… Sokszor értetlenül nézek magam elé. Ez a határ, ez a kerítés, ez a gyümölcs ez az árnyék napsütés kié? Míg az állat szaggal, illattal jelöl, az ember kerítést épít magas falakat, bástyát emel, ez az enyém! ’92-ben költöztünk Szabadságpusztára, kertem tele volt korábban ültetett gyümölcsfákkal. Diófám akkor még fiatal, alig tíz centis törzzsel 3-4 méterre a szomszéd kerítésétől. Nem zavarta nem is zavarhatta, hiszen kicsi árnyékot nekem adott. Két almafám, két szilvafám már közel a kerítéshez, másfél méter, ha lehetett. Egy kevésbé használt alkalmi útra lógtak ki ágaik, ahogy a cigány asszony mondta fiam, ami a kerítésen túllóg, az a miénk és mindenkié. Nem zsörtölődtem, mikor gyermekek, munkából hazatérő emberek dézsmálták termésem. Igyekeztem az ágakat úgy metszeni, igazítani, hogy senkit ne zavarjon, de a természet mindig felül bírált, új ágakat hozott, és még szebb terméseket. A nyugati oldalon szomszédomnak volt egy hatalmas cseresznye fája. Lomb koronája messze átnyúlt már harmadrészt átlógott melléképületeim fölé. Nem zavart, az első érő terméseket kóstolhattam míg el nem fogytak. Aztán kivágta, nagyobb kárt okozott, mintha hagyta volna. Tetőm egy része beomlott, a helyreigazítás, ahogy ígérte elmaradt. Kertjéből minden fát, amit csak lehetett kiirtott. Tervei lehettek hosszú távra, de pár év múlva hirtelen elköltözött. Ablakom alatt volt egy verem, nem tudom hány éve szolgálhatta az elődöket, de a télire eltett gyümölcsöket krumplit, sárgarépát, káposzta féléket ott tárolták, no meg a boros hordókat. Csodájára jártam, hiszen ilyet otthon Mindszentkállán tapasztaltam a dédi kertjében. Néhány lépcső lefelé, ahol le kellett hajolni, hogy méltósággal tisztelegj az alkotó előtt. Döngölt padló, boltíves mennyezet, doh, penész pókok és magas páratartalom. Mégis szép volt. Aztán bedöntötte, törmelékkel hordta tele, egyenlővé tette a kertjével. Mikor új szomszédom a jelenlegi is, ideköltözött, mindent megbeszéltünk. A jó szomszédi viszony alapja a bizalom, az egymás iránti tisztelet, kor, nem, vallási felekezet, politikai hovatartozás nélküli, mindent megosztva. Új fákat ültetett, bizony „kincsekbe” akadt. Beton törmelék, címeres tégla darabok, fém edények, mint egy ásatásnál. A diófám nőtt, nejem kedvenc pihenő helye lett, éjszakába nyúló beszélgetések helyszíne, csak úgy a kerítésen át. Mondtuk kaput kellene nyitni, de mindig elmaradt. Sütiket, bort pálinkát kínáltunk, kerítés mellet kis székek asztalka köztünk a kerítés, de így is szép volt. A komposztálóm megosztottam, konyhai maradék, levágott fű, kedvenc állatkáik ürüléke jöhet, a hullott diólevél, a hátsó komposztra. Mert bizony már megnőtt diófám, a termés a tiétek, ami felesleges jöhet a komposztra. Olyanok lettünk, mint két család, akit a szomszédság köt össze, baráti szeretet, felelősség egymásért. Örök mosoly, gyermeki tisztelet és mindig segítőkész akarás. Nem sokunknak adatik, kinek igen, boldog lehet, mint én! A másik szomszédomnak átlóg a kajszi fája. Szedd, ami a tiéd, és ha kevés, gyere szedd nálam. Mert van bőven. Mert megosztani boldogság, a termés is attól szebb! „A bőség kosarából csak annyit meríts, mi szem szádnak ingere, a többit hagyd, jusson mindig másnak is.” …
Hány csodálatos est, neve sincs találkozás örök élménye, hány boldog pillanat, mindez Szabadságpusztán az én a mi kertünkben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése