A történelem mesél...

 

… Egy élet, egy vagy több sors története. Azt hittem csak a miénk, de nem, mindannyiunké. Eljött az idő, mikor, csak a jóra emlékezünk, és múltat hagyjuk homályba merülni, feledni. Mégis nem tudom megtenni, emlékezni akarok, akkor is ha csak egy "vej" vagyok, szeretett feleségem örök párja a papa csodálója.  

A papa Pápa szülöttje, megérdemli, hogy emlékezzek rá. Mert bizony volt háború, volt kiket elválasztott otthonuktól szeretteiktől. A kiképzés során tanították hogyan kell ölni, magadat, hazádat védeni. Soha nem gondoltam, hogy az élet ezen fájdalmas részét lehet kronológiai sorrendbe rendezni. A papa megtette. 

Posta tiszt volt, és megjött a behívó.

Annyi és annyi múlt béli emlékem maradt, ha nem teszem örökre feledésbe merül. Csak néhány levél, néhány relikvia ami rá emlékeztet. Aztán ha tudtok emlékezni, nevekre történésekre, nem akarok érzéseket korbácsolni, csak elfogadást ahogy én is teszem. Talán valamely levéltárban lenne a helye, hol más is kutakodhat, fellehet bizonyítékot elvesztett szeretteikről. Hány szülő, szeretett feleség, gyermekek várták vissza, de meghalt a hazáért!

 

Eszembe jutott Erik Mária Reumark könyve, Nyugaton a helyzet  változatlan. Mikor a bombatölcsérbe együtt zuhantak, és a fény vakított, bajonettjét a fiú szívébe döfte és szemébe nézve bocsánatért esedezett, mert, ha nem ő, biztosan ő tette volna...

Élete est-hajnalán egyetlen kérése maradt, vigyük el, hogy utoljára láthassa a Hargiták havas bérceit. Kalandos utunk volt, számunkra ismeretlen világ. Ködös hófödte utakon jártunk, hol valaha lóháton ez járható volt. Aztán mikor a tetőre értünk, felragyogott a nap és a szeme is, mert azt vélte látni, mit még kívánt! Mikor a gyilkos tavat kerestük, nem volt GPS, csak a megérzés, hánya-vetett térkép, és elmondása, itt lehetett. Zsörtölődött, a mocskos Csau ezt is lenyúlta. A fáktól nem láthattuk, hogy alattunk egy szinttel lejjebb ott volt a tó. Boldog volt és csak mesélt. 

A hegyről leereszkedve, olyan volt, mint a rónaság. Kis falvak az ősi templomaikkal. És minden faluhoz tartozott egy mese, egy élmény. Hatalmas kukoricás, megművelt földek, gumikerekes szekerek, hol tehén, hol ló húzta. És mindig mosolygó, integető emberek. 

Ha a papa nem lett volna, soha nem láthattam volna e csodás tájat, mert nem vonzott, mi régen a magyaré volt, most más uralja. Furcsa volt, mikor este megpihenve a papa szónoklatait hallgattuk, a maligán elkábított, és reggel ablakunkban tehén ló, röfögő disznó ébresztett. Mert ez is Csau hagyatéka, olyan szálláshely, hol a természet egybe olvadt, az akkori világgal. Este nem is láthattuk, hogy sós posvány vett körül bennünket, benne öreglányok, szépségüket remélve iszappal kenve dagonyáztak, mint gyermekkorunkban mi a malacokkal együtt a káli medence kühegyén.... 

Hogy hol jártunk? Nem tudom, később térképen próbáltam követni. Gyermekeim élményét, hogy fürödni lehetett, de a bojlerből csak hideg víz folyt, és kényelmesebb volt kocsink lehajtott ülésein aludni, mint a megvetett ágyakban, hol a lepedőt, mosatlanul talán tízszer forgatták. Peti és Viki, Zsolt és Heni összebújva várták a hűvös reggelt, hogy utunkat folytathassuk. Mi önző felnőttek, talán tudomást sem vettünk pillanatnyi helyzetünkről, éltük és elfogadtuk, mert egy gondolat hajtott, a papának jó legyen... Ha tankolni kellet, talán a következő faluban. És mindig volt remény...

A papa nem az volt, kit Erdély az őshazánk meggyötört, mindig álmodott ha, szóban nem, hát rajzaiban faragásiban, írásaiban a múltat idézte. Engem elképesztett, a háborúban jó szándékú emberek segítő készsége. Egy cetli, egy reménytelen üzenet és mégis célba talált.

 

Elérte, hogy lovat, tiszti kardot, rangot kapjon. Vajon tudott igaz magyar lenni? Egyszerre sok és talán mégis kevés egy életút végig kíséréséhez. Néhány év mégis egy történelem. Nem tudom beszélhetünk e boldogságról, vagy szeretet hiányos ölelés mentes évekről. Mikor egy rendszer a halálba küldött, honnan nincs visszaút. Ha mégis, Istenednek köszönheted, szeretteidnek, az élni akarásnak, mert mindig volt, voltak kik visszavártak! 

Mindez, csak töredéke, front naplók, nevesítve bajtársai, a még élők elhalálozottak, levelezés szeretteivel, mikor lövész árkok mélyén szentimentális verseket írt, mikor élni remélt. A háborúról ritkán mesélt, akkor is már csak a jó élményeire emlékezett. 

A feltárt valóság, irataiból mégis egy gyötrelmes időről vallanak. Felfogni, feldolgozni, már nem az én dolgom. Bele gondolni sem merek, mit élhetett át, talán hagyjuk a múltat nem bolygatni? Elbúcsúztunk, azt mondta a Ti életetek szép, ne hagyjátok, hogy más legyen! Erdélyre, elcsatolt nemzetünkre úgy tekintsetek, mint valami szép emlék, amiért képesek voltunk élni ölni ha kellett meghalni. Benneteket szeretetben örök békében akarlak tudni... Egy örökre megmaradt szorítás, fiam (vejem), bízom Benned!... Aztán szeretett elsőszülött leánya a feleségem is meghalt, talán a mennyben mosolyogtok, nos apa ezt oldd meg! Mert napjaid időben mérve végtelen, a szeretet mit nap-mint nap megélhetsz, mi létezik, amit átadni tudsz, mersz, igaz szívvel átélni és a jövőnek közölni, mert hidd el, nem volt hiába szégyentelen életünk!...