A mikulást várva...

 

 ... Több, mint egy hete jók voltunk, nehezünkre esett, de féltünk a Mikulástól. Cipőink, csizmáink ragyogtak, mint a tücsök feneke.  Mindent tudott rólunk, de gondoltuk, már olyan öreg a régmúltra nem emlékezhet. Az ötvenes években Padragon munkás szállón laktunk, családoknak kialakított lakhelyen.  A pincébe tereltek bennünket, 10-20 lépcsőfok vezetett a mélybe, ami talán óvóhely is lehetett. Bátyám felvilágosultabb, de én még hittem a csodát. Álltunk a vasrács mögött, ami félelmetes volt. Talán kis öcsém szorongattam, és nem mertem az első sorba állni. A nagyok kacagtak, boldogok voltak, mindenkinek jutott ajándékcsomag és természetesen virgács. Aztán rám került a sor. Megszeppenve hallgattam a rám zúduló szavakat, amik nem a jóról, arról szóltak, mikor voltam rossz, nem szófogadó, csínytevő, rakoncátlan, örök mozgó. A végén, hogy anyámnak segítő, testvéri szeretetben élő, jó kisfiú, ezért ajándék jár. Mikulás csomag, mint mindenkinek és az elengedhetetlen virgács. Könnyeim ittam és közben huncutul arra gondoltam, az a cipő, az a nadrág, a Mikulás hangja apámra emlékeztet. Nem mertem titkom szívemben érzett vágyat feltárni, hogy tán apu lehetett? Aztán a szekrényben megtaláltam a gondosan csomagolt mikulás ruhát, mű szakállt. A titok éveken át az enyém volt, születtek még testvéreim. Olyan jó volt elhitetni velük, hogy létezik a Mikulás, aki mindent tud, mindenre emlékezik. A gyermeki hiszékenység, a mindig csodát váró várakozást átélhettem. Éveken át volt részem a csodát megélni, a virgácsot felejtettük, hiszen minden rossz felejthető, csak a jóra emlékeztünk. Talán életem nem az első és nem az utolsó traumája lehetett. Gyermekeimnél a virgács már csak fogalom volt, ha mégis megjelent, a Mikulás tévedése, mindig az apát, a papát illette. Aztán múltak az évek, a Mikulás már csak emlékezés maradt, de míg élünk a gyermekeink vagytok, míg azt mondhatom szeretteim, a Mikulás ajándék is megillet. Aztán, ha cipőmben szenet, krumpli cukrot, diót mogyorót, és ajándékotokból odacsempészett kis mikulást, néhány szem szaloncukrot virgácsot találok, talán az elmúlt időkre emlékezhetek, mert a Mikulás nem felejt és Ti sem fiaim... Fordult a világ, talán újra én lehetek a Télapó a Mikulás. Piros ruhám szakállam felejtem még a borostám is levetem. Közvetítő lettem, ki bizony látta a Mikulást, gyermekkoromban sokszor, és csak mesélni tudok Róla, aki mindig a gyermekek álma volt, gyermeket szerető és igazságos. Unokáim remélik az ajándékot, még mindig hisznek bennünk a csodákban, mit adhatunk. A találkozás az ölelésről szólt, „de jó, hogy vagy nekem!” Arcom simogatta, hozzám bújt szoros ölelésben, már az ajándék sem számított. Persze később megnéztük, mit küldött a veszprémi Mikulás. Emma újszülött egy hónapos unokám érintettem, kicsi kezét arcomhoz emeltem, fölnézett rám, nem vagyok borostás, ez vagyok az Imi papa, akarom, hogy illatom hangom érezd, rögzítsd agyadban, emlékezetedben. Bár felemelni törékeny testét nem mertem. A mama üzent, apa holnap is lesz nap! Emeld az ég felé, hogy én is láthassam, ne félj közös ölelésünk örök… Anna szólt, papa gyere, játszunk együtt, megmutatom az új lakásunk, gyere, együtt legyünk! És mentem és szerettem. Anna mennünk kell "tudom papa, de eljössz máskor is? Emmát és engem is ölelhetsz! Papa megyünk hozzád, tudom már mi a holnap, de nem tudom, mikor a napokat kell számlálnom és a holnap mindig távol van. De tudom egyszer eljön, amikor Emmának én mutathatom meg a papa kincseit, a pálinkafákat a tóban ficánkoló halacskákat, a cicákat, a minden gyümölcsöt megfújva fogyasztható epret, málnát, szedret, a büszke füge bokrokat a papa világát."... Mert a Télapó a Mikulás már csak szép emlék, nélkületek...