…
Szomorú, amiről ma írok. Nincs kép, mi felkeltné érdeklődésed. Vagyok, ki számodra, talán a világ számára is érdektelen. Bár lehetnék a társadalom kegyeltje, de nem vagyok. Nyugdíjas
vagyok, ki valaha voltam valaki, soha nem kegyelt, mit az életben elértem saját
erőből, a családomért tettem. Nem érdekelt a pártpolitika, talán azért is
vagyok elszigetelt, hazánk kirekesztett polgára. Elvem ma is, élni és
élni hagyni. Mindig tudtam, rögös az út. Ha elbuksz újra talpra állsz, a
cél lebegjen szemed előtt, amire vágysz azt eléred. Nem panaszkodom, mint
minden báránynak, nekem is volt aklom, a vályúhoz is mindig hozzáfértem,
anélkül, hogy mást félre löktem. Ha valaki elesett, segítő kezem ott volt.
Akkor
miért e lázadás? Miért gondolom, hogy másként is lehetett volna. Veszteség
mindenkit ér, szeretett hozzátartozóink, kedvenc állatkáink, még főnökeink is,
kiknek mindig megbocsátottunk.
Hihetetlenül rohan az idő, mikor fiatal voltam
arra vágytam, hogy megéljem Krisztus életét, utána a végtelenség, életem az Ő
kezében van. Előre bocsátom nem vagyok vakon hívő, csak Isten félő, racionális
gondolkodású, már nem tudom vagyok e. A múlt, ami volt, elmúlt. Próbálok
napjaimra, és a közeli jövőmre koncentrálni. Nem merek nagyokat álmodni, csak
piciket, mindig a holnapot. Az, hogy ki vagyok, kivé lettem, talán a tükröm
tudná megmondani.
Mint álmodozó, mindig a jobbra vágytam. Soha nem tudtam, mi a rossz, tudtam mivel vagyok elégedetlen, de mindig tudtam van jobb. Fiatalságom olyan szép és reményekkel teli volt, hogy álmaim is csak erről szóltak. Testem, mintha latrinából emelték volna ki, tele vérszívókkal egyéb parazitákkal, de a szívem mindig erős.
Szabadságpuszta, nyugalmam, álmaim a valóság otthona. Mikor
kiköltöztünk, a szabadságvágy a csend és nyugalom, minden
beteljesült. Pusztánk megbecsült polgára lettem. Nem volt félelem, mindenki
segíteni akart, ha autóm nem indult
öten álltak készen, hogy a sárból kiemeljék, nem számított, hogy nyakig sárban
úsztak, ragyogó foguk, szemük fénye értem voltak. Az idő múlásával elmentek, lehetett börtön,
sanyarú sors, de szívemben megmaradtak.
Élhettem vágyamat, nyuszik, tyúkok, saját
kert, saját termés, mind nekem, nekünk. De az élet nem csak az én boldogságodról szólt.
Együtt élsz vele, számtalanszor megbocsátasz, és mindig reméled a jobbat. Miért
bánt a természet, hiszen te érte is vagy? Hogy a görény menyét elvitte
tyúkjaid, elfogadtad, a gyümölcsfád nem úgy termett, talán rosszul metszettem,
elfogadtam, mert vannak törvények, rajtam kívül állók. Mikor kedvenc cicám teste fej nélkül érkezett,
mikor szeretett kutyám elütötték, megmérgezték, rájöttem működik egy gonosz
erő, mely próbára tesz. Harcolni nem tudtam és ma sem tudok ellene, csak
elfogadom, mert létezik. A miértje ma is hiányzik.
Volt
minden, mi a boldogságunkhoz az enyémhez kellett. Azt hittem távol a város
zajától, minden megadatik, de voltak gyermekeim, kik vágyták a város
forgatagát, a ritmust, a zenét, a barátokat. Tudtam, megalkuvónak kell lenni, várni
a telefont, apa ugye jössz értem, és várni mikor már nem volt szükség a segítségemre,
haza gyalogolt.
Évek
múltával, mindez, csak álommá változott. Nem volt távolság, hiszen
Veszprémhez tartozunk. Miután egyedül maradtam, a fecskék is kiröpültek, úgy éreztem, már nincs kiért aggódnom.
Vagy
tán mégis? Volt egy boltunk, minden kapható, mi a halandónak szükségeltetik, bezárt.
Volt egy postánk, ha másért nem, de az Internet világán kívül is tudtál
kommunikálni bezárt, volt felszentelt templomunk, csak olyan kis ház, ahol
imádkozhattak a rászorulók, bezárt. És végül volt kocsmánk, ahol megfáradt
ember a holnapra koccintott, a pletykák politikai csatározások helyszíne megszűnt.
Mondták
az öregek, egy falu nem létezhet templom és kocsma nélkül! Könyörgöm kik vagyunk, Elfelejtetik velünk kik voltunk! Főzök szerényen a fagyasztóból, mikor már a bensőm másra vágyik rendelhetek, de csak menüt, mert a nyugdíjam, csak a takarómig ér. Szuper ez a világ, csak a kezed kell nyújtani, mindenki megragadja, csak legyen elég pénzed! Éhed, szomjad enyhítői a rendelkezésedre állnak. Kaptál nyugdíj prémiumot, mit akarsz, ezt is mi teremtettük neked. Lehetek hálás, hiszen valóban rajtatok múlt, hogy most élhessek. Ugye milyen szép, köszönjük, hogy vagytok, hogy megszülettetek, hogy idáig jutottatok, velünk, vagy nélkülünk. Most mi esdeklünk könyöradományért? Nem, ennél büszkébb a magyar vér. Inkább halljak, mint eladjam magam egy zsák krumpliért. Azért
mondhatjuk, a gazdaság dübörög, senkit nem hagyunk az út szélén. Az autód
még működik, amúgy is Veszprémhez tartozunk! Miért e jogfosztottság, miért érzem, hogy minden csak anyagi, ha nem éri meg a befektetőnek, érdek nélküli megélhetés, már csak ez jutott osztályrészül!
Ma
még vezetek, holnap talán buszra szállok, vagyok ki még képes élni, de akinek
hiányzik az enyhet adó fröccs, egy kifli, vagy zsemlye, vagy talán egy ima a
holnapért, de már nem képes buszra szállni, járó keretét is csak az alkohol
vezérli, akkor ő kirekesztett, kihez forduljon?
Már nem beszélek a Covidról, ez csak egy eszköz a kezükben, a legalizált népirtásra! Megfélemlített lelked csupán megnyugvásra vár. Hajrá magyarok, hajrá Magyarország!
…Az
Isten kegyes, mindenkit befogad, csak várd ki szenvedésed végét, mert a fájdalom
a tiéd, ha feladtad, a boldog jövő vár rád...
Köszönöm, ebből nem kérek! …
