... Tudom mi a boldogság, volt benne részem. Hogy lehet-e fokozni nem tudom. Megélni lehet a pillanatot és érezni a mai napot. A tegnap is más volt, a holnap is mást hozhat. Ma hazajöttem, a vonaton, már hiányzott minden pillanat. Elsétáltam a bölcsi előtt, hátha lophatok még távozó puszit, de önfeledten játszott társaival.
Papa én most varázsolok!
A papa meglepett egy hajóval, én választottam, gondoltam minden "dob-dob" belefér.
A Duna partra is lementünk.
Múltak a napok, első este, csak a papa. Boldog ébredés, rohanás hozzám, „itt vagy még Imi papa?”, reggeli puszi és a nap ment tovább. Közös reggelik, ebédek, ebéd utáni alvás a papával, apa puszijával. Minden kérdésre válasz „aha”, papa mondta nem, „igen”. Azóta bárki mondja „aha”, Anna mondja „igen”. Basszus, rossz lóra tettem, de kimondtam, így szókincse huncut mosolyával bővült, „basszus Papa”.
Aztán hazajött anya a munkából, „anyuci szeretlek”, apa szabadult a zárt ajtós homo office bűvköréből, „apuci”, „papa, most menj el!” Láttam szemében a kételyt, egyszerre sok volt a szeretetből.
Reggel újra „papa megyünk sétálni, oda a messze játszótérre?” És minden újra szép lett, nem volt követelés, türelem és a szeretet igazodott a pillanatnyi helyzethez. Minden pillanatot megfogni nem lehet, nem is akartam, osztoztunk az Ő kis boldogságágában, ami telített lett, és válogathatott.
Már nem hiányzott, hogy kimondja, de éreztem kis keze melegében, szeme fényében ahogy rám nézett, és érezhette az én szeretetem. Egyik délután az apja nyakába ugrott és boldogan mondta, „apa szerelmes vagyok, beléd”. Nem tudtunk mit mondani, az érzelmek a szavak értelmet kaphatnak, egy kis lény álomvilágában?
És mindez, mint egy álom
félbeszakadt. A virágaim hervadoztak, a palántáim feladták, az öreg kormi cicám anya kedvence, viszont visszatért hozzám éhesen a maga szeretetével, aztán az űr újra támadt, a hiány érzését a friss emlékek
töltötték be, aminek lesz folytatása…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése