Mikor a blogomnak azt a címet adtam, hogy a „szavak hangja” nem volt véletlen. Azóta sokat gondolkodtam, sokaknak a kimondott szó, öröm, bánat, nekem hamisan csengő valami.
A leírt szavak, amit csak te mondasz ki magadban, mikor olvasod, ugyan olyan hatásúak.
Gyerekkoromból tudom, mikor kényszerítettek a bocsánatkérésre, nehezemre esett kimondani.
Gyermekeinél, unokáimnál nem is erőltettem.
Amikor anyu fakanállal kergetett, megálltam mélyen a szemébe néztem, könnyes szemmel kértem anyu üss! Nem volt rá képes, azt mondta, fiam ezek a szemek, a tekinteted, még gondot okoznak neked.
Ma is azt vallom, ha érzelmet kell kifejezni, ott a szemed, ott az érintés, az ölelés. Sokkal többet sugároz, mint a kimondott, vagy ki nem mondott szó.
Tudom ez az én véleményem, vitatható.
Amikor fiatalon a buliban nem volt szükség a szóra, elég volt az érintés, a gyengéd ölelés, a gerinceden végigfutott valami boldogság érzet, szemembe néztél, és tudtad szavak nélkül is, hogy ez valami megmagyarázhatatlan jó.
Zoli kollegám mindig azt mondta, „Imcsó, ne szólj semmit, csak nézz a fellegekbe, tudom, mit akarsz”.
A házastársi kapcsolatban is ez alakult ki, már nem kellett kimondani a szót, csak egymásra néztünk mosolyogva és tettük a dolgunkat.
Mikor unokád szalad hozzád, horzsolás, vér, fáj papa, nem az aggódó szavaiddal nyugtatod meg, bár ott a csengő hangod, katonadolog, nincs semmi baj, hanem magadhoz öleled, még puszit is adsz a fájó részre.
Most, hogy egyedül maradtam, vágyom a szóra. Még, ha hamisan is cseng, csak valaki szóljon hozzám.
Álmomban sokszor hallom hangját, de már nem tudok válaszolni, a szavak hangja számomra felértékelődött…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése