A Szólás papa munkái…

Szólás Tibor (1920-97) amatőr fafaragó.

Neve nem jegyzett. Saját kedvtelésből, pápai kisvárosi családi házból Veszprémbe költözött gyermekei, és unokái kedvéért. Nyugdíjas hobbiként családja, barátai, ismerősei szórakoztatására faragott rendíthetetlenül. Kiállításokon részt vett ugyan, de nem kívánta minősíttetni alkotásait. 

Számtalan gyönyörű munka került ki keze alól. A népi motívumokkal díszített használati tárgyak, eszközök, történelmi, mitológiai eseményeket megörökítő faragások, életképek, mind fába faragott hitvallás. 

Rendkívüli térlátása rajzokban valósultak meg, majd fába faragva. Erdélyben töltött katonaévei mély benyomást tettek későbbi életére, munkáira.

Aztán a papa elment, hátrahagyva számtalan alkotást. Csodáltuk és csodálták idegenek. Egyetlen leánya, szeretett feleségem is elment.  Nekem nem maradt más, mint a fába faragott, szeretet emléke. 

A sok-sok emlék néha nyomasztó. Bár szeretettel gondolok rá, mégis néha úgy érzem, teher a lelkemen. Írásai, rajzai, más kategória, határtalan ismeretről, tapasztalatról és szeretetről tanúskodnak. Széles látókörű, jól művelt, lelkiekben gazdag ember volt.

Gyermekeimnek sokat átadott, hálás vagyok érte, és Ők is hálásak. Hányatott sorsa ellenére, hogy szorulhatott a lelkébe ennyi szépség, elégedettség, megértés, bizakodás.

Fájó szívvel, de jó néhány darabtól megváltam, elajándékoztam, eladtam, bízva abban, hogy ahova kerültek, azt az érzést sugallják, amit a papa akkor érzett, amikor alkotta. Nagyon jól eső érzés volt, amikor a vásárlóm visszajelezte, hogy jó helyre kerültek, tisztelettel és szeretettel őrzik idegenként is a papa emlékét.

Nincs kedvenc darabom, mindegyik, amire ránézek, a papát idézik.

Sok félbehagyott munkája maradt, megpróbálom beleélni magam és befejezni.

Gyönyörködtem a munkám sikerében, és nem egyszer könnyes szemmel kérdeztem, papa így akartad? Egyetlen fadarabot sem dobtam ki, hátha valamire jó lesz, ha Ő is így gondolta.

Gitta biztatott, apa próbáld meg, és ha még szereted is csinálni tedd meg a papa kedvéért…

Feleségemre emlékszem...

Amikor feleségem kezdőként, Szentkirályszabadján tanított, sok volt a cigány. Fejkvótát kapott, minden cigány gyermek után pluszjuttatást.

Háborgott a lelkem. Ők is szeretni való gyermekek voltak. Igaz, elmondta, az egyik gyermek fejsérülése miatt csicsergett a gennyes váladék, de megsimogatta és egy mosoly járt érte.

Szerették, mikor a Trabant nem indult, hatalmas pocakjával ült a volán mögött, Ők feltolták a jeges emelkedőn, segítették, hogy haza érjen. 

Megtapasztaltam, amikor pszichológushoz küldték a gyermeket, a kocsiban nekem bevallotta, átvágta a bizottságot, ne nézzék őt, hülyének. 

A Jungvirt név, visszacseng elmémben. Milyen boldog lenne a túlvilági létben, ha egy szál virág azt suttogná, szerettelek Gitta néni. Hiú ábránd!... 

Családlátogatás, voltak fenntartásaim, a kocsiban vártam, izgultam. A kertben hófehér lepedők száradtak, kiterítve, „74 kutya virgonckodott”. Bent szerény körülmények közt élő család, viszonylagos tisztaság, sok-sok gyerekkel. 

Könnyes szemekkel mondta, ez van. Szegénység, elégedetlenség, mégis az élet, a jobb jövő, reményteli bizakodás.

Nem szeretem a cigányokat, van rá okom.

Mikor kicsi voltam, a temető kertjében randalíroztak hasonló korú gyerekek. A szívemhez szorította bicskáját, és kaján vigyorral közölte, tűnjek el, vagy megböklek. Sírva mentem haza, mert nem tudtam, mit tenni.

Nem csodálom, hogy Pajtás, a dédi kutyája, miért haragudott rájuk. Ha köszörűs cigányok jelentek meg, képes volt a földre kényszeríteni őket.

Nagyon jó kutya volt, mikor a vadászok a határban lelőtték, hazavánszorgott és a Dédi kezében halt meg. 

A válságos időben megjelent a "megélhetési" bűnözés. Pörgő szoknyás cigány asszony kémlelte a környéket, miközben két társa a szomszéd udvarában tüsténkedett, összeszedve tojást, krumplit, ami mozdítható volt. 

Aput és a Perger Jóska bácsit riasztottuk. Vasvilla, dorong és hadd el hadd. A körzeti rendőr konstatálta az eseményeket, megállapította, hogy néhány kéztörés, külső sérelmi nyomok enyhék voltak…

Amikor buli volt a faluban, éjfél körül kiadták a jelszót, „üsd a cigányokat”. Nem értettem, ki is maradtam az eseményekből. Kiderült, hogy voltak atrocitások, de nem a falunkban lakó cigányokkal, hanem a hozzájuk vendégként érkező rokonsággal. Karók, suhángok, kiűzték őket a falun kívülre, de sajnos a „hazai” lakók, ablakkerete, ajtója, TV-je is kárt szenvedett. 

A munkám megérdemelt gyümölcsként hazatértem, új Nissan „fapados” autómmal. Büszkén mutattam szüleimnek. A Trabant után nekem egy kincs volt.

Csak tíz perc volt, mire visszaértem, az ajtó üvegét betörték, elvitték a rádiós magnót, kazettákat. A szívem szakadt meg, és roppant gyűlöletet éreztem, bár nem tudtam ki iránt.

A rendőrségi bejelentés után, egy hónap múlva megtudtam, Gyulakeszi cigányok voltak, de sajnos autóbalesetet szenvedtek, mind meghaltak.

A főiskolán egy buli után barátnőmet kísértem haza. A kollégiumtól pár száz méterre lakott. Kézen fogva mentünk és élveztük az éjszaka minden szépségét. A járda felét felásták, hatalmas földkupacok. Velünk szembe jött két fiatal. Félre álltunk, egymást ölelve. A barátnőm felsikoltott, alá nyúltak és obszcén mosollyal, trágár szavakkal minősítették. Életem teljében voltam, de miután szívemnek bökőt nyomtak, józan ésszel, újra semmit sem tehettem. Ők is cigányok voltak.

Sok-sok ilyen és hasonló élmény ért, ennek ellenére nem tudok haragudni.

Óva intek mindenkit, hogy általánosítson. A Teremtő ezt a Földet nekünk szánta, jó és rossz emberekkel együtt.  Nekünk kell eldönteni jók, vagy rosszak leszünk. Nincs jogunk ítélkezni. Tudjuk mi hova tartozunk, és a mi dolgunk, hogy jók legyünk!

Mindig remélem, mint társadalmunk részesei, megtalálják helyüket, bár senki ne várja, hogy szeressem őket…

Más szeretni, nem szeretni, gyűlölni.

Számomra a gyűlölet nem létezik, mindig van kiút, ahol minden megváltozhat…

A múlt és jelen, furcsa látomások...

Minden héten nyílik új virág, míg együtt voltunk ez természetes volt. Most lesem, várom, hogy sírodra vihessem. Anna „megillatozta”, pici orra sárga volt a virágportól. A kert, a természet szépségét most jobban érzékelem. Ha elfogy a virág kertemből, mindig találok a réten nyíló csodálatos virágot, csokrétát kötök és Neked viszem.

Emlékszem mikor forró nyári éjszakán kifeküdtünk a kertben és hallgattuk a fű növését, lestük a hullócsillagokat és valami szépre gondoltunk. Gyengéden öleltük egymást, és minden csodálatos volt.

Most minden hulló csillag az elmúlásra emlékeztet, már nem tudok vágyakozva valami szépre gondolni és várni vágyaink beteljesülését.

Tudod a hetvenes években írt verseim, most újra értelmet kapnak. Nem biztos, hogy Neked írtam. Mégis úgy érzem, mintha tegnap írtam volna. Elgondolkodom, ötven évvel ezelőtti érzelmeim, újra élednek, vagy az élet iróniája, hogy újra élem a múltamat.

„Lépteim ködös porában vélem fellelni múltam.

Hátranézek, virágok nem hajtják le fejüket,

Nem hajladoznak gyenge fűszálak sem

Szégyellem e könnyű por súlyát,

Leplét mégis melegen magamhoz ölelem.”

„Sötétedéstől fél az árnyék,

Lényét elnyeli a semmiség

Lidérces álmok díszítik hullámzó haját,

Midőn megcsillan rajta a holdnak fénye,

A szellemek lenge leple tovalebben.

Nem kérdi tőle senki, miért él e világban

Némán kísér bárkit tudattalan,

Mint ahogy agyamban egy gondolat,

Ha bújok előle a sötét magányba,

Az emlékezés fényt vet, lelkem homályába.”

„Ó mámorító éj, leple a fénynek

Benned vagyok, s általad fénytelen.

Mozdulásod sötét, árnytalan.

Szeretlek mégis, mert nem ismersz

Szépet, nem látsz, de érzel,

S tapintásod hidegrázásként fut

Meztelen testek bársony útjain.

Belebújva minden zugba, hova

Fény is csak ritkán jutna,

S élsz, ha minden más meghalt.”

„Felrúgott hangyaboly tövében kószált álmodó ébrenlétem.

Tekintetem, mint napozó test feküdt a puha avaron.

Meztelen hátam parányi lábak sürgős csoszogása csiklandozta.

Kéjes mámortól megszédülve azon tünedezett,

Ha megrebben szempillám, megszakad gyönyöröm,

E boldog pillanatot kinek köszönhetem?”

„Föléd hajoltam, hogy csókommal töröljem

Könnyektől áztatott arcod.

Boldogság sós kristályai voltak, tüzelő

Szomjam, s kínom enyhítői,

Mik ragyogóbbá tették, fényét soha el nem

múló tündöklő szemednek,

S arcodnak azt a varázst adták,

Mit úgy hívnak: szerelem.”

„Ha nevető arcodra gondolok,

És látom a fáradt cseppeket,

Miként gurulnak koszos üvegen

Széltől zilált levelek susognak,

Halkan nyögdécselve, mint fázó nászutas.

Cserepekben parányi hajtás duzzad,

Magzata a termő földnek.

A cseppek nekem sírnak, a levelek

Velem beszélnek, magzatát nekem

Hajtja a drága anyaföld.

Csak Te nem szólsz hozzám,

Legjobban mégis Téged szeretlek.”

„Azt akarom, hogy emlékezz rám!

Akkor is, mikor Benned leomlott

Emlékeinkből épített négytornyú várad.

Porrá hullva szét, mit a képzelet tartott csak,

S a romokban kutatva megtaláld azt a szemet,

Mely a legerősebb és a legszebb volt.”

„Szunnyad a tűz, ideg megfeszül

Tombol, fúj, zizegve jajdul

Pohár csördül, könny gördül

Mámoros éj, vágy, báj, kéj.

Kereső szem, tépődő szerelem

Érintő ujjak, közelebb húznak

Ölelő karok, szeretni akarok!”

„Két marokra fogtam a tegnapot

S, hogy a mát megértsem, asztalra terítettem.

Ott viháncolt minden jó,

A rossz sem bújhatott sarokba.

A pici értelem rendet parancsolt.

Megértem a szót! - örvend a fül

A szem mosolyog színtelenül

Kezem mohón utánad nyúl,

Kacsint a tegnap hanyagul”

„Este van, sóhajom messze száll. 

Szívem hallgat, lelkem remél, testem remeg.

Lágy dallam, tompa homály, a szívem érez.

Neked akarok írni kedvesem.

Látom arcod, hallom hangod

Te vagy? Szólj édesem!

Ajkad remeg, hangod halkul,

Ne! Kélek ne, menj el, maradj még!

Fogom kezed, érzem tested.

Mond, miért ilyen hideg?

Fázol szívem? Bújj közelebb!

Meleg testem ölel téged.

Hallod? Elmúlt az éji zene.

Látod, nincs már sötét.

A szemed hadd látom, miért csillog?

Könnycsepp? Tisztára mossa lelked.

Ne sírj, légy boldog, hisz velem vagy kedvesem.

Örülj velem, mosolyogj!

Miért nem szólsz?

Mondd, hogy szeretsz, mondd, hogy örülsz!

Csend. Nő a homály, hova tűntél?

Ne hagyj itt, várj szívem!

Itt vagy még szerelmem? Szólj, hova lettél.

Itt hagytál, fáj a szívem, és remeg testem.

Már nem érzem, már nem fáj, csak az emlék gyötör.

Meghalt az érzés, elmúlt a szerelem?

Mereven nézlek, el nem érhetlek.

Közel vagy újra, látom arcod, hallom hangod.

Magas homlokod, kacér tekinteted, lágyan ringó karcsú tested.

Tudom, kinevetsz, de nevetésed olcsó, mit sem érő könnyelmű kacaj.

Örülj, mindig csak örülj, majd én leszek az, ki sír helyetted is.

Igen, fáj nekem az élet, hiányzik, mit soha el nem érhetek.

Tiszta érzelmek káoszában turkáló vad indulatok

Igaznak vélt álmok, furcsa látomások.

Nem tudom, miért szeretlek, de érzem, mit ember csak akkor érez,

Mikor számára egyet jelent, élni vagy meghalni.”

„Te édes szerető, kire legtöbbet gondolok

Lépj közelebb, arcod vond ki a homályból

Bontsd ki hajad, hadd lebbenjen a szélben!

Mi ez a különös fény szikrázó szemedben?

Hogy szeress, nem kértem,

De szívedben legyen számomra hely

Kebleden egy pici kehely,

Hova nyugodtan hajthatom pihenni fejem.

Térjetek nyugodni drága szeretteim

Aludni térnek üres perceim

Képzeletem halvány fényei

Kövessetek álmomban, mint létem lényei.”

„Az élet nedve csorog végig testemben

E vér pezseg érted

E vér biztat engem,

Hogy szeresselek téged...”

"Elmúlt ez is, mint mindig minden

Süvítő szél volt kopár fellegeken

Nyugtasd szíved, nyugtasd most már

Hisz Te is csupán álom voltál..."