Volt idő, mikor hittem a csodákban...

... Mikor mellettem volt, mikor szép volt minden és ragyogott, mikor nem fájt, hogy néha haja hullott, mikor nekem kellett levágni kopaszra derekáig érő büszkeségét. Bizony fájt és könnyeim kellett véka alá rejteni, mert a bizalom bennem volt. Mondta ne csüggedj, ki nő újra, talán soha nem lesz gesztenyebarna, amibe beleszerettél, legyen ősz, igaz, mit szeretni mindig tudsz, nem kell festeni, csak elfogadni, mert ilyen az élet.

Akkor egyek voltunk együtt éltünk és bíztuk együtt halunk. Tudtuk az élet nem ily kegyes, kinek előbb kell menni, de nem tudtuk reméltük kinek. Ha azt mondanám boldog voltam, mert Őt szólította a Mindenség, mert tevő ember voltam, Őt is szolgáltam, de a szívem azóta is sajog, miért nem együtt egymás kezét fogva, örök földöntúli reményben.Volt idő, mikor hittem a csodákban.

Megtanultam egyedül élni, szeretni jobban, mint valaha tehettem. Gyermekeim unokáim boldogságban tudni örökké ölelni. Minden mi fáj, nem az mi a földi létben képzelhető, mi több, mit adhatok, adhattam volna.

Sokszor a képzeted a való világot járja, eszedbe sem jut múltad, vélt jövőd, talán mégis jól cselekszel. Éld a mát, mert ami ma adatik, a múltban elképzelhetetlen, a jövőben izgalmas rejtély. Nem kell senkinek elszámolnod, nem kell centiben mérni napjaid, csak élni, élni és látni a szépet, ami ma a Tiéd...