Miért mondom? Mert ígértem barátaimnak szeretteimnek ezer csodát, mit kertem és én adhatunk, de már nem rajtam múlik. Sajnos az időjárás idén hozzám sem kegyes! A
tavaszi fagyok kertemben elvitték a sárga- őszibarackot, a meggyet a szilvát,
sőt még a füge friss hajtásait is. Eper málna szeder annyi termett, mi szükségletem
kielégítette. Az eső jó volt, megmaradt fügéim duplájukra duzzadtak, de most
már az érlelő napfényt várom. Hiába hét fügebokrom, jó estben napi 5-10 szem.
Amit már a madár megcsípett jó lenne, de jönnek a hangyák a darazsak és nekem
az marad, mit hagytak. A nyári érésből nem számítok nagy durranást. Más utóérő
gyümölcsökkel ellentétben, a fügére csak akkor hat az etiléngáz, ha már a
késői fejlődési stádiumban van. Vagyis az a gyümölcs, amelyiknél már
megkezdődött az érés, akár a szobában is utóérik, a puha gyümölcs szedés
után édesebbé válik pár nap alatt, papíron kiterítve. Vagy
marad sütőmben ötven fokon a tartósítás, nevezhetném aszalásnak, de nem az!
Aztán megy a cefre tároló edényembe. Sajnos cukor nélkül az erjedés sem egyszerű.
Nem tudom melyik ujjamat harapjam, a cukor ára ma már égbekiáltó, hagyni
elveszni ugyancsak bűn. A pálinka kuriózumnak számít, de ha kis adagokban főzöm, megint csak az én igényemet szolgálja. Hogy a
késő őszi termés mit hoz, az még rejtély! Huncut mosolyommal mondhatnám, a természet
tudja, mit szán nekem, és mit másnak! Kora tavasszal paradicsom, paprika magokat
vetettem. Talán a komposztom nem volt jó, de kettő szem paradicsom palántám maradt
és három szem paprikám. Kettő megadta magát. Dédelgetem beszélek hozzájuk, maradjatok velem nekem.
De öntörvényűek, mint én is lettem.
Pici, már korosnak számító citromfám szobám
rabságából kihoztam. Fél árnyék, talán a reggeli napsugarak mik érik. Minden
levelét elhullatta, aztán megtáltosodott, új hajtások, minden ág végén virágcsokrok.
Nem mertem hozzá nyúlni, csak lestem földjét ne hogy kiszáradjon. A méhekre
bíztam a porzást, a megtermékenyülést. Jött hajnali hűvös fuvallat és pukkasztó
hőség. Hol sötétzöld, hol már halványodni kész levelek. A szirmok lassan hullottak,
maradt három szem gyümölcs. Kettő korcsos, de egy levelek közt megbújva életerős. Jött vihar erős széllel ágakat, leveleket cincáló és bizony ketten
odavesztek. Van kertemben egy bokor fekete berkenye. Idén volt először, hogy
nagyra nőtt, ágaik végén csüngő virágok, aztán lassan piruló fürtöcskék. Lestem
amint színük feketébe öltözik. Kóstoltam, de számnak ízlelő bimbóimnak fanyar
volt. Barátaimnak boldogan mutattam, de a természet megtréfált, reggelre csak
árván maradt száraz kacsok jelezték, hogy itt gyümölcs volt. Nem bosszankodtam,
hiszen a természet a madarak, méhek, apró rovarok jelzik, itt az idő most,
vagy soha. Így jártam szibériai mézbogyóimmal. Ezernyi virág, méhek darazsak
lepte porzás. Ágakat félre húzva láttam a kis búza nagyságú jövevényeket. Az
epernél is előbb érett. Vártam unokáim, amint tövükben nem nyuszikákat keresnek,
hanem néhány szem mézbogyót. Papa itt is van és nem kellet mosni, csak élvezni
az ismeretlen hamvas ízvilágot. Talán versengek a természettel, talán többet akarok,
mint kaphatok? Nem tudom, de csoda szép, ketten maradtunk. Feladni csak én tudom, de kérlek engedj néha nyerni, nem magamért szeretteimért, gyermekeim unokáim ragyogó szemeiért. Elismerem felettem állsz, de mindig hagytál esélyt, és biztató mosolyod volt, hogy képes voltam harcolni, dacolni Veled…Kerti tavam elburjánzott, de mindig van egy kicsi rés, hol etetni tudok. Hol habzik a víz és tátongó szájak várják mit én adhatok. Néhány éve kis unokám pecázott, apró halak, kik pirosan, hol fehéren, hol már feketéből pirosra változtak. Az aranyhalakat megcsókolta, kívánt ezernyi csodát, és vissza engedte. Amint elment kérte vigyázzak, ne legyenek cicák martalékává. Mit tehettem félköbös tartályomba tettem, ahonnan locsoltam és mindig feltöltöttem. A tél a maradék vizet kockává fagyasztotta, a tavaszi napfény, amint megolvasztotta, apró halacskák úszkáltak. Tenyérnyi halacskák, talán apró ivadékok is. Mi ez, ha nem a természet csodája! Mert mindig van remény, ha szíved kockára is fagyott, mindig van ki megolvasztja. A természettel élni harmónia, nincs elvárás, nincs követelés, csak köszönet, mert minden úgy van, ahogy közösen akartuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése