A gyermekkorom világa...

 

A kőtenger nem csak az ismert klasszikus szentbékállai részből áll.  A gyermekkorunk világa nem is, vagy csak részben ismerte a ma favorizált természet kincsét.

Számunkra az erdő mélyén rejlő ismeretlen világ, hatalmas kő monstrumai jelentették az igazi rejtélyt.

Sanyarú fölött volt az átmenet, de azt kibányázták szilícium tartama miatt, de az erdő olyan köveket rejtett, amihez nem fért idegen, csak a faluban élő emberek.

Unokámmal, fiammal, testvéremmel ma megpróbáltuk végigjárni azt a csodálatos világot, ami egy idegennek tabu, nekünk, a fiatalságunk világa. 

 

Az idő nem kedvezett, végig esett, így óvatosan kellett a sziklákat megmászni.

Találtunk „krátereket”, ahol megvoltak a nyomai, hogy az elődeink, apáink fáradságos munkával hasították a köveket, amiből házaink épültek. „papa, hány követ kellett hasítani, hogy ebből egy ház felépüljön”, bizony sokat, egymást segítve dolgoztak, éveken át, télen lékeket vágtak, hogy a fagy segítse munkájukat, tavasszal örültek, ha sikerült. Szekérrel szállították a köveket haza a tervezett házukhoz.

A nagyobb darabokból hidat építettek bejáratot a lakásukhoz. Gyerekkoromból emlékszem, olyan esőzések voltak, hogy ezeket a hatalmas köveket a lezúduló ár a falun át görgette, és csak segítséggel tudták vissza vonszolni eredeti helyére.

Ma már csak ritkán akadunk a nyomára, de mi, akik még élünk emlékezünk.

A sziklák alatt barlangszerű mélyedések voltak, a mennyezeten füstnyomok, tudtuk, itt emberek bújtak meg, vagy menekültek a zivatar elől. Felástuk, kincset kerestünk, a néhány csont darab igazolt bennünket, hogy volt élet, akár a bujdosó zsiványok számára. Misztikum lengte körül, erről álmodtunk, fantáziánk végtelen volt.

Amikor a sötét fellegek, vészjósló villanások elborították az eget itt bújtak meg a környező földeken dolgozó asszonyok. Nem mertek elindulni a falu felé. Megvártuk, míg csitult az idő, és elindultunk, szorosan mögöttem, a hömpölygő áradat közepette. Vásott kölyökként ismertem a vízmosás rejtelmeit. Másnap, amikor az ár elvonult, láttam, hogy méteres vízmosás, szakadékok mindenütt. Engem valami, valaki akkor vezérelt.

Voltak kövek, amik kongtak. Amikor megütöttük hatalmas üregre emlékeztettek. Hiába próbáltuk feltörni, nem sikerült, a mai napig kongnak, alatta hatalmas üreget sejtve, de holnap már nem biztos, hogy megmutathatom unokámnak.

A falu határában egy hölgy megkérdezte, a kék ösvényen mennek? Nem a zöld ösvényen. De, hát ilyen nincs. De van, a gyermekkorom világa.

Érthetetlenül nézett. Tudja ez a föld, amit Önök bekerítettek, ez volt a bitófa. Mi így hívtuk, állítólag valamikor itt volt akasztás. A mi gyermekkorunk világa. Itt nőttünk fel, csicserkéztünk, pilickáztunk, meztelenül szaladgáltunk, a homokban hemperegtünk…

Tölli nagyapám, akire alig emlékszem, szófukar ember volt, ölébe vett és mesélt valamit, amit talán tudok, vagy nem, próbálom felidézni, de csak az jut eszembe, hogy szeretett. Kevésbé, mint a bátyámat, mert Ő volt a mindene, de nekem is jutott hely a szívében, érzem a pipa füstjének savanyú illatát és a gondoskodó ölelést.

Én még nem tudtam a teheneket fejni, a bátyám ügyesebb volt. Nem egyszer habzó szájjal jöttem ki az istállóból, a tehén alá feküdtem és a Jocó a számba irányította a finom, meleg illatos tejet. Az istálló alja üregekkel volt tele. Nyuszik laktak benne. Csodáltuk, ahogy előbújtak a kicsi, cuki újszülöttek. Bizalmatlanok voltak, nem lehetett simogatni, de egy szép világ lakozott a "büdös istálló trágya" alatt. Soha nem tudtuk, hányan lehettek, de boldogok voltak...

A Jocóra azt mondták, jól táplált, rám, hogy alul táplált. Pedig a konyhában én voltam otthon, bátyám apunak segített, én a konyhában tüsténkedtem. 

Apu, ha a hegyre ment dolgozni, mindig hozott haza "nyuszi látta" kenyeret. Száraz volt, de finom. Versengtünk érte. Mindig volt gomba, gyorsan megsütöttük, azonnal ettük, nem hagytuk kihűlni. 

Mi mindig éhesek voltunk, persze nem szó szerint, de a nasi mindig jól jött...