... Lehet talán véget nem érő folytatás. Tudjátok a falu határában az út mélyen meghajolt. Szemben a temető bejárata, egy kis dombon kőkereszt egy feszület rajta, Krisztus teste. Soha nem olvastam a feliratot, tudtam, falunk védő szentje. Ott volt a mi házunk, teljes rálátás a temetőre, álmatlan éjszakáim megtestesítője. Soha nem féltem, de mindig véltem láttam életet a temetőben. Vezettem lányokat asszonyokat kora este félhomályban át a temetőn, karomba fájón kapaszkodót. Sírokat gondozó fejkendős néniket locsoló kannákban kezükben, imákat mormoló, könnyeket hullató embereket. Láttam amint volt "embereket" kísérnek utolsó útjukra, sokszor voltam a kis kereszt vivő, rajta gyászszalag, mögöttem a pap egy ministráns füstölővel. És láttam verőfényes napokon, amint gyereksereg madárfészkeket kutat a hatalmasra nőtt kuruspán (buxus) bokrokban. És láttam amint a mindenszentek után leégett gyertya viaszokat gyűjtögetettek, és ettem a barkóca fáról, mert életemben nem láttam tudtam ilyet, csak a mindszentkállai temetőben. Mert nem volt félelem, élő és holt más világ. A való világ mindig a természet adta lehetőség bárhol és bármikor.
Alattuk a Vizeli ház, magas palánk kerítés, de udvarunkból rálátás a birtokukra. Volt egy sziklából szakajtott hatalmas kőpad, a kühegyből. Soha nem láttam, hogy valaki ült volna rajta, de volt egy méltósága, talán "Te leszel, ki valaha megpihensz szerény hajlékom előtt". Nekem misztikum, jobbra egy kerekes kút, beletekintettem, de féltem, hogy a "béka belehúz". Ólak, talán sertések röfögtek libák tyúkok kitudja. A lakóházzal egybeépülve hatalmas csűr, emeletnyi széna szalma tároló. A padlásra, bár kísértett a kíváncsiság soha nem merészkedtem. A lakásba három lépcsőfok vezetett. Kis előtér, mögötte döngölt padló, ez lehetett a "nappali", balra sparhelttel kicsi szomszédra néző ablakkal, és szalmával töltött nagy ágy. Ott pihent a Vizeli néni, akihez soha nem kötött földi emlék, de valamiért mégis ott kellett lennem. Jobbra volt egy egy létra, olyan agyon koptatott, talán téged még elbír. A rejtett padlásra vezethetett. Egyszer, a belépő után balra volt a nagyszoba, ahova betekintést engedtek. Az ajtófélfa alacsony volt, a küszöb kopott avétt. Szemben két kis ablak, ami az utcára nézett vastag kovácsolt fémkereszttel, védve a betolakodótól. Sehol egy pókhálót nem láttam. A falakon óriás szent képek és jobbra a hitvesi ágy. Feltornyozva párnákkal vastag dunnákkal, letakarva ékszernek minősülő ágytakarókkal. Talán ez lehetett a "tiszta szoba", de a fűtés nyomát nem tapasztaltam. Csukott zárt szekrények, vajon mit rejthettek? Kerestem kászlit a falba rejtve, mint az én papámnál, de nem találtam. Tudtam létezik Ottó bácsi és Lívia néni, talán gyermekük. Arcukra már nem emlékszem, csak a Livi nénire, ki belénk sulykolta, hogy szüleid úgy szeretheted, tisztelheted, ha magázod. Talán ezért maradt meg halálukig, hogy magáztuk, pedig nem egyszer voltunk csintalanok, mikor gyermeki szeretetünk remegő ajkunk mondta, anya üss, anya-apa szeretlek, vagy magunkba fojtottuk a szót, mert a tisztelet ezt kívánta.
Dédim háza tetejét, csak a szomszéd kertjéből láttam. Nagy bádog lemezből forrasztott lapokat. Bevallom egyszer megmásztam, mert az udvarban volt egy öreg körtefa, olyan korán érő halványan pirosodó ízletes csemege. A tetőről mindent másként láttam. Mert a dédié volt a szomszéd ház, vagy tán mégsem? Tölli volt, ki elől lakott, Vince, Imre, Mari nagyszüleik, valahogy testvéreink. Tölliek voltak ahogy az én nagyszüleim! Akkor nem érthettük, de tudtuk "egy vérből vagyunk élünk szeretünk és egyszer meghalunk".
Talán sok mindenben hasonló, mégis kicsit más, a mi engedett birodalmunk. Mikor a kertjében szaladgáltunk más volt, a kertje gyümölcsét ízlelni, áttekinteni a szomszéd kertjére és kiút a szabad világba, a rétre. Mert az igaz szabadság ott várt ránk. Csak azt tudtuk, a kertek határában minden másé, érdekes és rejtelmes, de nem a miénk és tabu. Ami mögötte volt a szabadságunk birodalma. Álmaink vágyaink a valóságunk!
Tudod, sokszor nem volt elég a puszta lét, álmodtunk olyat amit még nem éltünk, de a vágy hajtott, mert élni újabb és újabb vágyak nélkül reménytelen volt. Szomszéd faluban bevallom szerettem nem egy lányt, de szívét megérinteni soha nem tudtam. Azon az éjszakán szakadt ruhámban vártam a falu határában. A lenyugvó nap megcsillantott egy fénysugarat ami felém közeledett. A föld felett lebegett álomszép selymes ruhában. Teste nem érintette a földet felette lebegett. Arcát nem láttam, mégis véltem látni huncut mosolyát. Karjaim ölelésre tárultak, de lábaim, testem az ingovány rabjaivá váltak. Szó nem volt csak az érzelem, egekbe kiáltó remény és fájdalom. Aztán lassan távolodott, már sziluettjét sem láttam, és azóta sem tudom ki lehetett.
Tudjátok, ma még végig tudnék menni legalábbis a főszeg házain, ahol újabb és újabb meséket, megélt tapasztalt emlékeket tudnék megosztani. Mert emberek élték olyanok, mint én mi, vagy tán jobb, sanyarúbb sorsban.
Nem tudom véled e látni a szépet a jót, amit falum adhatott, legyen temető, kühegy a hegyoldal a puszta templom romjai, vagy nagyszüleim sejtelmes, rejtelmes öröksége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése