Öregapám pajkos meséi, vagy a szomorúság...

 

... Egyszer egy fiatal lány télvíz idején elindult Tapolcára a vásárba. Tarisznyájában tojás, frissen vágott tyúk, frissen sütött töpörtyűs pogácsa. Nyakában lánc ezüst feszülettel, oltalmazó szent szűz Máriával. A hajnali fagy vihar szűnni kélt, de a délelőtt komor felhőket, új vihart korbácsolt. Hullott friss hó szárnyas hajára, arcán mégis mosoly ült. Tudta csak a völgyig kell eljutni, és szabad az út. De a vihar kegyetlen hótorlaszokat emelt útjába. Lépdelt, lábait emelte, de csak újra süllyedt. Látta a feloszló sűrű ködben a hegyesdi várromot, a hegy kibontakozó sziluettjét, felette az égboltot, valahol a segítőt! De teste ereje, gyenge szíve feladta. Azóta forró nyári estén látom hajában a pántlikát, a neve sincs leánynak, "anyám megpróbáltam". Szűzi testét porhó lepte már, fagy talán fagymadár, ki fölötte repkedett, és lelke tova szállt...  

...Talán hallottátok a mesét, a regét, hogy egyszer egy fiatal csendőr főhadnagy megkívánta falunk gyönyörű leányát, aki nem akart kötélnek állni. Hiába mondta megy a hasa, a főhadnagy vágyaitól gerjedve sarokba, asztalra szorította. Aztán jött minek jönnie kellett. Vágytól teli kuki, fosos töki, megszégyenült főhagyi, soha nem látott vendég lett...

... Vagy azt ki méltósággal gyalázhatta gyermekeid, másik előjáró, ki arra volt büszke, hogy a magas hóban kefélt, golyói mély árkot szántottak a hóban...

Nem vagyok parlagi, talán felnőtt, mondhatnám öreg fejjel próbálom értelmezni, mi akkor mesének tűnt, mégis a való világ ihlette. Nem vagyok, ki számonkéri őszintén vallj, tetteinkről, atyáink tetteiről, mik évszázadokon át titkok maradtak. Nem volt számonkérhető bűncselekvény fosztogatót fél halálra verni, mert lopott, mikor rajkók várták és éhező szájuk apjukért kiáltott. Nem volt égbekiáltó bűn ruszki kiskatonát vasvillával keresztül szúrni, mert csak vágyakozott, mikor született gyermeked érintetlenségét védted. És bűn volt, mikor nagyobb gyermeked kishúgát védve az ajtó elé állt, és ruszki golyó oltotta életét. És nem volt bűn szőlőhegyen árkokban venyigével takart szűzi testeket védelmezni, mikor a lét azt kívánta és a tét Te voltál?  

Bűn és bűnhődés, mindig különválasztható fogalom. Mindig volt törvény és kiskapu. Mert embert ölni égbekiáltó bűn! Legyen az pápával megáldott háború, vagy öntörvényű cselekedet. Mert őseink arra tanítottak, ne ölj értelmetlenül, ne ölj akkor sem mikor elméd elborul, de védd magad, mert Isten megsegít, de dönteni cselekedeteidről neked kell. 

Eszembe jut kedvenc írom egyik műve, mikor bombatölcsérbe együtt huppantak, sötét volt a csatazajnál csak a lihegésük volt erősebb. Puskára helyezett szuronyuk előre tartották. És szúrt, és szívén találta. A tét te, vagy én. Nyakába omolt és nem volt szava. 

Nem voltál senki, talán a lövészárokban megbújó valaki, aki csak azt várta, hogy anyját szeretteit még egyszer igazán ölelhesse. És jött a halál, a nem várt, de mindig szívedben megbúvó, nem szenvedő, reménykedő, hogy anyád lágy karjában élhesd az életed, aztán egyszer elszakadva, neki mindig integetve, mert mindig vissza várt. Szenvedtél, ki tudja, meghaltál, csak egy földbe vájt kuckó a temető szélén, az lett a sírhelyed, a névtelen katona, kinek ezernyi anyja volt, a falu apraja nagyja, mert tudta, hogy ott nyugszol…

Nem tudom miért fáj az igazság, talán mert objektív, tudatomtól független létezik? Mert az nem a való igazság, mit születésedtől kezdve beléd plántáltak, az egyház, a pártpolitika az egyéni érdekek. A szülői szeretetből fakadó egyéni szabadságvágy, ami sajnos nem működik, soha nem működött... 

Mert léted határozza meg tudatod, vagy a tudatod a léted? ...