… Hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, élt egyszer egy gyönyörű
királylány. Arca hamvas, szőke haja arcába omolt rejtette szépségét a mindig
ragyogó szemeit. Ahogy agya kipattant, hiányt érzett. Mintha démon ülne
rajta, nem tudta élvezni gyermekkorát. Sokszor járt kéz-kézben barátaival, de
minden kéz elengedte. Más önfeledten játszott, de szemében örök fájdalom,
szomorúság elégedetlenség. Ha tükörbe nézett elárvult kislányt látott, hamis képet önmagáról. Szégyellte szépségét, mert más volt, mint társai. Nem tudta
leplezni, hiszen erőtől duzzadó mivolta mindig előtte járt. Vékony teste nehezen
viselte, de lelke még inkább. Ezer szem fordult utána, számára mégis teher volt
minden tekintet. Hiúság, csáberő ismeretlen fogalom volt számára. Ő is, mint
minden királylány a fehér lovon érkező herceget vágyta, de a ló néha fakó,
néha fekete volt, a herceg délceg, de a lelke silány. A vágy, mi lelkét mardosta úttalan
utakon, engedett a csábító erőnek. Már nem volt érintetlen, már sebezhető, nem volt az kit a világ másnak láthatott.
Már nem érezte szülei várának biztonságát, a szeretet mi megóvhatta minden
rossztól bajtól. Elfeledte anya ölelő karját, a csecsbimbó édes ízét, teste meleg illatát, úgy
érezte egyedül maradt a fellelhetetlen világban. Rögös utakat járt, volt elfogadás volt, hogy
méltóságát feladta, hol küzdött az életért, a napi betevőért, de önmagát soha
nem adta...
Aztán elment a boszorkához, hogy tanácsot kérjen. Azzal kezdte, szeresd anyád, mert örökké érted él, szeresd apád, mert ha nem lenne, félkarú óriás sem lehetnél, szeresd királyságod, mert benne van minden reménységed. Szeresd önmagad, mert addig nem értheted ki vagy, hogy ki az ki Téged szeret és mindig Veled van, gondolatban szóban cselekedetben. Soha nem mondta szeresd Istened! Mert tudta ez nem a Teremtő, Te vagy, leld meg önmagad!...
... Egy királyság omlott össze benne. Kereste a lelki békét harmatos réten, erdők sűrűjében, de tárgyi bizonyosságot soha nem lelt. Hát ki az, mi az a lélek, aki test nélkül is képes szeretni velem békében élni? A választ már nem a boszitól várta, kapta.
A domb oldalában békésen legelő nyáj, egy sötét hajú bojtár legény. Szemét nem láthatta, de lelkét áthatotta a furulya a csendes, szomorú hangja. Egy szikla mögül figyelte, amint a nyáj köré sereglett, elkóborolt apró csemeték is körötte fickándoztak. Nem kellett számolni, tudta mindenki itt van, vele van... Nem volt gonosz farkas ki tőle elrabolja, szikláról mélybe zuhanó, csak aki benne bízó, a hívő!
... Ekkor kezdte újra érezni, mi az összetartozás. Nem kellettek hangzatos szavak, csak a csend hangja, mi erősebb minden égbekiáltó szónál. Lassan előmerészkedett, hangja halk talán nem is volt, helyette a lelke szólt. A fiú szemébe nézett, talán egymás szemébe. Te vagy az én új báránykám? Kopott kabátját vállára terítette, a hidegtől reszketést már nem is érezte. Magához ölelte és a furulya hangja, mintha megváltozott volna. Erősebb lett, táncra perdült ki élt és mozgott, és a legelő táncparketté vált. Csak ketten maradtak, kik nem ropták a táncot, arcuk pírtól derült, örök ölelésben...
Ha azt hiszed, mesémnek itt a vége, boldogan éltek, míg meg nem haltak, tévedsz. Mert mindig van tovább, mikor önző éned megelégeli a pillanatnyi jót, mindig többet akarsz. Mikor gondolod vagy kimondod még nem elég, többre vágyom, kevés az érzelem, az értelem! Mikor már megértő ujjak tested érintik, Te még mindig remélsz, élni csak a mában lehet, a jövő bizonytalanság. Lehetsz hívő, Istent remélő, a valód e földi élet.
Bár lenne igaz, ha lelked elszáll, megszűnik minden öröm, bánat, földi fájdalom. A léted az Univerzum uralja, aki eldöntheti örök életet élhetsz, újjá születhetsz emberben, állatban, harmatos fűszálban, de soha nem kérdi senki, akarod-e? Mert az akarat a vágy megszűnik, hogy eldönthesd ki vagy, egy felsőbb erő dönthet, hogy a múltban a jövőben, de nem a mában élhess! Míg érzem erőm, a szeretet, mit adhatok, kaphatok, ha létezhet akarat, szeretném, csak e földi világban kívánom megélni, a többi nem számít!...
... Keresztény mivoltom megtanított, fogadjam el a múltam, de soha ne fogadjam el, mit az örökkévalóság ígér. Álszent dogmák, mik a szegénységbe taszítottak és jó bárány módjára viselem a fájdalmakat, mert üdvösség odaát vár. Én e világra születtem. Mikor ők a jólétben dúskáltak, elvárták, hogy a szegénység egy privilégium, az urat szolgálva megváltást hozhat!...
Tudod milyen szép, gyermekeid, unokáid, szeretteid ölelni? Mikor a szeretet a Tiéd, nem másé. A túlvilági szeretet, amikor már nincs érintés, csak a vágy, hogy újra egy világban élhessek, megszűnik.
Újra kell értelmezni léted, ami megszűnhet. Mert a segítség mindig későn érkezett. Fohászkodtál Istenedhez, szíved szakadt, de bíztál a sorsodban. Elvette tőled, kit legjobban szerettél. És a válasz egyszerű, tőled elszakítva az Ő szolgálatába állt. Aztán, mint hívő elfogadtad, mert ki az, ki megkérdőjelezheti hatalmát. Ő így döntött, és maradtál fájdalmaddal, akkor ki az önző? Biztosított fájdalmad enyhítéséről, mert feletted állt. Rabszolga sors, hogy el kell viselned, hogy élhess, de ha szeretted életed veszi el, mert így gondolta, lehet érzés, gondolat, hogy hol az igazság? Mert az élni és élni hagyni, nem örök igazság? ...
Már nem tudod ki vagyok, élet a létben, élet az örökkévalóságban, kinek érzelem is adatott, ki gondolhatta uralhatja létét a minden napjait. Mert Ádám és Éva sem így gondolhatta, míg meg nem jelent a gonosz egy gondolat, több kell... Kit Teremtőnek hittél, nem volt elég a földi paradicsom, értelmet is adott, elhibázott vágyat, már nem a gonosz, Te vétkeztél, mit végig sem gondoltál, de a földi élet végzetét jelenthette. Mert agyadban létezett a dualizmus, minden jónak, tettnek földi létnek van egy ellentettje, akár rossz oldala. Akár az érem másik oldala. Nem vethetem szemére, mert talán az életnek tényleg mindig van más oldala tőled független érzelmi síkon, ami tán nem is valóság, ami a képzelet ami vonz, mert ismeretlen és adhat némi reményt megélt boldogságot. Ha létem a végéhez közeledik nem a jövőt kívánom, az életem, mi lepereg előttem, a megélt boldogságom, mit adhattatok és én adhattam önzetlenül. Van igen és a nem, valós vagy valótlan, igaz vagy hamis? A földi léten túl nincs kérdés? Ott minden egyértelmű, létünktől független minden egyértelmű? Mert akkor tényleg az a Kánaán!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése