Hol a mese a valóságról szól... Az én lekem, az én mesém az életem...

 

 

… Hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, élt egyszer egy gyönyörű királylány. Arca hamvas, szőke haja arcába omolt rejtette szépségét a mindig ragyogó szemeit. Ahogy agya kipattant, hiányt érzett. Mintha démon ülne rajta, nem tudta élvezni gyermekkorát. Sokszor járt kéz-kézben barátaival, de minden kéz elengedte. Más önfeledten játszott, de szemében örök fájdalom, szomorúság elégedetlenség. Ha tükörbe nézett elárvult kislányt látott, hamis képet önmagáról. Szégyellte szépségét, mert más volt, mint társai. Nem tudta leplezni, hiszen erőtől duzzadó mivolta mindig előtte járt. Vékony teste nehezen viselte, de lelke még inkább. Ezer szem fordult utána, számára mégis teher volt minden tekintet. Hiúság, csáberő ismeretlen fogalom volt számára. Ő is, mint minden királylány a fehér lovon érkező herceget vágyta, de a ló néha fakó, néha fekete volt, a herceg délceg, de a lelke silány. A vágy, mi lelkét mardosta úttalan utakon, engedett a csábító erőnek. Már nem volt érintetlen, már sebezhető, nem volt az kit a világ másnak láthatott. Már nem érezte szülei várának biztonságát, a szeretet mi megóvhatta minden rossztól bajtól. Elfeledte anya ölelő karját, a csecsbimbó édes ízét, teste meleg illatát, úgy érezte egyedül maradt a fellelhetetlen világban. Rögös utakat járt, volt elfogadás volt, hogy méltóságát feladta, hol küzdött az életért, a napi betevőért, de önmagát soha nem adta...

Aztán elment a boszorkához, hogy tanácsot kérjen. Azzal kezdte, szeresd anyád, mert örökké érted él, szeresd apád, mert ha nem lenne, félkarú óriás sem lehetnél, szeresd királyságod, mert benne van minden reménységed. Szeresd önmagad, mert addig nem értheted ki vagy, hogy ki az ki Téged szeret és mindig Veled van, gondolatban szóban cselekedetben. Soha nem mondta szeresd Istened! Mert tudta ez nem a Teremtő, Te vagy, leld meg önmagad!... 

... Egy királyság omlott össze benne. Kereste a lelki békét harmatos réten, erdők sűrűjében, de tárgyi bizonyosságot soha nem lelt. Hát ki az, mi az a lélek, aki test nélkül is képes szeretni velem békében élni? A választ már nem a boszitól várta, kapta. 

A domb oldalában békésen legelő nyáj, egy sötét hajú bojtár legény. Szemét nem láthatta, de lelkét áthatotta a furulya a csendes, szomorú hangja. Egy szikla mögül figyelte, amint a nyáj köré sereglett, elkóborolt apró csemeték is körötte fickándoztak. Nem kellett számolni, tudta mindenki itt van, vele van... Nem volt gonosz farkas ki tőle elrabolja, szikláról mélybe zuhanó, csak aki benne bízó, a hívő! 

... Ekkor kezdte újra érezni, mi az összetartozás. Nem kellettek hangzatos szavak, csak a csend hangja, mi erősebb minden égbekiáltó szónál. Lassan előmerészkedett, hangja halk talán nem is volt, helyette a lelke szólt. A fiú szemébe nézett, talán egymás szemébe. Te vagy az én új báránykám? Kopott kabátját vállára terítette, a hidegtől reszketést már nem is érezte.  Magához ölelte és a furulya hangja, mintha megváltozott volna. Erősebb lett, táncra perdült ki élt és mozgott, és a legelő táncparketté vált. Csak ketten maradtak, kik nem ropták a táncot, arcuk pírtól derült, örök ölelésben... 

Ha azt hiszed, mesémnek itt a vége, boldogan éltek, míg meg nem haltak, tévedsz. Mert mindig van tovább, mikor önző éned megelégeli a pillanatnyi jót, mindig többet akarsz. Mikor gondolod vagy kimondod még nem elég, többre vágyom, kevés az érzelem, az értelem! Mikor már megértő ujjak tested érintik, Te még mindig remélsz, élni csak a mában lehet, a jövő bizonytalanság. Lehetsz hívő, Istent remélő, a valód e földi élet. 

Bár lenne igaz, ha lelked elszáll, megszűnik minden öröm, bánat, földi fájdalom. A léted az Univerzum uralja, aki eldöntheti örök életet élhetsz, újjá születhetsz emberben, állatban, harmatos fűszálban, de soha nem kérdi senki, akarod-e? Mert az akarat a vágy megszűnik, hogy eldönthesd ki vagy, egy felsőbb erő dönthet, hogy a múltban a jövőben, de nem a mában élhess! Míg érzem erőm, a szeretet, mit adhatok, kaphatok, ha létezhet akarat, szeretném, csak e földi világban kívánom megélni, a többi nem számít!... 

... Keresztény mivoltom megtanított, fogadjam el a múltam, de soha ne fogadjam el, mit az örökkévalóság ígér. Álszent dogmák, mik a szegénységbe taszítottak és jó bárány módjára viselem a fájdalmakat, mert üdvösség odaát vár. Én e világra születtem. Mikor ők a jólétben dúskáltak, elvárták, hogy a szegénység egy privilégium, az urat szolgálva megváltást hozhat!...

Tudod milyen szép, gyermekeid, unokáid, szeretteid ölelni? Mikor a szeretet a Tiéd, nem másé. A túlvilági szeretet, amikor már nincs érintés, csak a vágy, hogy újra egy világban élhessek, megszűnik.

Újra kell értelmezni léted, ami megszűnhet. Mert a segítség mindig későn érkezett. Fohászkodtál Istenedhez, szíved szakadt, de bíztál a sorsodban. Elvette tőled, kit legjobban szerettél. És a válasz egyszerű, tőled elszakítva az Ő szolgálatába állt. Aztán, mint hívő elfogadtad, mert ki az, ki megkérdőjelezheti hatalmát. Ő így döntött, és maradtál fájdalmaddal, akkor ki az önző? Biztosított fájdalmad enyhítéséről, mert feletted állt. Rabszolga sors, hogy el kell viselned, hogy élhess, de ha szeretted életed veszi el, mert így gondolta, lehet érzés, gondolat, hogy hol az igazság? Mert az élni és élni hagyni, nem örök igazság? ... 

Már nem tudod ki vagyok, élet a létben, élet az örökkévalóságban, kinek érzelem is adatott, ki gondolhatta uralhatja létét a minden napjait. Mert Ádám és Éva sem így gondolhatta, míg meg nem jelent a gonosz egy gondolat, több kell... Kit Teremtőnek hittél, nem volt elég a földi paradicsom, értelmet is adott, elhibázott vágyat, már nem a gonosz, Te vétkeztél, mit végig sem gondoltál, de a földi élet végzetét jelenthette. Mert agyadban létezett a dualizmus, minden jónak, tettnek földi létnek van egy ellentettje, akár rossz oldala. Akár az érem másik oldala. Nem vethetem szemére, mert talán az életnek tényleg mindig van más oldala tőled független érzelmi síkon, ami tán nem is valóság, ami a képzelet  ami vonz, mert ismeretlen és adhat némi reményt megélt boldogságot. Ha létem a végéhez közeledik nem a jövőt kívánom, az életem, mi lepereg előttem, a megélt boldogságom, mit adhattatok és én adhattam önzetlenül. Van igen és a nem, valós vagy valótlan, igaz vagy hamis? A földi léten túl nincs kérdés? Ott minden egyértelmű, létünktől független minden egyértelmű? Mert akkor tényleg az a Kánaán!...  

 

Szabadulni a múlttól, vagy életet adni a mának?...

 

…Kis kályhámban elég, mi bú és fájdalom. Fiam óva int, apa ma „még meleg van”, lesz még hideg, lesz még alkalom. Ha húsz fok, lábam fázik, huszonkét fokban izzadok. Tényleg elég egy-két fok, hogy jobban érezhessem magam? Venyige garmada várja, hogy lángra kapjon, anyával szecskáztuk éveken át, meglásd papa, jó lesz ez még. Soha nem érek a végére, pedig ott rejlik a mélyben a fej nélküli baltám, talán kedvenc cicánk teteme, ki azért bújt el, mert élete reménytelen volt, ha én nem, ki találja meg? 

Van mikor azt hiszed túl nőttél magadon, mikor minden mulandó, kuka, vagy a tűz martaléka lehet. Aztán szelektálsz, ez a papa hátrahagyott be nem fejezett faragása lehetett, félre teszed és gyűlik a kupac, talán valakinek. Görbe ágak, faragni jó, unokád fantáziát lát benne, és küszködik, mert még éretlen amire született. És te csak biztatod holnap, egy hónap múlva, ha nálam leszel folytatjuk. 

Ez a be nem fejezett világ, mert amíg van holnap, van remény, és van mit tenni, nem mindent elégetni!…

Ha fázom, begyújtok, két marék venyige, hirtelen nagy meleg, aztán lassan hamvad a parázs, hűl a lelkem. Aztán újra raksz rá, levelek más számára már értéktelen fotók, rég lejárt számlák, kis kályhámban minden elég, egy rész a múltamból, de még egyszer meleget ad. Kéményből távozik a múlt. Mi valaha a szíved melengette, ma testem minden zsigere érezheti, ha csak rövid időre is. 

Egyszer valaki azt mondta, ha már megunt tárgyaidat, széket, szekrényt ágyat tüzelsz, akkor nagy a baj! Mert nem tárgyaktól válsz meg, életed egy részétől! Tudom hiú remény, hogy gázszámlámat csökkenthetem, mégis több, mint várni, hogy valami jobb legyen... 

A venyige fogy ahogy az én életem is. Mindig arra gondolok, amit anya mondott nyáron, ha kibírhatatlan a hőség, van mit levetned. Ha már puszta meztelen tested érinti a hűvösnek vélt takaród, elfogadod, nincs tovább. A leplet szemérmesen mégis csak oda húzod, hol értékedet véled, és hagyod, hogy tested átjárja a hűvös hajnali harmat. 

Ha tüzes testét érintettem, képesek voltunk egyre hangolódni, eggyé olvadni, közösen a boldog együttlétet érezni, együtt izzadni és lassan örök ölelésben együtt  lehűlni.

Télen felöltözhetsz, még alváshoz is húzhatsz zoknit, begubózol pihe-puha takaródba, és ha párod vacogva közelít, magadhoz öleled, közös melegetek legyőz mindent, mit hidegnek vélsz. 

Ha egyedül maradsz, lehet vastag takaró, tested hűvös izzadtság uralja, kinyúlni nem mersz, mert a hideg léted velejéig hat. Próbálsz nem gondolkodni, de agyadban kattog a talán nem is olyan régmúlt. Mikor azt hiszed, a rémálom elmúlt, kinyújtod kisujjad, majd a kezed, úgy véled tested párája felszáradt, a lidérces álom megszűnt, újra magadra lelhetsz. Mert a felkelő nap új napot ígér, és hiszel benne, mert még mindig ez a valód, amiben élsz és remélsz!... 

A történelem mesél...

 

… Egy élet, egy vagy több sors története. Azt hittem csak a miénk, de nem, mindannyiunké. Eljött az idő, mikor, csak a jóra emlékezünk, és múltat hagyjuk homályba merülni, feledni. Mégis nem tudom megtenni, emlékezni akarok, akkor is ha csak egy "vej" vagyok, szeretett feleségem örök párja a papa csodálója.  

A papa Pápa szülöttje, megérdemli, hogy emlékezzek rá. Mert bizony volt háború, volt kiket elválasztott otthonuktól szeretteiktől. A kiképzés során tanították hogyan kell ölni, magadat, hazádat védeni. Soha nem gondoltam, hogy az élet ezen fájdalmas részét lehet kronológiai sorrendbe rendezni. A papa megtette. 

Posta tiszt volt, és megjött a behívó.

Annyi és annyi múlt béli emlékem maradt, ha nem teszem örökre feledésbe merül. Csak néhány levél, néhány relikvia ami rá emlékeztet. Aztán ha tudtok emlékezni, nevekre történésekre, nem akarok érzéseket korbácsolni, csak elfogadást ahogy én is teszem. Talán valamely levéltárban lenne a helye, hol más is kutakodhat, fellehet bizonyítékot elvesztett szeretteikről. Hány szülő, szeretett feleség, gyermekek várták vissza, de meghalt a hazáért!

 

Eszembe jutott Erik Mária Reumark könyve, Nyugaton a helyzet  változatlan. Mikor a bombatölcsérbe együtt zuhantak, és a fény vakított, bajonettjét a fiú szívébe döfte és szemébe nézve bocsánatért esedezett, mert, ha nem ő, biztosan ő tette volna...

Élete est-hajnalán egyetlen kérése maradt, vigyük el, hogy utoljára láthassa a Hargiták havas bérceit. Kalandos utunk volt, számunkra ismeretlen világ. Ködös hófödte utakon jártunk, hol valaha lóháton ez járható volt. Aztán mikor a tetőre értünk, felragyogott a nap és a szeme is, mert azt vélte látni, mit még kívánt! Mikor a gyilkos tavat kerestük, nem volt GPS, csak a megérzés, hánya-vetett térkép, és elmondása, itt lehetett. Zsörtölődött, a mocskos Csau ezt is lenyúlta. A fáktól nem láthattuk, hogy alattunk egy szinttel lejjebb ott volt a tó. Boldog volt és csak mesélt. 

A hegyről leereszkedve, olyan volt, mint a rónaság. Kis falvak az ősi templomaikkal. És minden faluhoz tartozott egy mese, egy élmény. Hatalmas kukoricás, megművelt földek, gumikerekes szekerek, hol tehén, hol ló húzta. És mindig mosolygó, integető emberek. 

Ha a papa nem lett volna, soha nem láthattam volna e csodás tájat, mert nem vonzott, mi régen a magyaré volt, most más uralja. Furcsa volt, mikor este megpihenve a papa szónoklatait hallgattuk, a maligán elkábított, és reggel ablakunkban tehén ló, röfögő disznó ébresztett. Mert ez is Csau hagyatéka, olyan szálláshely, hol a természet egybe olvadt, az akkori világgal. Este nem is láthattuk, hogy sós posvány vett körül bennünket, benne öreglányok, szépségüket remélve iszappal kenve dagonyáztak, mint gyermekkorunkban mi a malacokkal együtt a káli medence kühegyén.... 

Hogy hol jártunk? Nem tudom, később térképen próbáltam követni. Gyermekeim élményét, hogy fürödni lehetett, de a bojlerből csak hideg víz folyt, és kényelmesebb volt kocsink lehajtott ülésein aludni, mint a megvetett ágyakban, hol a lepedőt, mosatlanul talán tízszer forgatták. Peti és Viki, Zsolt és Heni összebújva várták a hűvös reggelt, hogy utunkat folytathassuk. Mi önző felnőttek, talán tudomást sem vettünk pillanatnyi helyzetünkről, éltük és elfogadtuk, mert egy gondolat hajtott, a papának jó legyen... Ha tankolni kellet, talán a következő faluban. És mindig volt remény...

A papa nem az volt, kit Erdély az őshazánk meggyötört, mindig álmodott ha, szóban nem, hát rajzaiban faragásiban, írásaiban a múltat idézte. Engem elképesztett, a háborúban jó szándékú emberek segítő készsége. Egy cetli, egy reménytelen üzenet és mégis célba talált.

 

Elérte, hogy lovat, tiszti kardot, rangot kapjon. Vajon tudott igaz magyar lenni? Egyszerre sok és talán mégis kevés egy életút végig kíséréséhez. Néhány év mégis egy történelem. Nem tudom beszélhetünk e boldogságról, vagy szeretet hiányos ölelés mentes évekről. Mikor egy rendszer a halálba küldött, honnan nincs visszaút. Ha mégis, Istenednek köszönheted, szeretteidnek, az élni akarásnak, mert mindig volt, voltak kik visszavártak! 

Mindez, csak töredéke, front naplók, nevesítve bajtársai, a még élők elhalálozottak, levelezés szeretteivel, mikor lövész árkok mélyén szentimentális verseket írt, mikor élni remélt. A háborúról ritkán mesélt, akkor is már csak a jó élményeire emlékezett. 

A feltárt valóság, irataiból mégis egy gyötrelmes időről vallanak. Felfogni, feldolgozni, már nem az én dolgom. Bele gondolni sem merek, mit élhetett át, talán hagyjuk a múltat nem bolygatni? Elbúcsúztunk, azt mondta a Ti életetek szép, ne hagyjátok, hogy más legyen! Erdélyre, elcsatolt nemzetünkre úgy tekintsetek, mint valami szép emlék, amiért képesek voltunk élni ölni ha kellett meghalni. Benneteket szeretetben örök békében akarlak tudni... Egy örökre megmaradt szorítás, fiam (vejem), bízom Benned!... Aztán szeretett elsőszülött leánya a feleségem is meghalt, talán a mennyben mosolyogtok, nos apa ezt oldd meg! Mert napjaid időben mérve végtelen, a szeretet mit nap-mint nap megélhetsz, mi létezik, amit átadni tudsz, mersz, igaz szívvel átélni és a jövőnek közölni, mert hidd el, nem volt hiába szégyentelen életünk!...