Gyermekkorom világa V. rész

Engedjétek meg, hogy egy újabb emléket osszak meg Veletek. Amikor főiskolás voltam, alig vártam, hogy újra a falumban töltsem a nyári szünetet. Nem igen szerettem az Alföld egysíkú pusztaságát, a harminc méter magas „dombjait”, engem a Bakony, a Balaton felvidék dombjai, rejtélyes völgyei vonzottak.

A felsőörsi püspöki birtokon kaptam szünidős, nyári munkát. Nagyon élveztem. Minden reggel, a főépület ablakából az „intéző” egy palack pálinkát engedett le, ami étvágygerjesztőnek, nagyon jó volt. Reggeli után, ami szerény volt, lovat vezettem, ekéztünk, a szőlő sorait kiforgattuk, hogy könnyebb legyen kapálni. 

Elkezdtük a munkát, a végelláthatatlan sorokban. A lovakkal való kapcsolatom meghatározó élmény volt. Nem kérdeztek, nem reklamáltak, tudták a dolgukat, csak mentek, én meg utánuk. Amikor elfáradtunk, kaptunk bort, olyan „munkásbort”, de oltotta szomjunkat.

Az "irgalmas nővér" teát is kínált. Finom volt, tele gyógyfüvekkel. A tetején úszott valami olajos rész. Este mikor Almádiba mentünk „bulizni” azt vettük észre, hiába a sok csinos csaj, valami hiányzott. Csodáltuk szépségüket, de a fiatalos vágy hiányzott. Kiderült a teát brómozták.

Kispapok voltak elszállásolva, akik ugyan úgy kivették részüket a munkában. Sokat beszélgettünk. Én, aki telített voltam a főiskola Marxista-Leninista elméivel, vitába keveredtem az idealista lelkülettel élő papnövendékekkel. Mikor, nagy okosan levezettem a darvini elméletem a majomtól való származásunkat, az anyagi létet, az atomoktól az elemi anyagig, csak mosolyogtak. Tisztában voltak az elméletemmel, egyetlen kérdést tettek fel. Mi az az elméleti anyag, amit mindig szajkózol?

Büszkén válaszoltam, az anyag olyan megnyilvánulása, ami pontszerű, aminek nincs kiterjedése, öröktől-örökké van és létezik.

Ki alkotta, honnan származik?

A Ti Istenek megfoghatatlan, az elménkben él csupán, ki Ő, aki csak akkor segít, ha kedve tartja.

Ő az Isten, akitől minden származik, örökkön-örökké!

Nem volt több kérdésem.

Mindszentkállán tovább folytattam a nyári szünidős munkáimat. A püspökség birtokán, már kellő tapasztalattal. Meredek domboldalon, nehezebb körülmények közt. A lovak, az emberek mások voltak, de a cél ugyanaz. Nem volt irgalmas nővér, de volt intéző, volt „munkásbor”.

A déli szünetben a fák hűvös lombjai alatt fogyasztottuk szerény ebédünket. Én csak beszéltem, meséltem, mindenről, ami eszembe jutott.  Ami furcsa volt, hogy az elfáradt emberek nem mentek szunnyadni néhány percet, mellettem maradtak és itták szavaimat.

Nem beszéltem másról, csak a marxi-lenini tanokról, persze Istenről, párhuzamot vonva az ateista és idealista nézet között.  Rájöttem, mindegy mit mondok, ha Isten benne van, akkor érdekes.

Úgy éreztem manipulálom Őket, de akkor ez jólesett, felnéztek rám, mindenki mellettem akart dolgozni, nem kérdeztek, csak hallgatták az „igét”.

A mai napig felemlegetik, „Imi, te olyan szépen beszéltél”.

Amikor az esküvőnk volt, a legjobb mindszentkállai borokat kívántam kínálni, a garami Perger, Keszler, a Gerencsér Laci bácsi borait.

Izgatott a püspökség papi, püspöki bora is. A Varga Feri révén sikerült a vágyam beteljesíteni. Öt liter bort kaptam, „illegálisan”, a legfinomabb püspöki bórból. 

Mint Kánaánban, ezt kínáltuk elsőként, és mikor fogyott Isten áldásával, a többi is fenséges volt.

Feri megmutatta nekem a püspöki palota alatt rejlő, fehér embernek csak ritkán látható, püspökségi pince rejtélyes hordóit. Kint meleg, bent kellemes hűvös. Csodálattal néztem a sorakozó óriási hordókat. Miseborok, különleges püspöki borok, lenyűgöztek.

Kóstoltatott, egy pici ebből, abból, aztán a végén a lépcső ahol feljöhetünk. Nehéz volt, megütött a meleg, meg a maligán…

Ferit, azóta sem láttam, de minden tiszteletem és szeretetem az Övé. Olyan élményben volt részem, amit nem mindenki mondhat magáénak. Ezt úgy könyveltem el, egy ember, aki nem felejtette a gyökereit, emléket alkotott, és szeretetet az utókor de legfőképp az én számomra.

Ha, már esküvő, nem felejthetem, amit anyuék tettek.

Esküvői pörkölt tortát készítettek. A Perger Margit néni, a Horvát Mariska néni, és sorolhatnám, de másra nem emlékszem, akik segítették a friss, háromemeletes felejthetetlen torta készítését. Fél éjszaka dolgoztak rajta, apu gondolom tüsténkedett mellettük, mert emlékeim szerint ez nem mehetett másképp.

A pap bácsi, aki mindig szeretett a maga módján, felajánlotta, hogy szuper trabijával elviszi anyuékat és a tortát Almádiba.

Az izgalom hevében pár száz méterre a ceremónia helyszínétől, egy hirtelen fékezés következtében a torta feladta tartását, és mint a Bábel tornya összeomlott.

Anyu zokogott, a pap bácsi Isten kegyelmét kérte, mi pedig boldogok voltunk, hogy ide értek, és elképzeltük a torta eredeti szépségét.

Az eső esett, Gitta kesergett, gyönyörű bondorított haját az eső kiegyenesítette, a lelkem mégis szárnyalt, egy örökké tartó frigy széppé tette…