő értékrendjükbe tartozott.
Egyszer „Kádár elvtárs” ellátogatott hozzánk. Nem voltak testőrei, mosolygott, kezét nyújtotta, érintése olyan volt, mint apámé.

Kevés volt a menza adta étel, repeta. Nem egyszer lopóztam megszégyenülve a konyhába egy szelet zsíros kenyérért. A konyhás nénik, mindig segítettek éhem enyhítésében, láthattam szemükben anyám megértését.  Sokszor hiányzott a törődés, hogy valaki meg mondja mit tegyek, mit tehetek.

Nehezen ismerkedtem, a kollégiumi bulikon bemutattak lányoknak, hogy törődjenek velem, mert visszahúzódó vagyok. Aztán a kirándulásokon irigykedve nézték, hogy a nagyobb érettebb lányok a "sűrűbe" vittek, hogy kényeztessem őket, mert "szeretni való kisgyerek voltam". El kellett felednem, hogy valamikor a hegy uraként, a természet törvénye szerint éltem és cselekedtem. Nagyon hiányzott ez a fajta szabadság, én a természethez, a családomhoz, kis testvéreimhez tartoztam. Jó esetben havonta egyszer láthattam őket, korábbi életem elválaszthatatlan részei voltak. 

Sokszor némán kucorogtunk a kollégium falai közt, az állami gondozottak és mi vidékiek, miközben mások ölelhették szeretteiket. Volt mikor igazgatóm szomorú szemeimet, talán a lelkemet is látta, moziba vitt unokájával. Zsebéből előkotort sapkát húzott fejemre. Mikor a suliban egyest kaptam, fél falu "zokogott", Ő magához hivatott, átölelt, és mosolyogva mondta, "ne sírj, holnap kijavítod" " Végtelen szeretetet éreztem, apám helyett. 

A főváros kíméletlen törvényei formálták fiatal agyam, létem, a mindenségem. Könnyeim inni kellett, mert, ha tanárom észrevette, elfordította fejét, köze nem volt hozzá, ez az én fájdalmam. Nagyon hiányzott a falum, szüleim, testvéreim.  

Nem tudom érezted-e valaha, hogy valaki azt mondja, te más vagy.  Érezted-e, hogy a lelked a tiéd. Kaptál-e elég dicséretet tetteidért, érezted-e, hogy valaki elismeri, hogy vagy. Tettél a jóért, mert természetes volt, vágytál-e a jó szavakra? Személyiséged elfojtott vágyai, csak a tiéd maradtak? Kicsi voltam és törékeny, azt hittem enyém a világ, a fővárosban egyedül, kicsit a bátyámmal, benne az énem és a sérthetetlen világom…

Aztán megaláztak a fürdőben, mert kicsi voltam és számukra éretlen, bár itták táj jellegű szavaimat, mindig mosolygó derűs arcomat, de az alázat, mindenkinek a tanároknak a kollégiumi társaknak, számomra rendkívüli világnak tűnt. Azt hittem szabadnak születtem, a szabadságom végtelen...

Mikor a kommunizmus a szocializmus eszméit kezdtük értelmezni, nem volt tudomásunk akkori gaztettekről, a még mindig tartó vallatásokról, kivégzésekről. Agyunk nem volt képes befogadni semmi negatívat, mint egy burokban a saját világunkban éltünk. Voltak bulik, Illés, Zorán, Omega, Cili és menekülés az Ifjúsági Parkból, mert a rendőrök verték a fiatalokat. A kollégium falai mindig menedéket nyújtottak.  Volt részem ész nélkül „haza” futnom, mert a Múzeum kertben kicsi sz@rosok leköpték a cipőmet, mire észbe kaptam dromedárok fenyegető tekintete bizonyította, hogy képes vagyok százon rekordot futni. Aztán pillanatok alatt, mint méhkasból a méhek kirajzottak idősebb társaim és futott a galeri nyomukban a vérszomjas falka.

Már középiskolás voltam, a kollégium bezárt falain túl, tudtam létezik egy világ, ami nem lehet az enyém. Éreztem a múltam, az erdő, a mező a miénk volt, a rókák, mókusok, madarak, siklók, a mi világunk. Most megszűnt egy csapásra.  A mentők vijjogó hangja, trauma, soha nem hallottam ilyet és nem láthattam a villamos által elgázolt fiatal testeket. Sírni tudtam volna, egyfajta hiányt éreztem.

Szigorú szabályok közt éltünk, kimenő meghatározott időben, a Kálvin térig, esetleg a múzeum kertig, egy fagyira, egy sütire, ha ugyan volt rá pénzed. A vágyam, hogy tovább lépjek óriási kihívás volt. Még nem ismerhettem a fővárost, szigorú út letérni lehetetlen, villamos a nyugatiig, újabb villamos Újpestre a sulimig, és vissza.

Volt egy barátom, Attila, aki nevelőotthonból került hozzánk. Ő pesti volt, a szüleit nem, de sok mindent ismert, amit én nem. Meséltem vágyaimról a kitörés lehetőségéről. Megbeszéltük elmegyünk csónakázni a városligeti tóra. Pénzünk összedobtuk és bele vágtunk. Tudtuk az időnk korlátozott, de bele feledkeztünk az örömteli csónakázásba. Mikor ráeszméltünk, hogy kifutottunk az időből, futottunk ész nélkül gyalog, hol villamosra szállva, haza a kollégiumba. Tudtuk ezért kemény szankciók következnek. A kaput már bezárták, csengetni kellett. Nevelő tanárok, már nem voltak a kollégium igazgatója jött le. Szemünket lesütve mondtuk, mi csak csónakáztunk. Magához ölelt bennünket, és csak annyit mondott, izgultam értetek. Akkor éreztem újra a szülői szeretetet. Vajon mi volt közös bennünk? Én telítve a távollevő szülői szeretettől, gyarló kis gyermek, tele vágyakkal, Ő egy másik kisfiú, bővebb ismeretekkel, de nem láthatta, hogy éltem én a természetben, a magam miliőjében, Ő korlátok közt, vajon mennyire boldogan? A megbékélés, a megbocsátás, a szeretet fontosabb volt számukra, mint az értelmetlen számonkérés. Mert tudtak szeretni végtelenül, és ezt éreztük akkor is, amikor bántottak okkal, vagy ok nélkül.

Emlékezhettek egy korunk fiatal "harcosára", aki nagyra törő volt, szavai áttörtek süket füleken, akiben hittünk, tudtuk változásra van szükség, mondta a polgári társadalomé a jövő. A felkarolt szegény paraszt, ipari munkások gyermekei már egyre kevésbé számítottak, a taníttatásuk már nem volt fontos. A palóc, a vasi, alföldi tájszólás, már hiányzott az iskolákból, maradt az affektáló elkényeztetett ficsúrok úri viselkedése. A paraszt szó újra degradáló volt. Az eltűnőben levő munkásosztály élharcosi, párttagjai köpönyeget váltottak, beálltak a jó szélirányba, magukra hagyva elszegényedő társaikat, akiknek létüket köszönhették.

Nos én kerültem a fogószelet, falusi gyermekként megtanultam, a szél kiszámíthatatlan, jobb kerülni, mint részeként sodródni. Büszke voltam, mert én még tanulhattam, vidéki bányász gyermekként, állami támogatással. Osztályunkból ketten érhettük el e kiváltságos "kitüntetést". Sokszor hallottam, jó traktoros fiú lehettem volna a Tsz csapatában.

Szüleim kiálltak mellettem a szűnni nem akaró agitáció ellenére, egy lehetőséget kaptam egy jobb életre és úgy érzem éltem a lehetőséggel. Ha emlékezni kell, boldogan teszem, a kollégiumban eltöltött évek megtanítottak arra, hogy képes vagyok élni, túlélni minden rosszat társakkal, de leginkább egyedül.

Büszke voltam származásomra, a történelem órákra,  mikor tanárnőnk kérésére tájszólással beszéltünk én, mint dunántúli, kemény e-vel, haverom a palóc. Sokan azt sem tudták, hogy a Balaton felvidéken van a káli medence, a kis falum Mindszentkálla, az én szeretett otthonom... 

Sok mindennel nem tudtam azonosulni, azzal sem, hogy a tanárok nem szóltak bele tetteinkbe, mert a fiatalságot a fiatalság képes nevelni. Voltak szadista hajlamú társaink, akik ezt másként értelmezték. Fájó volt, mert kicsi voltam, falusi fiúcska, kiszolgáltatott, már nem voltak mellettem testvéreim, nem volt apám védelme. Nem egyszer éltem át szeánszokat, amik a magam és fiatalabb társaim beavatásáról szóltak. Lelkembe hatoltak, megaláztak, de eredményeként elnyertem bizalmukat, támogatásukat.

... Anyám kitartó volt. Elhatározta, hogy fiait fővárosi iskolába íratja. Falusi gyerekek, de majd megállják a helyüket. Bízott bennünk a neveltetésünkben a jobb jövőnkben. Bátyámat felvették a Könyves Kálmán Gimnázium Szakközépiskolába. Feltétel volt a fővárosi bentlakás. Anyám rótta a köreit, kollégium, elhelyezés rokonoknál, mert albérletre nem futotta. A Kulich Gyula kollégium megfelelő lett volna. Bátyámmal elbeszélgettek, majd jöttek a szülők. Anyám mindig nyílt szókimondó, és egyenesen beszélő, egyszerű asszony volt. Apám szóhoz sem jutott.  A kollégium igazgatója Csoma Gyula bácsi eldöntötte, a fiúnak itt a helye. A kollégium arról volt híres, hogy zömmel „külügyis gyermekeket” fogadott, diplomaták, neves emberek gyermekeit, és állami gondozottakat, és nehéz helyzetbe került vidéki munkáscsaládok segítségre szoruló, tanulni akaró gyermekeit.

Aztán jöttem én. Nem volt egyszerű, hiszen én kis növésű, alul táplált kisfiú voltam. Kitűnő vidéki eredménnyel felvételt nyertem, már a kollégium sem volt akadály.  Féltem és reménykedtem, a Jocó nyomdokain, oltalmazása alatt megállom a helyem. Ez már nem az volt, amikor otthon öt fiú összetartott, minden „rossztól” megvédett. Kis birodalmunk, a falu a család biztonsága egyszerre megszűnt. Kezdett önálló életem lenni, csínytevésekkel, szabályok felrúgásával, remélve a bátyám védő biztonságában. 

A kollégiumban drákói szabályok uralkodtak.  A folyosón, ha jött egy idősebb, félre kellet állni. Nehezen viseltem ezt a fajta megaláztatást, de elfogadtam. „Hozz egy doboz gyufát, és én rohantam a Kálvin térre, egy doboz gyufáért”. Egyik társam valamiért ellent mondott, akkora pofont kapott, hogy átrepült az ágyon, attól kezdve a cigi füstjét a fülén képes volt büszkén kiengedni. Volt, mikor társam lábára kötelet kötve leengedték a licthof aknába, csak annyira, hogy beláthasson igazgatónk WC ablakán. Megbocsájtást kaptak.

Gondoltam engem nem érhet bántalmazás, hiszen itt van a bátyám aki mindig vigyáz rám. Tévedtem. Az ő elveik szerint, minden „újoncnak” át kell esni egyfajta beavatáson. Nem tudtam mi az, amíg meg nem tapasztaltam. 

Egyik alkalommal lerendeltek az egyik földszinti szobába, ami a végzősöké volt. Remegő lábbal léptem be, mert ez privilégium volt. A Jocó a sarokban ült, csak nézett rám és én vissza, szemében inkább riadalom, mint testvéri biztatás látszott. Közölték velem, hogy ez a beavatás. Nem értettem, de rossz nem lehet, hiszen itt van a bátyám, aki mindig vigyázott rám. Bár nem halottam hangját, de láttam szemét, homályos volt és könnyektől küszködő. Eszembe jutott, hogy eddigi életemben lehetett-e, helyzet, amikor így meghunyászkodott. Apám mindig arra biztatott, egymásért a végtelenségig. Mint egy láncra vert kutya ült a sarokban megaláztatva, én már reményt vesztve.

Az elektromos próba következett. Két szál vezetéket a konnektorba dugtak és a könyököm, ami az egyik legérzékenyebb pontunk, kezdték megérinteni. Kaján vigyorral, higgadtan, tették. Mikor a portán éjszakai ügyeletben voltam, és a konnektor egyik pontját átvezettem egy kiszerelt fejhallgatóba a Kossuth rádió szólt. 

A félelemtől üvöltöttem.  Azt nem vettem észre, hogy közben kihúzták a vezetéket a konnektorból. Könnyeimtől vizes volt minden, de hogy feltöröljék, többször áthúztak az ágyak alatt felitatva könnyeim, verejtékem és a lerakodott port. Elkeseredett voltam, ott a szeretett bátyám és semmit nem tehet értem. Szívemben megértés és nem harag, szomorúság lakozott. Amikor a kábulatból felocsúdtam, közölték, hogy barát vagyok, bármikor, bármire szükségem van, Ők ott vannak. És így történt, amikor buli volt bemutattak lányoknak, közölték, kicsi félszeg vagyok, de vigyázzanak rám. Már nem kellett a folyosón félre állni, biztató mosolyuk megnyugvást adott… 

Aztán edzettem, a vaságyakon. Tudtam erősnek kel lennem, megvédeni magam. Satnya kisfiúi testem kezdett nekem is megfelelni, megnőtt az önbizalmam. Mikor az iskolában zaklató osztálytársam sikerült egy válldobással a lépcső alá küldenem, újra erősnek éreztem magam, kaptam egyfajta tiszteletet, amit már nem a sérthető érzelem dús elmém, az erőm biztosított. 

Évekkel később, mikor anyámtól levelet kaptam, hogy öcsém a végtelenségig elkeseredve már az öngyilkosságon gondolkozik az elviselhetetlen kollégiumi viszonyok miatt. Légzés próbát alkalmaztak. Párna a fejére és ha már kevés a levegő újra szippanthatsz. Mint megvadult oroszlán, első vonattal rohantam. Ismertem a járást, nem érdekelt ki akar visszatartani. A mosdóba rendeltem mindenkit, kinek része lehetett a bántalmazásban. Üvöltve közöltem, ha még egyszer hallok a legkisebb bántalmazásról az én bosszúm végtelen. Aztán nyugodtan távoztam, hiszen senki nem tudott semmiről, a fiatalságot a fiatalság neveli...

Kedves akkori barátaim! Ónodi Imre, Cs. Németh Gyula, Szabó Attila, Kocsis Bálint, vajon emlékeztek Ti is ezekre az eseményekre, mert nekem meghatározó emlékek... 

Bátyám után voltam én, és voltak öcséim, mi négyen és volt egy falunk szülöttje, a Kulich Gyula Kollégium lakói, minden Mindszentkálláról, egy távoli kicsi faluból, a főváros bűvkörében a kollégium védett falai közt, anyáink bízott védelmében, örök hálával, küzdelmes szeretetben...