Kedvenceink temetője, avagy egy gyertya fénye...

 

... Az Isten e földet kinek teremtette? Embernek, az élő világnak, legyen sárga, fekete, etnikum, vagy magyar.  Identitásunk megőrzése a mi dolgunk, ha kell vassal, tűzzel. De megférni békében az is a mi dolgunk. Adottságaink kánai nekünk, bárkinek. Ős anyánk arra tanított, óvd az ős bolygót, ha kell oszd meg, és élj boldogságban. Nehéz elfogadni, hiszen bőrünk színe más, szőke hajú gyermekeink másként mosolyognak? Szívünk együtt dobban, vérünk színe azonos, szeretetünk azonos, csak a bőrünk színe vallásunk tesz különbséget? Az emberiség ellen elkövetett bűnökért ki adhat feloldozást, a természet az állatvilág, benne kedvenceink életéért, ki adhat megbocsátást? Maga az ember, már nincs Isten, hiszen ember képében díszeleg itt a Földön, köztünk. Sokan a szeretet álcájába bújva, álszent emberként hirdetik a jövőt. A mi dolgunk fellelni az objektív igazságot, lerántani a leplet, minden hazugságról, ha úgy érzed eleget tettél, de kevesen vagyunk kérhetjük a Teremtő igazságát. Mert az igazság oda át van?!

Ma a gyertya láng fényében, kis állatkák, szeretteim, nehéz rólatok írni. Életünk részesei voltatok, kik inkább adtatok, mint elvártatok. Ma, mikor ember társainkról emlékezünk, szeretteinkről, nem tudok nem gondolni Rátok. Ha létezik túlvilági élet, lehet reinkarnáció. Nem tudhatjuk, hogy lelkünk kiben lakozik. 

Tudom mindenkit érhet veszteség, legyen családtag, rokon, barát, vagy éppen kedvencünk elvesztése. Első kutyánk, a Maci, amikor a pusztára költöztünk, mert adott volt minden lehetőség, gyermekeim boldogságára, fekete volt és szerethető. A szeretet kölcsönös volt, a gyerekeket elkísérte a buszmegállóba, és mindig visszavárta. Nem volt kerítés, akadály, ha menni akart, ment.  És ment akkor is, amikor fiam későbbi busszal jött. Át akart menni a négysávoson, egy gonosz autós elütötte. Sérült testét vonszolta, de a visszaúton volt valaki, aki ráhúzta a kormányt, és tovább repült. Ereje nem hagyta el, tovább küszködött életért, még 10-15 métert vonszolta testét és feladta. Egy barátunk, aki szemtanúja volt, szólt, talán a ti kutyátok. Fiam könnyek közt rohant rozsdás talicskánkkal, már kihűlőben levő testét simogatta, szemében még ragyogott egy könnycsepp. Nehéz volt feldolgozni, a fiaim szemében látott a szomorúságot.

Voltak cicáink, anya mindenkit befogadott, volt mikor kilenc éhes száj leste és várta a szeretetet. A természetes szelekció ritkította őket. Elütötték, vízbe fulladt, de mindig volt egy mag, ami a miénk volt. Voltak kedvencek, megtűrtek és akik csak ide csapódtak. Már akkor tudtam a szeretet nehezen szelektálható. Egyik hajnalon, kedvencünk, fej nélküli teteme hevert ajtónk előtt. Végtelen fájdalmat éreztem, ki tehet ilyet. Ástam a sírokat kertünk zugában, kedvenceink temetőjében. Aztán másnap meg jött a feje, nem tudtam és ma sem tudom felfogni, kinek, mit árthatott? Ártatlan mosolyok, fájdalom a szívemben, és mérhetetlen gyűlölet lelkemben.

Zánkára mentünk, hogy találjunk új kutyust gyermekeinknek. Ő volt a Frenki, kicsi, aranyos és fekete. Tudtuk nagy testű lesz, tappancsai erre utaltak. Gyermekeim újra tudták szeretni a jövevényt. Hatalmas lett és szerető. Történt egyszer, hogy fürdetés után a lépcsőn napozott, mikor egy pusztai ismerősünk, mivel telefon még nem volt mindenhol, ide kért visszahívást, kéretlenül kaput nyitott. Ölében egy szőke hajú kislány, talán gyermeke, kutyám nem mérlegelt támadott, fogai mélyen hatoltak, száj zárt kapott. Ijedtemben a kislányt védtem, majd kutyám próbáltam nyugtatni. Kértem orvost hívjak, mosolyogva hárított, ebcsont beforr. Napokkal később, kutyám a lépcsőről legurulva vonaglott, szája habzott, és csak riadt szemei közölték, gazdim itt a vég. Riadtam hívtam állatorvos ismerősöm, közölte, nincs mit tenni, felesleges, hogy kimenjek. Új lakója lett kedvencünk temetőjének. 

Gyermekeim szívében még nem alakulhatott ki a kegyelet érzése, de az elvesztés, mi több mint egyszerű játék elvesztése örökké bennük maradt. Nem tudom mit élhettek meg, talán nem is érdekelt, anya cicáival Ők az elvesztett kutyáikkal, barátaink újra szeretni való cicákkal bombáztak. Nehéz volt ellenállni, és befogadtunk újakat, akik mindig újat hoztak.

Munkahelyemen, kollégák közölték egy kis kutyus kér segítséget a garázs mélyéből. Első felindulásomban mondtam nem, aztán láttam, valamit szemében, ami megfogott. Gondoltam, gyermekeim örülnének, hiszen ezt valaki adja, nekünk kéretlenül. Vihetem haza, bár nem beszéltünk róla.  Mikor befogtam, mellé szegődött testvére, nem tudtam ott hagyni. Később kiderült, egy pusztai ismerősöm bízta a véletlenre a nem várt szaporulatot, elrejtve cégem garázsában. Kapunk előtt elsétálva becézgette, de már már az én kutyáim.

Ők voltak Brúnó és Boxi. Védték a határt, védtek bennünk, holott nem volt rá szükség. Mint jó testvérek, mindenben együtt.Bokszer Pitbull beütés, félelmetesek voltak, és ugyanakkor jámborak, a gazdit szolgálták. Nem volt félelem, ha volt acsarkodás egymást földre küldték és megbékültek. Anya sokszor félt, de véletlenül sem bántották. Az idő eljárt fölöttük, Boxi elgyengült, Brúnó testével védte, morgott ha közelítettük, aztán hagytuk elmenni. Brúnó szomorú volt és kiszámíthatatlan. Mikor már lábai gyengültek, már enni sem tudott, tudtuk, bár nehezen fogadtuk eljött az Ő élete vége. Már nem a természetre bíztam, segítség kellett. A döntés az én kezemben volt. Megkapta a nyugtató injekciót,  még egyszer a szemembe nézett, és elvonult kertünk napsütötte részére, és megkapta a végzetes dózist. Újra ástam hajnalban, hogy testvére mellé kerülhessen. Akkor megfogadtam, soha még egy kutyát, akit én sirathatok, soha aki engem sirasson. Láthattál emberi érzést könnyező szemekben, és láthattál állati könyörgő tekintetet, és kerested a különbséget? 

A brit szürke cicát barátaink ajánlására befogadtuk. Nagyra nőtt nemes és csodálatos. Kicsinyeit elvesztette, szomorúan jött a simogatásért aztán elment, nem tudtuk hova, miért. A garázsban kutakodtam, mikor kaparást hallottam tárolt gumi abroncsok közt. Félve nyúltam az ismeretlen felé, egy kis gömböc szürke cica volt Olyan mint ő volt, amit talán nekünk lopott örökségül. Még szebb és szerethetőbb, anya kedvence. Mindenkinek neve volt, felidézni is nehéz.

Voltak még cicáink, kedvencek, kik a lakásban lakhattak és volt egy aki, csak ide csapódott. Lopva etettem, és ha anya megjelent követte, dörgölőzött szeretetre vágyott. Dobd át a szomszédba, nem akarok több cicát. De mielőtt megtehettem volna, utánam rohant, ha minket választott maradhat. Magához ölelte és megpecsételte sorsát. Hatalmas fekete kandurrá fejlődött, de csak a lakáson kívül.

Eljött az idő, mikor anya kedvence a  lábai előtt feküdt és szemeit lecsukva várta a végső simogatást. Én már nem bírtam, lefeküdtem, reggel könnyező szemekkel közölte éjfélkor elment, örökre. 

Az öreg kormi viselte sorsát, csak kint, de anya szeretetében. Mikor anya gyengélkedett, a lépcsőn ülve szüntelenül, az ablakon át az ágyat kémlelte. Aztán eljött anya búcsú ideje. Belopózott, felkapaszkodott ágyához, ölelést simogatást remélve, aztán eltűnt.

Több hónapig nem láttam, aztán egyszer előkerült, lopva merészkedett anya ágyáig, kereste, szagolta helyét és újra elment. Gyászomban nem hiányoltam, de újra és újra megjelent a lépcsőn. Rádöbbentem, mi együtt fogadtuk be, ha anya nincs én még vagyok és gondoskodhatok róla.

Ő Zsepi, nem az enyém, kisajátítani sem lehetne. De a gazdik közt, talán  szerepelhetek.

 

Mikor nálam hagyták elfogadott, ha aludni tértünk, lábam hajlatába feküdt, értelmes tekintete, a várakozásról és az elfogadásról szólt. Mindig tudtam a hiány a gazdi, az igazi. Ha csak a nevét említettem, szomorú és várakozó lett. Nem volt idő, első útja a kapuhoz vezetett ahol szeretett gazdija távozott. Eltűrte simogatásom, törődésem, de mindig vágyott valamire. Aztán, mikor bekövetkezett az ismételt találkozás, maga alá pisilt,  töröltem volna könnyeit, de már nem számított, ki voltam.

Aztán jött kisunokám, az öreg kormi kedvence lett, követte, dorombolt szerette, tudta, csak Ő jöhet a lakásba. Sokszor mondta, szerinte a mama lakozik benne, ha a szemébe néz a mamát látja. 

Volt még egy kormi cica, szerintem az öreg szülöttje. Ő is Anna kedvence lett, az én cicám, a boszi cica. Nyakánál fogva hordta, ölelgette, a cica mindent eltűrt. Reggel, ha a kertbe mentünk Anna énekelt és megjelentek a kormi cicák. De nem egy, nem kettő, volt egy aki nagyobb volt a boszi cicánál, ö is tűrte Anna simogatását. Ő lett az az anya cica, mert követte öt pici kormi. Bizalmatlanok voltak, kivéve egy akinek farka vége fehér volt. Ő volt Oreó, eltűrt mindent, miközben társai menekültek. 

Minden reggel ének és számtan órával kezdődött, Anna énekelt a cicák jöttek és boldogan számoltunk. Már a kis etetőt nagyra cseréltük, mindenki  hozzáfért, mert mindig volt mit enni. Aztán vége lett a nyárnak, Anna kérte, papa ugye gondozod őket. Hetente vásároltam, hol másfél kilót, már négy kilót, és reggel az első utam hozzájuk vezetett. Megzörgettem az edényt és jöttek, hol félénken, hol simogatást várva. 

Késő ősz, végre újra láthattam unokám. A kocsiból kiszállva a kertbe rohant és énekelt. Hangjára megjelent mindenki, nem kellett edényt zörgetni, jöttek a kert minden zugából. Számolt, egy-kettő-három, Oreó és az én boszi cicám, aztán szemérmesen az anya cica, lógó újra telített hassal. Hol az öreg kormi cicám. Tudod Ő később jön, bejöhet, neki konzervet is  adhatsz. És megjelent, ölelő karjába simult, és nem akarta elhagyni...

...Zörgettem a kerítést, néma hangom a kert csendjében honolt, de lelkem hívta őket, szótlanul a szívemben. És jöttek, még mindig. Rizst főztem, két keszeget a szám elől, boldogan...  

Tudom a fájdalom valakinek végtelennek tűnik, gondolhatok szeretteimre, mégis volt életemben valami felfoghatatlan, amit tán nem embertársaimtól kaptam, tőlük a kis kedvencektől...