... Nos, nem minden úgy alakult, ahogy azt a kellemes hűvös szobámból terveztem. Kora délután érkeztünk, mindenütt forróság. Számomra óriási kihívás. Birtokba vettük, ha csak rövid időre is Mindszentkálla garami fennsíkját.
Az este szépen alakult, sütögetés,
mindenki tudta a feladatát, végre együtt a gyermekeimmel, végtelen
toleranciával, szeretettel, amire mindig vágytam. Törődés, velem, az unokámmal. Furcsa, mindig az én dolgom volt a szervezés,
a gondoskodás. Most minden megváltozott, fordult a világ.
Kora esti séta, ezer karcolás, csaláncsípés. Unokám is kevésbé bírta, fájó volt minden csípés, de megpróbálta, mert én így akartam, hiszen már nagyfiú, elég nagy ahhoz, hogy átélje, amit én gyermekként
nap mint nap. De ott volt apa a végtelen
türelmével, vigasztalta, és megértette a "papa hülyeségeit”, még ilyen áron is.Úgy éreztem siettet az idő, amit még együtt
tölthetünk. Akartam bírni az
áthatolhatatlan dzsumbujt. A fiaim nem próbáltak korlátozni, talán
nem is lehetett, konok voltam.
A sátrakat ők építették
unokámmal én csak külső szemlélődő voltam.
A víz ahol a papa fürdik...Azért fő a biztonság, az erő a védelem..
Akinek a városi víz jobb, mint az ebihalas...
Aztán mikor eljött az idő, hogy
álomra hajtsuk fejünket, bekúsztam a kijelölt helyemre, és ott volt
a kispárnám a saját illatommal. Hamar elaludtam,
hajnali négykor az arcomhoz dörgölőzött kívülről „valaki”. Felkaptam fejem, de
fiam, unokám mélyen aludtak. Olyan
kellemes volt a sátor nyújtotta biztonság, a kellemes ózondús hegyi levegő,
hogy visszaaludtam. Madárcsicsergés, fácánkakasok
rikoltozása és a hozzám bújó ismeretlen újabb dörgölőzése.
Lassan múlt a hajnal, olyan
érzések kavarodtak bennem, amit gyermekként soha nem tapasztaltam. Kimászni a sátorból aztán felkelni. A sátor két rúdjába
kapaszkodva, erőlködtem. Megszédültem ugyan, de álltam újra a saját lábamon.
Távcsővel kémleltem a távoli messzeséget, véltem újra látni a
múltat. Bőséges reggeli, feltöltődés a felfedezésekhez. Az általam régen ismert útvonal járhatatlan volt, a természet mindent birtokolt. Elindultunk, azon az úton,
amit már én sem ismertem a hegy túlsó oldala. Megszámlálhatatlan lépés, gyönyörű táj. Mintha csukott
szemmel jártam volna, minden lépés fájt, mégis a bizakodás, ott fent,
minden szebb lesz. Boldogság volt látni, ahogy Ők itták a természet szépségét.
Hosszú-hosszú gyaloglás után
elértük a bányát a vélt "kincsekkel". Szomorú voltam, néhány bedőlt épület, gazzal benőtt valami, csak kopott táblák jelezték, hogy a bánya itt lehetett. Nem voltak kincsek, már csak az én emlékezetemben. Tűző napsugár, sehol egy árnyék, csak a csodálatos táj. Lebiggyedt ajkak,
"papa te másról meséltél".
Felkapaszkodtunk e tetőre, a kilátás pótolhatatlan. Szinte
félelmetesen szép.
Kerestük a Bagókövet, a maradványait,
hiszen gyermekkorunkban az „erős fiatalok” a rengő részét a völgybe küldték.
Megleltük az alagút bejáratát, bedózerolták, egy vasajtó erős lakattal, egy táblával. Évtizedeken át biztonságos volt, én örülök, hogy még láthattam, élvezhettem. Mögöttünk hatalmas mélység, gyerekkorunkban nem láttuk, vagy nem véltük
félelmetesnek.
A lépcsőfokok is előkerültek, előttem a végtelennek tűnő messzeség a hegy derekáig.
Megpróbáltam egyik lábam előre a másikat utána húzni. "Bírod
apa? Persze, hogy bírom". Fogam összeszorítva araszoltam lefelé. Valamikor pár perc alatt vigyorogva megtettem.
A verítékem csorgott, néha megpihentem egy-egy fa
árnyékában.
Végre leértünk. Fáradtan, szomjasan rogytam le egy
asztalhoz, diófa árnyéka védett a tűző napsugaraktól. Fiaim
figyelmeztettek, apa ez nem az a hely, kiszolgálás fizetés a pultnál, hitel
„alma”. Egy fillér nem volt
nálunk, minden a hegyen a kocsikban. Összeroskadva néztem magam elé, idegenek
jöttek, mentek. Egy fiatal arc rám mosolygott, aztán
tovább ment, talán egyik ismerősöm fia. Unokámmal ültünk, mind két megfáradt „osztályidegen”,
pedig én a falu szülöttje voltam. Mellettünk egy „hajléktalannak”
tűnő "valaki", rágyújtott, a dobozt hanyagul az asztalra dobta. A fiatal pincérnők
tüsténkedtek, ránk vetve néhány, talán megértő pillantást. Fiaim magunkra hagytak,
elindulva a hegyre, ahol a kocsikat hagytuk. Izzadtan gyors léptekkel, mosolygó arccal.
Két-három perc sem telt, mikor unokám megkérdezte, apáék mikor jönnek vissza? És
jöttek, fiam telefonján volt valami applikáció, amivel fizetni tudott. Nem fogadták el, de hitelbe
adtak egy korsó sört és egy nagy pohár üdítőt. Aztán rohantak újra fel a
hegyre. Lassan kortyolgattuk, minél tovább tartson, de nem tartott sokáig. Mosolyogva jött a pincérnő, a
poharakat elvihetem? Lesütött szemmel kérdeztem, kaphatunk még egy
kört, csak úgy hitelbe. Természetesen és már hozta is. Talán ez volt az első pillanat, ami rólunk a megértésről szólt. Szégyenkezve, mégis büszkeséget éreztem.
Tudjátok, ha valaki
megkérdezné, hogy megérte? Azt mondanám, igen. Megpróbáltam még egyszer, talán
utoljára, mire vagyok még képes és mire a gyermekeim értem, értünk. Nem tudtunk
kincset keresni, talán az idő is kevés volt, és kíméletlen, de újra
szívembe zárhattam sok mindent az elhalványult emlékek helyett. Már talán a
meséim sem helytállók, mégis úgy érzem olyan időről szóltak, amit az idő múlása
sem változtathat meg, vagy mégis? Az a sok szép élmény, amit megélhettünk,
azt a szépséget, amiről nagyapánk mesélt, azt már átadni képtelenség.
Már az erőm sem bírja, de a lelkem még mindig fiatal. Meg kell elégedni azzal,
amit szellemiségben átadhatok. Megpróbáltam tettekben, de már nem működik.
Bocsájtsátok meg ezt a vakmerőséget…
/ Váci Mihály /
Nem elég jóra
vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell - az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Azért a vadkemping nem semmi.
Átélni mindazt, amiről csak álmodtunk. Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire vágytam kipróbálni magam, már nem az én világom. Úgy érzem a látnivaló a gyermekeim, unokám közelsége azért mindenért kárpótolt ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése