Egy álom szőtte világ...

 

… Békebeli ropogós kifli, kicsit másként. Viola élő flóráival, az anyakovász rejtelmeivel. Mert meghalni nem kész, csak táplálni etetni kell minden nap és mesélni, beszélni vele, mint élő valósággal. Mikor azt hiszed meghalt, képes újra éledni, érzed illatát, látod böfögését, pöffeszkedő erőlétét.

Holnap unokám érkezik, szereti mit a papa főz, süt. Az előző pogácsám már kéthetes (érett kovásszal), aszott száraz, és roppanós. De érte nyúl. Majszolja, huncut mosolyával nyugtázza, papa ez még mindig finom. Azt mondtátok képzelgek, mikor palacsintámba kovászt kevertem, nem tudom, de mire kóstolhattátok volna, Annával mind bekebeleztük. A tócsiba is próbáltam, no ez már nonszensz! Valóban az volt, a mennyiséget nem tudtam ideálisra belőni. Sütöttem serpenyőmben, arra emlékeztetett, mikor anyával almás palacsintát sütöttünk. Már pirult, laza dobással át tudtam fordítani és még egyszer, sokszor, de állaga nem volt az igazi. Aztán megettem, mit gyomrom bírt, vastagon tejföllel, de a borsot kifelejtettem. Maradt még két vastag szelet, gondoltam kipróbálom, cicáim örökre elhagynak, vagy újra visszatérnek. Nos utóbbi következett, edényüket tisztára nyalták, és minden nap várják a papa kovászos tócsiját. Nem tudok nem akarok minősíteni, önmagam, sem mást, de tudom kőből is lehet levest főzni, csak legyen benne hagyma, sárgarépa, petrezselyem és egy jó adag hús!... A kő nem képes feledni, megőrzi az aromát a szeretetet, csak egyet nem, ami Te voltál akkor és ott!... Több órája várom, hogy duplájára növekedjen. Lusta, vagy én vagyok türelmetlen, sebaj van még egy napom. A pogit is így készítettem, éjszakára hűtőbe tettem, hogy pihenjen, álmodjon, mint én. Reggel kőkemény volt, gyúrni nyújtani is lehetetlen. Aztán megenyhült, hagyta, hogy simogassam, még a gyúró asztalomhoz is vágtam. Nem haragudott, úgy simult ahogy én akartam. Mikor szaggattam délcegen álltak, a sütőben mégis meghajoltak.

És eljött a ma reggel, kérdeztem, jól aludtál, mert én nem, lábam szaggatott, talán sok volt a tegnapi 12 ezer lépés, talán sokat ettem az este, de a hajnali álmom szép volt. Mikor kis unokámra gondolok, megszűnik a fájdalom a legszebbet a legjobbat akarom. Tudom, talán sok volt, apa-anya-kistesó nélkül, de én is kaphatok két napot, mikor huncutkodhatunk, mikor bámulhatjuk az éjszaka hulló csillagait. Tündöklő szemeiben az ég ragyog, jaj, csak azt ne kívánd, hogy lehulljon! Azért a papa szíve is fájna. Mert mindenkinek van csillaga, az a legfényesebb a Gitta mamáé, a másik a Kormi cicámé! Papa neked még nincs csillagod? Dehogynem, enyém az égbolt minden csillaga, ha eljön az idő csak választanom kell, csiszolnom, hogy mindig ragyogjon, ha az égboltra tekintesz. Ígérem nem lesz hulló csillag, most még nem. Aztán már válogatni sem tudsz, csak remélni, hogy ez nem az! 

Tésztám asztalra terítettem, kicsit morcos volt, meghintettem anyája lisztjével és már szóba állt velem. Gyúrtam gyötörtem, azt súgta jól esik, ne, még ne hagyjam abba. Belül buborékok keresték helyüket, és tésztám egyre nagyobb lett. Múltak az órák, és múlt a remény, hogy az lesz, mit akarok. Papa te bonyolult vagy, "én hittem szép szavadnak, és soha nem csalatkozám". Nem is kis unokám, mert a papa fantáziája égbe ér, és onnan visszapottyanva álmokat sző. Álmomban Zoltán az ételfutár egy kis dobozt hozott, azt mondta ajándék, csak nekem. Ne bontsam ki, csak, ha elment. Sokszor nem az számít, mi borítékba zárva érkezik, a szeretet a megbecsülés áradt belőle, mert bizony üres volt. A napi gondoskodás, hogy hozza étkemet nap-mint nap, hogy legyen kérdő szava, és örök mosoly arcán. Nem voltam csalódott, hiszen mit adhatott volna többet, mit jelentett a jelkép, de szívembe fogadtam.

Lassan kúszó percek órák, a várakozás, hogy érkezik. Olyan misztikus és mégis valós. Próbáltam aludni lábaim úgy helyezni, hogy ne fájjon, aztán kidobott az ágy, tésztámra tekintettem és vártam, hogy mondja, itt az idő, a végtelenségig én sem várhatok! Hova ez a nagy sietség! Vissza a kelesztő tálamba, kissé gorombán, mégis simogatón, újra a hűtőmbe, érezd élni akkor is kell, mikor nem akarod! Holnap reggel lágy kezek nyúlnak hozzád, unokám kis kacsói és együtt álmodunk, mi lesz kifli, mi lesz zsemlye, mi szívecske, mi sósperec vagy hatalmas karika, a pizza alapja, és minden vastagon reszelt sajttal megszórva.Talán csak az én álmom, de olyan szép, a valóság csak egy éjszaka...  Azt mondják minden álom egyszer véget ér, de ne most, vagy soha!...

   

Mit ember, akár az Isten alkotott ...

 

… Mit ember, akár az Isten alkotott egyszer tönkre mehet. Mörfi törvénye örök érvényű! Azt mondják, ha egyszer valami beindul, hozza magával a következő rosszat, megállítani szinte lehetetlen. Azt is mondják, a fogyasztói társadalom velejárója, mindennek van szavatossági ideje, ami sajnos lejár. Mert már úgy tervezik agyament alkotók. Régen volt ruszki fúrógép, még ma is működik, igaz súlya erős karokat igénylő. Még a szénkefe is eredeti, elnyűhetetlen. Rakéta porszívóm, talán azért váltam meg tőle, mert túl hangos volt. RG 25 NDK-s robotgép, három is van belőle, de egy mindig működik. Van egy furdancsom, olyan kenyérgőzzel hajtott, nincs kopó alkatrész, a szükség törvényt bont, olykor egyszerűbb, mint az örökké krehácsoló elektromost használni. A sövényvágóm tönkre ment, pedig Bosch és nem is régi, azt gondoltam életem végéig szolgál. A körteszedőm széthullott, rázhatom a fát, hogy a legmagasabb ágról is lehulljon, mit cefrém kíván. Mindig vannak praktikák, és elfekvő készletek. Sufnimban van fagyasztó 200 l-es, működő képes, felváltva használom, bár tudom energia osztálya nem ideális, egy másik, ami csak 160 l-es. Soha nem érhet csalódás, mert mindig van másik! Mosogató-, mosó gépem, talán csak a torka véres, de megválni tőle költséges, hogy a helyet foglalja, kinek számít? Sokszor úgy érzem, lakásom környezetem olyan, mint egy múzeum. Öt, tíz száz év, olyan mint a valóság. Réz mozsaramban van, mit porrá aprítani, bár parazsas vasalóm, még nem használtam.  Karbid lámpámat sem használtam, talán még apu mondta, vigyázz alattomos és karbid kockáim se léteznek. Elfogytak mikor gyermekként vakond járatokat robbantottam. Fényképező, talán őrzi utolsó filmkockáját, talán azt sem tudja, hogy létezik. 

Átszellemült földi világom mindig újat keres, talán emlékeket, talán ma is megvalósítható segítő valamit. Mikor ágaprító szecskázó gépet kaptam bátyámtól, mit nekem, életem teljében, feleségem fáradhatatlan munkájával minden zöldet komposztáltunk vissza adva a természetnek, mi nekünk felesleges. Ma hiány, túl nő rajtam, mi akkor is képes, mikor már erőm elhagy. Nincs kivel dalolva, nyári estéken tettem, ez volt a programunk fáradhatatlanul. Mert már kis kályhám sem bírja, hogy a vastagabb ágakat tüzeljem, visszaadva a meleget, amit ott és akkor éreztünk. Mert szép volt, soha vissza nem térő. Mindenki mondta bolond vagy, én úgy érzem akkor voltam boldog. Ma, ha cigitöltőm elakad, mert a páratartalom más, üvölteni káromkodni vagyok képes, holott, csak egy probléma és megoldás néhány perc. És bizony folyik könnyem, mikor váratlan esemény következik, mert az első pillanat nem a megoldás lehetősége, a pánikhangulat. Sokszor a gyógyszereimet is elfelejtem bevenni. Cinikusan azt mondják tedd a pálinkás poharad mellé és eldöntheted, melyiket akarod. Azt is mondják a problémát oldd meg akkor és ott, ahol keletkezett, mert életed így lehet gondtalan örömteli. Ennyi bölcsesség tudatában, nem mondhatom, hogy az élet nem szép, kihívások nélküli álló posvány, de tenni alkotni, ha kihívás is, az élet előre visz! Ha szemed le is csukod, álmaid előre repítenek. Mert van étel és ital, mi léted szolgálják és van lelked, a megfogalmazhatatlan gyengülő erőd, mi engedi még, hogy fogyassz, engedi, hogy minden falat jóleső lehessen, és aludni álmodni tudj a jövőről.   

Tudod sokszor elgondolkozom, valóban mi is amortizációra ítélt egyedek vagyunk, vagy csak hitet vesztett emberek? Mert míg duzzad pénztárcád, eszedbe sem jut megpróbálni újra alkotni, javítani, valamit visszahozni életedbe. Aztán eljön az idő, egyedül maradsz, a hiányt az egyedüllétet kell leküzdened. Fiaid mondják, kár vele foglalkozni itt az új megfizethető áron, használd, míg erőd engedi. Talán igazuk van, a fogyasztói társadalom kiszolgál, és cseppet sem emlékeztet arra, ki voltál, életedben mit is tettél. Szelektálsz, elavult gépek berendezések, mit polcodat nyomják, kidobod és holnap egy apró kütyü kellett volna, de nem találod. Ilyenkor Istenhez fordulok, bár nem haverom, de tudom, hogy valahol volt és x-dik nekifutásra megtalálom. Talán egy kell hozzá, higgyek valamiben és bízzak önmagamban. Orvoshoz elmenni, a bizonytalan jövő. Kopott alkatrészeimet cserélni reménytelen. De életem hosszabbítani, mindig van remény. Kidobásra szánt kampósbot. Hajlított eredeti bambuszbot. A fejrészen felfedeztem rovátkolt írást, nem tudhatom mikori, ki véshette, talán üzent, mert bizony szükséged lehet rá. Faragtam én is egyet, a papa hagyatékából, nem gondoltam, megválni, vagy megőrizni?

Számítógépemen az egér tönkrement, tudom néhány ezer forint, de a hiány perceket sem hagyhat ki. Tudtam valahol volt egy vezeték nélküli, de valamiért mellőztem. Többszöri nekifutásra, reméltem megtalálom. Talán Isteni szikra, rátaláltam, nem dobtam ki. Elemet cseréltem, véltem működik, de az adó oldalt nem találtam. Újabb kutatás, minden elektronikus cuccot ki, majd vissza. Már majdnem feladtam, mikor az egér testében bedugva megtaláltam az adó USB részt. Nem mondom, hogy nem ujjongtam, de felötlött bennem fiatalságom, amikor nem volt lehetetlen, csak tehetetlen. A régi egeret miszlikre szedtem, széthullott, agyamban rögzítettem, és tisztítottam, mert hosszú évek minden rohadéka benne volt, csak az élete hiányzott. Újra szerelni kihívás, többszöri próbálkozásomra minden a helyére került. És gépem újra indítva felismerte, és hibátlanul működik. Persze a vezeték nélkülit és szét szedtem megtisztítottam és adtam esélyt az időm végezetéig. Mert a tartalék mindig ott van, hol nem is számítasz rá! Újra először éreztem, hogy semmit nem szabad feladni, reménytelennek tűnő dolgok is magukra találnak. Talán jól esett, hogy rövidlátó szemüvegemmel majdnem mindent láttam, hogy bíztam magamban, talán a sikerélmény új utakat nyithat életemben. Mosógépem fél programnál megállt, tanácstalanul várta mitévő legyen. Szomszédom ajánlotta küldj rá 95 fokos tisztító mosást, azóta gondtalanul működik. Mikor másik szomszédom technikája nem működött, próbálj kézrátétellel gyógyítani, mert sokszor bevált. Kertem végében égig érő gaz, már a szolgalmi útra is kinyúlik. Van pénzed vágasd le! Azt mondják szégyelljem magam, mégsem tudom, ugyan erőm fogytán, megpróbálok mindent, de a szimbiózis a természettel nem kötelez! Az igazi szépség belül van lelkemben és kerítéseimen belül. Ha valami kinyúlik, alma, szilva füge, az mindenkié, elvenni belőle bűntelenül lehet, akkor szemrehányást tenni miért nem? Szívesen kifizetném, de kérni az én koromban olyan, mintha megtagadnám cselekvő képes jelenem, pedig létezik. Ahogy létrára nem merek mászni, hogy az ág végeken barnuló érett fügéket leszedjem, hagyom a madaraknak, talán az elérhetőt nem bántják. Nem kérdezem, érzed-e az összetartozást, mit a család, mit a barátok, mit a természet, mit a szépség a pillanat varázsa nyújt.

Talán mindenből van tartalékom, csak az életemből nincs. Tartalékom a ki nem apadható szeretet oda-vissza, mindig ott, ahol a hiány mutatkozik, de legfőképpen mindenütt!  Látod amott a bérc tetőt, szeretet takarja, látni csak az tudja, ki a völgyben él. Ez a völgy az én szeretet otthonom, van gondtalanul ugráló szöcske, lassan kúszó csiga bébi, apró szarvasbogár, és ezernyi gyümölcs, mindig valami huncutság, mi mosolyra fakaszt és elvárod, hogy mindig legyen! Talán ez a jövőm!      

Azt is mondják a jó pálinka mindig igazra kényszerít, megnyitja szíved és dalol, ahogy senki sem várja...  

Van, mikor a véletlen a spontán cselekedet mondja meg, mire vágytál...

 ... Jó reggelt! Igen, Csavi pénteken az esti órákban megérkezett.

Már a második éjszakán vagyunk túl. Szomorú volt mikor fiamékat látta elmenni, aztán birtokba vette kertem. Anikó súgott fülébe valamit, talán vigyázz a papára! Füle, mint a penge, nem lehet meglepni.

Első dolga volt, hogy minden cicát elüldözzön melegebb éghajlatra. Boldogan éli világát, ha unatkozik széttép egy-egy kint felejtett kerti párnát, vagy éppen füge bokor alatt találom, vagy hatalmas lyukat ás, mert egy pocok éppen mozgatta a földet.

Néha bejön, pihen a kanapén, mintha csak az Ő helye lenne. Aztán jelzi, hogy kimenne és futja az eszméletlen köreit, lépcsőn fel, lépcsőről le, három kör a kertben, hangos csaholással jelzi, ma Ő az úr!

Láttam kormit kertem perifériáján settenkedni, és láttam, amint kétszeresére nőtt farkával éppen sikerült a kerítésen keresztül egérutat nyerni. Sajnos péntekre előjött a nyavaja kórság. Bal lábam bokától a combomig szurdalt, iszonyú fájdalmaim voltak. Okos órám szerint egy óra tíz percet alhattam. Nem nyugodott, nem volt jó, ha feküdtem, nem volt jó, ha ültem és lábam felstócoltam, állni aprókat lépni enyhe megnyugvás volt. Így lépésszámlálóm mindkét nap meghaladta a tízezret. Csavi az ajtó előtt pihen, lesi, mikor megyek ki és futhassa köreit, engem védve, mert ezt kérték Tőle. Csak azért beszélek múlt időben, mert tegnap Öcsémék kiugrottak körtézni és fügézni. Nagyon jó volt együtt lenni beszélgetni felidézni az elmúlt időszakot. Hozott pálinkát „minősíteni”, persze kedves sógornőm társ volt a kóstolásban. Zsörtölődött, eliszod Imi elől, de megértettem, hogy otthon egyedül nem kívánta, de itt velem a zamata is más volt. Persze hamar megeredt nyelve, belefojtotta mindenkibe a szót, végre Ő akart tudott beszélni. Felszabadult, hónapok óta rejtett vágyak, mesélni valók. Én csak mosolyogtam, ittam szavaikat, megunhatatlan végtelenségig. Nem volt politika, csak családunk feledni lehetetlen szépségei és gyermekeink kiaknázatlan jövője. Előkerültek telefonban rejtett fotók „házassági” buliról. Érdekes volt, számomra ismeretlen kultúra, szokások néhány fénykép kockában. És mindenki terítéken, ki számíthat lelkünknek, minden a mi, az Ő szemszögükből. Elfogyott egy doboznyi pogácsám, mit Nektek szántam, Bence kedvence élesztő nélkül, élő flórával, mit a kovász biztosított. Csavi megszokta Őket, hol a Öcsém ölébe hajtotta fejét egy kis simogatásért, hol unokájával játszott nagyokat szökellve. Szóval minden idilli volt. Míg itt voltak gyakran kellett felállnom, hogy lábaim mozgassam, mert gyötört a fájdalom. Bejöttem egy-egy cigit tölteni, és kóstolni. Mindig volt társam. Mikor elmentek, jól esett, nem voltak sietősek, tolakodók, inkább elfogadók elfogadhatók. Elfelejtettem vacsorám, Csavinak készítettem és nyugovóra tértem. A fáradság a kimerültség vett erőt rajtam. Forgolódtam, kerestem a megfelelő pozíciót és nem éreztem fájdalmat. Talán az együttlét, egy kis pálinka volt a gyógyír? Nem tudhatom, de végre nagyot aludtam, több, mint tíz órát, fájdalom mentesen. Nem mondom, hogy nem szurkált, de elviselhető volt. És a reggel Csavival, ha bent van, csak engem akar, ha kimegyünk Övé a világ! Csodálatos! …

Az igéret szép szó, ha megtartják úgy jó? ...

Miért mondom? Mert ígértem barátaimnak szeretteimnek ezer csodát, mit kertem és én adhatunk, de már nem rajtam múlik. 

Sajnos az időjárás idén hozzám sem kegyes! A tavaszi fagyok kertemben elvitték a sárga- őszibarackot, a meggyet a szilvát, sőt még a füge friss hajtásait is. Eper málna szeder annyi termett, mi szükségletem kielégítette. Az eső jó volt, megmaradt fügéim duplájukra duzzadtak, de most már az érlelő napfényt várom. Hiába hét fügebokrom, jó estben napi 5-10 szem. Amit már a madár megcsípett jó lenne, de jönnek a hangyák a darazsak és nekem az marad, mit hagytak. A nyári érésből nem számítok nagy durranást. Más utóérő gyümölcsökkel ellentétben, a fügére csak akkor hat az etiléngáz, ha már a késői fejlődési stádiumban van. Vagyis az a gyümölcs, amelyiknél már megkezdődött az érés, akár a szobában is utóérik, a puha gyümölcs szedés után édesebbé válik pár nap alatt, papíron kiterítve. Vagy marad sütőmben ötven fokon a tartósítás, nevezhetném aszalásnak, de nem az! Aztán megy a cefre tároló edényembe. Sajnos cukor nélkül az erjedés sem egyszerű. Nem tudom melyik ujjamat harapjam, a cukor ára ma már égbekiáltó, hagyni elveszni ugyancsak bűn. A pálinka kuriózumnak számít, de ha kis adagokban főzöm, megint csak az én igényemet szolgálja.  Hogy a késő őszi termés mit hoz, az még rejtély! Huncut mosolyommal mondhatnám, a természet tudja, mit szán nekem, és mit másnak! Kora tavasszal paradicsom, paprika magokat vetettem. Talán a komposztom nem volt jó, de kettő szem paradicsom palántám maradt és három szem paprikám. Kettő megadta magát. Dédelgetem beszélek hozzájuk, maradjatok velem nekem. De öntörvényűek, mint én is lettem.

Pici, már korosnak számító citromfám szobám rabságából kihoztam. Fél árnyék, talán a reggeli napsugarak mik érik. Minden levelét elhullatta, aztán megtáltosodott, új hajtások, minden ág végén virágcsokrok. Nem mertem hozzá nyúlni, csak lestem földjét ne hogy kiszáradjon. A méhekre bíztam a porzást, a megtermékenyülést. Jött hajnali hűvös fuvallat és pukkasztó hőség. Hol sötétzöld, hol már halványodni kész levelek. A szirmok lassan hullottak, maradt három szem gyümölcs. Kettő korcsos, de egy levelek közt megbújva életerős. Jött vihar erős széllel ágakat, leveleket cincáló és bizony ketten odavesztek. Van kertemben egy bokor fekete berkenye. Idén volt először, hogy nagyra nőtt, ágaik végén csüngő virágok, aztán lassan piruló fürtöcskék. Lestem amint színük feketébe öltözik. Kóstoltam, de számnak ízlelő bimbóimnak fanyar volt. Barátaimnak boldogan mutattam, de a természet megtréfált, reggelre csak árván maradt száraz kacsok jelezték, hogy itt gyümölcs volt. Nem bosszankodtam, hiszen a természet a madarak, méhek, apró rovarok jelzik, itt az idő most, vagy soha. Így jártam szibériai mézbogyóimmal. Ezernyi virág, méhek darazsak lepte porzás. Ágakat félre húzva láttam a kis búza nagyságú jövevényeket. Az epernél is előbb érett. Vártam unokáim, amint tövükben nem nyuszikákat keresnek, hanem néhány szem mézbogyót. Papa itt is van és nem kellet mosni, csak élvezni az ismeretlen hamvas ízvilágot. Talán versengek a természettel, talán többet akarok, mint kaphatok? Nem tudom, de csoda szép, ketten maradtunk. Feladni csak én tudom, de kérlek engedj néha nyerni, nem magamért szeretteimért, gyermekeim unokáim ragyogó szemeiért. Elismerem felettem állsz, de mindig hagytál esélyt, és biztató mosolyod volt, hogy képes voltam harcolni, dacolni Veled…Kerti tavam elburjánzott, de mindig van egy kicsi rés, hol etetni tudok. Hol habzik a víz és tátongó szájak várják mit én adhatok. Néhány éve kis unokám pecázott, apró halak, kik pirosan, hol fehéren, hol már feketéből pirosra változtak. Az aranyhalakat megcsókolta, kívánt ezernyi csodát, és vissza engedte. Amint elment kérte vigyázzak, ne legyenek cicák martalékává. Mit tehettem félköbös tartályomba tettem, ahonnan locsoltam és mindig feltöltöttem. A tél a maradék vizet kockává fagyasztotta, a tavaszi napfény, amint megolvasztotta, apró halacskák úszkáltak. Tenyérnyi halacskák, talán apró ivadékok is. Mi ez, ha nem a természet csodája! Mert mindig van remény, ha szíved kockára is fagyott, mindig van ki megolvasztja. A természettel élni harmónia, nincs elvárás, nincs követelés, csak köszönet, mert minden úgy van, ahogy közösen akartuk! 

Ha az írás magával ragad nem számít, hogy éhes vagyok, hogy gyógyszereket kellene bevennem, hogy vérnyomást mérjek. Élni és emlékezni akarok minden pillanatra, mert boldogságom megosztani már nem tudom, csak élni és élvezni!...

Csak egy asztalnyi vágy, láthatod asztalra terítve a magam valóságát. Láthatod amott hátul a hervadó virágokat, napokkal ezelőtt virult, engem szolgált és meghajolt a természet törvénye előtt. Üvegekben számomra használhatatlan, más számára talán óhajtott gyümölcs. Más életet kapott, erjed, és egy hónap múlva, pálinkaként éli világát. Tudod, már minden túlnő erőmön, a kertem zöld övezet, élni benne gyönyörűség, karban tartani hatalmas erőfeszítés...