Hit és remény…

Imádkozhatsz végtelen, imádat ki hallja meg? Ő, aki a menny, és földünk szülötte? Eddig nem tudtad, hiszen nem volt rá szükséged. Most hirtelen vágyod, hogy meghallgasson, mert életed része volt. Ki az, ki kételkedni mer Isten létében, végtelen jóságában, örök szeretetében?

Istenem, akkor hol is vagy? Eddig bálványt imádtam, reménytelen segítőt? Vagy lesz valaki, aki megmagyarázza, hogy a kettő nem ugyanaz? Felesküdtem gyermekként, hogy örökké szeretlek.

Hittem a szerelemben, hittem az elmúlásban, hittem Benned és önmagamban, még a fájdalomban is. Létezett szépség, ábránd, álom és valóság. Éltem Istennek tetsző módon, akkor hol hibáztam?

Úgy szeretnék végre hinni valamiben, ami megnyugvást ad, békét lelkemnek, reményt a hátralevő életemnek. Hit nélkül élni reménytelenség, a hit a szívünkben lakozik, mint egy szikra elengedhetetlen  forrása, de ha a tűz kialszik, a hit is csak mulandó emlék lesz?...

Tudom, gyermekeim, unokáim, barátaim szeretetében mindezt a hiányt meglelhetem, de vajon elégséges?

Tényleg erről szól már csak az életem?...

Vörösmarty Mihály

A merengőhöz

Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalul, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felrémül a szívmagány.
Ha van mihez bízhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A bírhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könnyűt.

1843. február vége – március eleje