Bakancslista, vagy csak vágyódás a további életre...

Korábban nem tudtam erről írni, most mégis megteszem.

Anya nyár végén hasi fájdalmakra panaszkodott, szúró fájdalom, de kibírható. Gondoltuk ki kell vizsgáltatni.

12 év telt el, hogy tüdőműtéte volt. Farkasgyepű, kemoterápia, sugárkezelés. Szegény elviselte, élni akart. Elvesztette gyönyörű hosszú haját, vágtam könnyező szemmel, és csak hullott, mindig rövidebb, aztán szinte kopasz lett. Kendő, sapka és csak mosolygott, apa így is szép vagyok, neked?

A műtét előtt kiderült, nincs tumor. A főorvos lekérte a korábbi adatokat, felvételeket. Ha már nem is látta, gondolta eltávolítja a bizonytalan tüdő lebenyeket.

Anya nagyon hitt mindenben, ami nem a hagyományos orvostudomány. Sokan mondták, mit remélsz? Ő bízott az életben, a szeretetben. Fiai, a barátok és én is sugároztuk, hogy van miért élni, hitet adtunk, amit elfogadott. A leletei alapján, csak bízni tudott, mégis műtötték. Elfogadta, haja újra kinőtt, sűrű, erős ősz hajkorona, elfogadta az „új életét”.

Megállapították a rokkant nyugdíját, aztán pár hónap után elvonták. Nem baj apa, mától te tartasz el. Éltünk szerényen, már nem voltak vágyaim utazni, láttuk a tengert a gyermekeinkkel, leszűkültek lehetőségeink. 

Kívánsága volt, hogy a „Király dombra” eljussunk, hogy töltődhessen. Elmentünk, láttuk a „Kincsem parkot”, boldog volt. Önzőségemnek köszönhetően én, pecázni szerettem volna. A közeli tó partján pihentünk, itt is tudunk töltődni, a halak röhögtek rajtam, de mindkettőnk vágya teljesült.

Átkeltünk a Dunán, irány Dobogókő. Megnéztünk mindent, amit a szíve kívánt. Együtt dobbant a szívünk, a Föld szívével.

A bakancslista szűkült, egyre kevesebb, de szeretett volna lentibe eljutni. Nem tudtam teljesíteni, azóta én sem vágyom az ismeretlen élményre.  

Egészségi állapotom egyre romlott, sztrók, nyugdíjazás, és sok más, ami valószínű pszichés eredetű volt. Féltem vezetni, hosszabb útra elindulni. Sokszor meg kellett erőszakolni magam, hogy Pestre elmenjünk, a boldog családom, gyermekem és kis unokámat látni. Utólag mindig rájöttem, nem történt baj, csak nekem volt nehéz elindulni.

Számtalanszor mentünk Erikkel pecázni. A mama csak pihent a parton, gyönyörködött unokájában, meg a papa bénázásában. Papa miért nem engeded dobni, tanulnia kell. Mégis a legjobb az volt, mama hoztál finomságot, és a mama mindig hozott. Oda bújt hozzá, és már a halak, a papa nem számított.

A kert a miénk volt, a mamának nem sok helye volt benne. A papával komposztot rostáltunk, nyakig koszosak voltunk, kertészkedtünk, „rosszalkodtunk”, de este, amikor a fürdetés, altatás jött, papa most a mamát akarom és én megértettem. Papa mesélhetsz, de a jó éjszakát puszit a mama adta.

Az ötödik év kritikus, hetedik év szintén kritikus, aztán múltak az évek, és bízott az örökkévalóságban, elfogadta a sorsát. Az egymás a család iránt érzett szeretet nem csitult.

Nem értette és soha nem tudta feldolgozni mi történt a családban. A gyerekek ki szeretnek egymásból, válások, tört családok. Családtagok, barátok, akikért rajongott, soha nem látott szeretettel.

Az én bakancslistám tovább szűkült. Megmutatni mindent unokáimnak, amit a mamával nem tudtunk. Faragni, gyöngyöt fűzni, varrni, hímezni, csúzlit, nyilat készíteni, megmászni Mindszentkálla rejtélyes Kopasz hegyét, felidézni a hegy alatt vájott alagút ősi rejtélyeit, a kűhegy rejtelmeit, a pocsétát, ahol a papa együtt fürdött a piócákkal, disznókkal, mindent, ami nem mese, hanem csodálatos valóság lehetett egy gyermeknek…