… Mikor már csak két szeretni való rózsatöved marad, óvod vigyázod létüket, véded vihartól, ártó csöményektől és várod, hogy több szebb virágot hozzon a gyönyörűségedre. Mert mindkettő anya kedvence volt, ahogy az enyém is.
Minden évben fiatalítanám, élő emlék. Nem akarok mást, csak az Ő gyermekeit. Talán a lassan múló fájdalmas emlékezés újra élő valóságot varázsol. Újra tudok könnyek nélkül érezni, szeretni érzékelni a szépet a való világot látni. Mikor már nem csak jön, keresned kell a boldogság minden forrását, újra megragadni, és szorosan magadhoz ölelni.
Új esélyt adok kiszáradni kész törpe fenyőmnek, néhány tőke szőlőnek, fügének és a rózsáknak. Szirmukat hullatott rózsaszálakat új élet reményében saját
érlelt rostált komposztomba ültetem. Nem magamért teszem, mások gyermekeim, barátaim örömére. Mikor minden nap
minden pillanat közelebb visz az elmúláshoz, görcsösen ragaszkodom a mához, hogy
holnap is lesz nap! Mert nagy okosok mondták, ültess fát, évelő növényeket, mert őrizni emléket a természet képes. Érdekes jelenség, egy gonosznak vélt arc, a rostált komposztot védeni kívánt ládámat vaslemezzel borítottam. Mielőtt azt gondolnád, érzelem világom torz szüleménye, lefotóztam. Nem, csupán arra emlékeztet, hogy volt idő, mikor a vaslemez a tűzrakóm alapjaként szolgált. A pokol ezer tüze égett autó felniében felette, bogrács rotyogott, körötte mosolygó arcok, hangos kacagás kicsit sem emlékeztetve a pokol tűzére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése