… A szomszéd kertje mindig zöldebb...

 

… A szomszéd kertje mindig zöldebb, a barátaim virágai mindig szebbek, mint az enyéim. Az elégedetlenség szól belőlem? Nem, mindenki a saját boldogságára cselekszik. A kor előrehaladtával az igény megnő. Legalább a kertem legyen olyan, amit valaha képzeltem. Hogy olyan lehessen, tennem kell érte. A szép a szebb vágyakat ébreszt. A beteljesülés a lelkemben keresendő. Mert kerti, vagy a benti növényeim velem élnek, az én levegőmet szívják, az én lelkemet szolgálják. 

Nem kell mélyre hajolnom, csak a földre, lábam elé tekintsek, aztán az égre a felhők közt keresni, ki mindezt adta. Nincs frissen nyírott pázsit, a természet adta valóság, a kezdet, mert a tavasz már csak rám vár, hogy alkossak a saját elképzelésem szerint, de mindig az ő segítségével. A tavasz a természet színei varázslatosak. Mikor fiatalon kérdezték, melyik a színem, azt feleltem a világoskék, mert szemem, hajam szőke színe, az ego-m ezt kívánta, holott a természet ritka adottsága. Bár a felhők mögött az ég mindig halványkék, a tenger, ha nem háborog, lehet bársony kék. De a természet virágai mellőzik ezt a színt. Talán a harangvirág, mely halvány kékből szirmai végén sötétbe borulnak. Ma nincs szín, mi különb a másiknál, legyen halvány, pasztell, vagy élénk ezer fényben pompázva már minden az én színem. 

 

Árnyas bokrok alatt, fa dézsámban, virágot bontanak, néha árván csak egyedül, rajtam múlik, hogy láthassam és elmondhassam, ki már nem láthatja. A tavasz közeledte mindig kihívás. Néha túl nőnek rajtam, szelektálnom kell. Mindig vannak kitüntetettek, akiknek létét tovább akarom. Gondos átültetés, öntözés becézgetés, és a "feleslegesek" mennek a komposztra nem, hogy tovább éljenek, csak adják át az energiát a szeretetet mit én adhattam, mert a természet nem felejt. 

És jön kislány unokám. Kezében mindig frissen nyílott virág, ha boltba megyünk a boltos néninek, hazafelé anyának, apának, Gitta mamának és nekem. A kertészkedés külön program. Az asztal terítve virágfölddel teli ültető edényekkel, kis lapát csipesz és a virágmagok. Pici ujjai hamar ráébresztik, hogy könnyebb érzékelni, mi az egy, vagy a több. Hatalmas szemeivel rám tekint, „papa ebbe több került”, sebaj, ha kikelnek ráérünk eldönteni ki a legerősebb. A virágföldet jobb kézzel adagolni, érezni ujjaim közt, mint lapáttal meríteni. 

 

És jön a várakozás, a vágyakozás, hogy újra velem lehessen. Mert kikeltek a magok, az eper palánták, már bimbókat hoznak, „és papa eper is lesz?”, mert tudod, hogy szeretem. Tudod a beporzáshoz méhecskék is kellenek, hiába a gyönyörű virág, ha nem repül arra egy rovar, ki lábacskáin tovább viszi az éltet adó virágport és megtermékenyül. A halacskák sem születnek, mert az anya halacskák petéket raknak, kell egy apa halacska, ki éppen arra úszik és „apa tejjel” bepermetezi.  És ez így van a brekuszokkal, a tyúkokkal, libákkal, és a világ sok-sok teremtvényével. Mert te sem születhettél volna, ha apa nem lett volna. 

 

Mikor a természetbe jutsz, mikor látod a megújulást, látod a virágok ezer illatozó pompáját, eszedbe jut, hogy nem te voltál, nem te tetted, de akartad, hogy így legyen. Mert van, aki nem te vagy, talán akaratod is érvényesül, de valaki feletted áll, nem érdekli a szomszéd kertje, nem érdekli, hogy neked mi a szép, egyet akar, hogy mindenkinek szép legyen a saját ízlése, látómezője szerint… És ez a csoda!... 

Ezer kérdés, ezer megmagyarázhatatlan valóság, ezer olyan dolog, mik Velük boldogság, ezer érzés, hogy élni érdemes. Velük a természettel örökké! …   

 

Hótemető…

 

 

 

 

 

 

 

... Ezer arcú tél, mit felnőtt fél, a gyermek mindig remél.

Hűtlen voltál álszent és alázatos, gazdag álmokat ígértél,  

Minden gyermek hóra ébredt, helyette hideg borzolta lelküket

Hógolyót gyúrni, hóembert építeni lehetetlen.

Látod amott a bérci tetőt, hó borítá! Képzeted ezt látta. 

Látod a völgy mélyén ébredező természetet,

Hóvirág, kankalin szirmokat bontó mandula,

Barack virág, a tavasz tündéri illata. 

Gyermekhad már nem téged akar,

Vond magadra vastag bekecsed, térj nyugovóra!

Zord gondolatod, hogy hozol még deres hajnalt,

Felejtsd, mikor itt volt az időd, lustán punnyadtál.

Tudom nem vagy hibás és ezer bocsánat!

Felettünk van a Teremtő, ki az időgépet vezérli,

ajándékoz, ha kell büntet…

Büntet, miért? Még ártatlan, élet által nem rontott gyermekek hisznek a mesékben,

ajkadról hallani, hogy létezett, hogy volt hó, volt mi mindent betakart, 

ha a szélpajtást is segítségül hívtad, ajtódon nem tudtál kilépni, csak lelked tudta, mit akart...

Általad lettem azzá, ki vagyok, szavam nem csupán mese, emlék, emlék, és emlék... 

Álom mese és valóság. Mert forró nyáron mindig volt valamit levetni, fecske alsód takarta szemérmed, ha kellet, hát levetted, anyaszült meztelen rohantál, mert a világ ilyennek szült ilyennek teremtett. Merültél pocsolyába, hűs hegyi patakba.Télen is volt mit felvenni. A te ruhád, a te méreted a te zoknid. Talán egy sál, egy sapka, egy kesztyű, nem volt enyém tiéd, amit értél, és ami jutott. Nem volt illata, nem volt mérete. De mindig jutott mindenkinek. Frissen mosva, ha kellet vasalva...

Sparheltben sült forró krumpli a kezedbe, egy-egy a nadrágod zsebébe és mentél büszkén az iskolába. Ha nem tudtad taposni a havat, mindig volt ki szánkóra ültetett, és boldog hahotázás közben a világba repített. Már nevük sincs, nem mindig a testvér, valaki a faluból, vagy a szomszéd faluból, ki idősebb volt nálad, kinek dorgója, jó esetben bakancsa hamar átfagyott. Az iskolában hatalmas kályha ontotta a meleget. Nem egyszer láttam, tekerő kapcák, átázott cipők ontották a bűzt, ami akkor természetes volt. Mezítelen lábak karcolták az olajozott padlót. Akkor még nem tudtam mi a jó, melegben levegőért kapkodni, megmártózni dagonyázni pocsolyában malacokkal, vagy a hideget elviselni...

Hallottam, volt egy fiatal lány, aki még azt sem tudta, mi az élet. Hajnalban indult a tapolcai piacra, gyalog, taposva a friss havat. Hogy vitt tojást, vagy frissen vágott tyúkot, nem derült ki. Csak tíz kilométer, de gyenge lábai nem bírták, a fennsík friss havában megfagyott. 

Kipróbáltam. Középiskolás voltam. Vonatom éjfél után indult a Déliből. Hajnal lehetett, mikor Zánkára érkeztem. Buszok nem jártak, csak egyetlen dolog vezérelt hazajutni anyámhoz, testvéreimhez. Tudtam, csak tízen-egynéhány kilométer a hegyeken völgyeken át. Nem voltam egyedül, voltak, kik hasonlóan gondolták. Nem volt más esély neki vágni az útnak. Egymásba kapaszkodtunk, énekeltünk és tapostuk a havat. Mikor elhagytuk a zánkai fennsíkot, elénk tárult a csodálatos káli medence, tornyokkal és a végtelen hóval. Az én tornyom volt a legtávolabb. Köveskál, valaki hazatalált, nem volt megállj, csak előre. Az érces hajnal, a napsugarától ragyogó völgy, már gyerekjáték volt. Csupán öt-hat kilométer. Torony iránt, már nem tudom volt e köztünk leány, ki fiút meghazudtolva küzd és lépked. Szentbékálla határa. Elváltunk, egyedül maradtam. Eszembe jutott egy csókos éjszaka, ami csak puszi volt arcomra, de megrészegülve futva tettem meg az utat hazáig. És eszembe jutott a lány ki egyedül a falumtól elfele távozott a halálba. Én a falum felé mentem, átfagyott testem, csupán melegre egy anyai csókra vágyott. Időben nem mérhető "száguldás" lehetett, láttam a füstölgő kéményeket, elképzeltem a sparheltben sült krumplit, a testvéreim, amint még a "lóbőrt" húzzák, és szüleim, amint ölelnek. A lavort, benne hideg vízben áztatott átfagyott lábaim, a forró tejet, könnyektől áztatott szemeket, a boldog ölelést. Mert ez járt nekem! Mert soha nem voltam egyedül, voltak útitársak, voltak, kik erőt adtak, volt a remény és talán valaki ki utamon vezényelt, ki nem hagyta, hogy célom el ne érjem... 

Talán a magány, mi Isten segedelmével is kevés. Társas lénynek születtünk. Talán ha lett volna, kit engednek, kit akkor átölelsz, ki hitet, reményt adott volna, testetek melege megóv a fagyhaláltól. Talán mesélhetnél a felkelő napról a szikrázó fényről, a mindent ellepő fehér mindenségről, ahogy én is tettem, talán elhitetnéd emberekkel, hogy élni így érdemes, lehet...       

Akkor kötelező volt a temetőbe járni, halottakat eltemetni. A sírás a gyász hangulata, mindig meghatott. Sírtam és engedtem könnyeim, aztán megfogadtam, ha nagyobb leszek igazi férfi, nem hathat meg semmi. Eszembe jutottak apám szavai, sírni látni gyengeség, ha kell vedd el, ha megütnek üss vissza kétszer, ha testvéred kerül bajba, hát halj érte! Ha mégis sírni kényszerülsz, ne egy lányért, anyádért, apádért. 

Tényleg, nem tudtam sokáig sírni, álltam mereven, torkomat szorongatta valami, de én voltam az öltönybe bújtatott ficsúr, kit nem hat meg a pillanat. Amikor láttam apám arcán a megfagyott mosolyt, amikor álmomban megjelent és arra kért óvjátok szeressétek a mamát. Mikor éreztem életben az erőt, a halálban a gyengeséget. Aztán a mama is elment, akkor már zokogtam, nem érdekelt a külvilág, érzelmeim szabadon engedtem. 

Mikor anyát láttam elmenni, mikor már nem láttam reményt, mikor lélegzete már csak enyém volt, üvöltés volt, és elvonultam remélt kuckómba. Magamba gubózva, de éreztem érintését, kedves mosolyát, apa ezt megbeszéltük, még veled vagyok, ne sírj, várnak gyermekeink, unokáink, az élet. Hiszen tudod, mint álmainkban van még élet, ha nem engem ölelsz, ha nem engem csókolsz, minden csókban ott vagyok, ki voltam valaha, ha ki lehetett. Ha sírsz, ne a múltért, a gyönyörért, mit akkor kapsz mikor nem remélsz. Akkor ölelj szorosan mikor engedik, és akkor remélj, ha már ... Én csak egy voltam, kit kitüntettél szereteteddel, ki gyermekeket szültem a boldogságunkra, ki meghaltam, hogy élvezhessem az univerzum, az együttlét örök birodalmát...

Aztán, írni kezdtem, kiírni magamból, mi nyomaszt, felszabadult bennem a vágy, hogy sírni, ha fáj is,  mégis jó, olyan fel (meg) szabadító....

... én voltam a kiválasztott az első és utolsó ki nagyapáim nevét örökölhette...

 

... Van egy kép, van egy emlék, mikor Tasner nagyanyám édes ajkai közt rágott ételt tukmált éhes számba. Nem ismerhettem, de mindig keresem honnan az érzelem, mit őseimtől örököltem. Azt mondták "boszi" kinézete volt, bibircsókos arca, a gyerekek is kerülték. Leánykori nevén Simon Mária. Anyukája, ki a temető szélén pihen, leány anyaként szülte és megbélyegezve elkülönülten nyugszik. Csak feltételezem, hogy falunk szülöttje lehetett. Borbála, érdekes e csodálatos keresztnevet senki sem örökölte. Nem úgy, mint én, előnevem Imre, utónevem Joachim a nagyapáim után. Némi büszkeség tölt el, mert én voltam a kiválasztott az első és utolsó ki nagyapáim nevét örökölhette. Ami furcsa, hogy szeretett nagyapám Imre édesapja is Joachim volt. A Tölli nagyapám szintén. Mi ez a halmozott megtiszteltetés? 

Első szülött fiuk Kálmán, Csongrád főterén esett el, orosz mesterlövész áldozataként. Talán azóta öltözött feketébe, és hordta haláláig. Lajos, Budapestre került, kedvenc nagybátyám, kedvenc unokatestvéreimmel Zsuzsa, Éva, Marika. Talán igazságtalan vagyok, de további életem, hozzájuk került legközelebb. Apu a József a faluban telepedett le, feleségül vette anyut,  a Tölli leányt. Már nem tudom, Margit Padragra került, talán ő volt a legidősebb, unoka testvéreim Béla, Margit, Laci, Éva. Ilonka Kővágóörsre, Marton Pityú, ki emlékemben él. És valaki szintén Budapestre a Mariska. Vörös Pityú, Marika és a Kati. János a legkisebb maradt a paraszti házban. Unoka testvéreim Jani, Ildi és Emil. Ő védte, óvta a hagyatékot, ápolta nagyapám haláláig. 

Aztán minden múlt, a ház idegen kezekbe került, Ő Tapolcára. Ha valakit kihagytam, úgy érzem nincs bocsánat, talán a feledés margójára írható! Mikor végig sétálok az utcákon és betekintek udvarokba, el fog a nosztalgia. Tudnék mesélni gyermekkori élményekről, de kevés az idő, unokáim sem úgy "isszák", mint én hajdanában tehettem, s talán kit érdekel. Az én világom volt, teli szépséggel, ha nem írok róla, talán örök homály, emlék marad. A temetőben mélabúsan lépdelve más, mint a falu utcáit járni... Olyan kicsi a káli medence, és még kisebb a falum mégis tele élményekkel, holtukból visszatérő emberekkel, kik nem hagyják feledni a múltat, kik addig emlékeztetnek, míg élsz, és elmerülsz az Ő végtelen birodalmukban a holtak világában...    

A szeretet több, mint az ébredés, a csoda mi minden pillanatban rád vár...

 ... Végre eljött az idő, mikor csaknem öt éves kisunokám kéri, papa mesélj, ne könyvből, csak úgy fejből. Nem a játszóidőben, amikor lehet huncutkodni, a délutáni pihizésnél. Mert az esti mese apáé, anyáé könyvből. Mindig erre vágytam, meséltem idegen gyermekeknek, vonaton strandon, barátoméknál altató mesét. Ez most más, szemét lecsukja, gyengéd simogatás a hátán. Tudom a hangomat akarja, a mesére nem is emlékszik. Ha befejeztem és elfelejtem, rám szól " itt a vége fuss el véle". Mikor már azt hiszem álomba szenderült, betakarom és én is álomra hajtanám fejem, apró lábak csoszogását hallom, halk ajtó csukódást. Nem akarok tudomást venni róla, de agyam észlel minden rezdülést. Jó esetben tényleg alszunk, de van mikor azt hiszem aludtam, talán álmodtam is, és az álom valóság. Mert a huncutság mindig napra kész. Ágyam mellett apró jelek, itt jártam, és boldog mosoly, hogy felfedeztem. Csodás minden ébredés, ha csak félálomból is. Ott áll ágyam mellett ki tudja mióta, de ébreszteni nem akar. Mikor szemem kipattan, "papa melléd bújhatok?", és hozzám simul, apró teste kuckót keres és talál. Persze ez csak röpke pillanat, talán néhány perc, aztán a takarót lerántja, "papa ébredés!", és játszunk huncutkodunk tovább. A szeretetét mindig érzem, mégis meglep, mikor a csendből egyszer csak megszólal, "papa nagyon szeretlek!", én is kicsi kincsem! Enged "én időt", mikor egyedül énekelgetve önfeledten játszik, főzhetek, akár számítógépezhetek. Aztán megszólal, " papa csodálatos az otthonod, szeretek veled lenni!". Ilyenkor a szívem össze szorul, miért csak én kaphatom, anya miért nem élhette meg a pillanatot? Mikor a lépcsőn le és fel "szaladunk", nem öltözködünk, nehéz súlya alatt lábaim derekam elfelejtik a fájdalmat. Azt a szorítást, a "belém bújást", nem lehet feledni. Nem fázol kicsim? Papa nem, a tested olyan meleg. Eszembe jutnak gyermekeim, barátomék gyermekei. Mikor még aktív életet éltem, mikor még nem volt szabad fáradni, mikor a strandon dobni kellett és hangos kacajjal élvezni a csobbanást. Aztán eljött az idő, mikor tudomásul kellett venni, hogy már nem bírom. Együtt süllyedtünk a habok közé, és talán ez volt az utolsó élmény, amit a Balaton nyújthatott nekem. Azóta lábam sem dugom a vízbe, partról szemlélem gyermekeim, unokáim, amint azt teszik, amit hajdanán én is úgy szerettem. Talán még egyszer megpróbálom, megnőtt pocakom, vézna lábaim talán engedik, hogy a fejem a víz alá dugjam, és dagonyázzak velük, ahogy kisgyermek koromban testvéreimmel tettem. Erik unokám más volt, talán Emma is más lesz. Minden unokámnak csak annyi jut belőlem, mit igényelnek, se több se kevesebb! Mit adhatok, csak önmagam! Mégis mit kaphatok, a végtelen gyönyört az elképzelhetetlen boldogságot... Mikor a képeket válogattam nem volt sorrend, nem volt más csak a kavarodott érzés, mi nap mint nap rám törhet, mi szépséggel tölthet el... 

 

 

Anyám valahogy így tartott csecsemőt ölében, hogy kit talán tudhatod, mert én nem. És apám, vajon kit tart kezében, mert nem engem, valamely öcsémet? És ki az ki lopót ölelget, ki élvezheti apu, anyu, dédi és Jóska bátyja szeretetét. Talán a Csaba? 

 

 

 

 

Az ölelés végtelen, olyan mint a forrás vize, ha belelépsz érzed a frissességet, ha kilépsz csak az emlék marad a soha vissza nem térő pillanat! ... Mert szerető szív több lehet, de ki befogad kevés, őrizd, míg élsz és azon túl, mert gyermekeid unokáid, a barátaid kik mindent megadnának, hogy tovább élj élvezd az életed!...

Mikor a képzelet szül valót rólad...

... A Bakony szülöttje vagyok, senki és semmi soha nem tagadhatja létem. Szűk hazám, a Balaton felvidék, a káli medence. Mindszentkálla, egy hatalmas mosó teknő szalmával bélelt ringó bölcsőm, kemence padkán, mindig meleget árasztó. És én is ringató, kis testvérem helye, igaz később felfordított stokira helyezve. Agyaggal döngölt padló, mi soha nem volt egyenletes. Nem volt porszívó, csak a cirok söprű, és a falu hatában található agyag vájó, mindig milliméterek rakodtak rá és nem volt mitől félni, mert a csoszogó apró lábak koptatták. Nem volt szőnyeg, talán csak gyékényből font lelépő. Emlékszem a toll fosztásra, mindent belepett az apró tollpihe, nem rakodott tüdőnkbe, de volt vastag dunyhánk, idézve a libák illatát megbújva alatta álomvilág. Voltak kemény telek, alattunk friss szénával szalmával töltött szalmazsák. És összebújtunk, testünk melege volt és a vastag dunyha. Nem tudom ujjam ki dughattam e, hogy érezzem a hűvös hajnalt. Álmaimra nem emlékszem, talán nem is voltak, összebújva létünk álmunk egybe olvadt. A sparhelt melege, a kemence tüze lehetett, hogy soha nem éreztem, nem tudtam mi a hiány. Olyan világban éltem, ahol létezett leplezetlen szeretet, a ki nem mondott szó is tartalommal teli, az érintés a tekintet minden őszinte volt. 

Nem emlékszem nagyapámra tetteire, kinek aktív része lehetett az ébredésben, érezhettem a pipa füstjét, és néha térdére ültetve mesélt, már nem tudom miről, kurtán beszélt, de soha nem fegyelmezett nem éreztem melegséget, hogy érdemes legyen mellé bújni. Talán a bátyám az elsőszülött unokája.

Vele kézen fogva sétált érezhette benne az erőt, amit bennem nem, mert mindig dédihez csapódtam, inkább érdekelt a főzés a háztartás, a kis testvérem gondozása, mint a kert a marhák etetése, itatása a fejés, a habzó tej friss illata. A teheneknek csak annyit mondott , "hí ide hajsz". Nem értettem, de tudták mit akar, a szerint cselekedtek. Talán ez is hiány életemben, hogy soha nem volt igazi nagyapám? Nem tudhattam róla semmit, jár-e kocsmába, milyen ember volt, csak a kászliba rejtett dohány volt az egyetlen pont, amiről tudtam, soha nem lehet üres. Nem tudtam haragos volt-e, felinduló, vagy néha kedves, ki a dédi mellé bújva jövőt álmodó. Akkora volt a hitvesi ágyuk, hogy öten is vidáman elfértünk volna benne, de a szoba tabu volt, egyszer nem jutott eszünkbe, hogy a vastag dunyhák közé bújjunk. Csak a sötét fejkendős dédire emlékszem, kinek mindig volt kedves szava és szeme ragyogott. Talán akkor tanultam meg igazán szembe nézni és szavak nélkül is érezni. A gőzölgő héjában sült krumplit kínálta, a bödönből vett disznó zsírral, néha kemény aszalt szilva lekvárral. Volt kemencében sült kenyér, ki tudja hány napos, a karéj akkora volt, ha négyet ötöt haraptam, se jutottam el a sercegő ropogó héjához.Talán fantázia, elképzelés kell, hogy mindent megérts, talán az élet szeretete, a gondoskodás, mi akkor és ott szükséges volt. A hála néha kevés, tudom és tudatni akarom, hogy nem erről szólt.

Csak gondolkozom, van, volt-e nagyobb öröm, mikor unokám vastag takaróm alá bújt, huncut mosollyal csiklandozott, még aludtam volna, de kivert minden álmot szememből, papa reggel van, új nap, új élet...  

Sok-sok év telt el. Soha nem értettem, mikor azt mondták ez életed minden emléked a végezetedig elkísér. Általában tárgy, mert mit a szellemiség ad, nem kérdőjelezhető.

Mikor bekerültem egy új dédi világába, minden más volt. Megszűnt az anyagi szegénység, nem volt szalmazsák, nem volt vastag dunyha, a cserépkályha meleget adott. Valami mindig hiányzott a testvéri ölelés, a meleg krumpli, minek a héja volt a legfinomabb. Ahogy Ő mesélt, minden foghatóban benne volt a múlt és elképzelhető, mégis más mi egy gyermek, vagy felnőtt világában valóság lehetett. Mikor agyamban szült tündérmeséket álmodtam és adtam tovább, megtűzdelve rém tettekkel, amik soha nem értek, de fantáziám szülöttjei voltak, és elmémben éltek. Mikor unokám fejemre koppint, papa ezt nekem másként mesélted!  Mikor a képzelet szül valót rólad, valót, vagy még mindig álmodót, mikor élted az, mit tapinthatsz, mikor minden más, kicsavart valósnak vélt képzelet.

 

 

Mert Gittát megillette a Rosentháli készletben kínált kávé, melynek illata is más volt a dédi kezéből. Engem a végtelen szeretet.  Ágyam felett az álmokat szövő angyalokat láttam, amint kedvesem körüllengik. Hova tűnt az álom világom?...   

 

 

Nem szégyenlem, engem a cifra palota, a város ezer szépsége kápráztatott. A macskaköves utak, a piac varázsa, mikor alkudni kellett, hogy komoly vásárlónak tűnj, és a kézfogás a pecsét, hogy üzlet köttetett, mindketten jól jártunk. Nem volt kétség, nem volt elégedetlenség, a tiszta érzelem a becsületesség, mi a magyart mindig is jellemezte. Ha távolba tekintettem, nem láttam a hegyeket, csak a rónaságot. Legelésző gulyát, útszélén rövid pórázon kikötött teheneket, birkákat, szabadságra vágyó állatokat. Az én világomban ilyen nem volt, a hegyoldalon legelésző csorda, önfeledten dagonyázó konda, szabadon szaladgáló kecskegida, báránykák ez volt az elképzelt és valós világom. A tanya világ más volt, minden szabadon termett, dinnye paprika paradicsom, csak kezed kellett nyújtanod, és szabad volt bármit enned, mit megkívántál. Nem volt kerítés, nem volt, ki rád kiáltson, ez az enyém, takarodj! Mert bíz szűk hazámban ez megtörtént. A szomszéd cseresznyéje korábban érett, élvezet volt fára mászni, a másét dézsmálni és szaladni, mert a furkós bot utol érhet. És gyónni kellett, mert vétkeztem, mert megkívántam a természet gyümölcsét, aki a másé volt. 

Olyan párhuzamosnak tűnő világban élünk, és mégis egy levegőt szívó nemzetről beszélünk. Minden tájnak, nemzettségnek vannak szabályaik. Vagy betartjuk, vagy lázadunk, holott nincs jogosultságunk. Az elfogadás az egyedüli létkérdés, mert azonosulni nem szégyen, csupán hajlam. Hiszed, vagy nem, néha a kompromisszum a boldog jövőd kulcsa, a hiúságról, az önteltségről lemondani, hogy más észre sem vegye, csak egy elismerő jó szó, tett, és szívedben nem harag, arcodon mosoly jelzi, hogy ez is Te vagy! ...