... Tudom nincs szükségetek alvásra, hiszen a földi létben sokat aludtatok. Nincs fáradság, fájdalom, csak a végtelen szeretet és mosoly. Az égből figyelitek minden rezdülésünk, pillanatunk percünk. Amikor felkel a nap, a sugarak fényében arcotok tündököl, este mikor lehuny, gondoskodó szárnyatok borul ránk pihe-puha takaróként. Viszonozni már semmit sem tudunk, gyertyák pislákoló fényében kémleljük arcotok, mely már a megnyugvásról szól. Ezer pótolhatatlan pillanat, mi elménkbe hatolt, és emlékünkben örökké él. A síri csend, ami a temetőben körül vesz, kiáltásként dübörög fülemben, aztán minden újra csendes, mozdulatlan. A fejfát a hideg faragott követ nézve újra rám tör az érintés hiánya. Mindig szép volt mosolygó arcotokat látni, és fájó lassan hűlő testetek simogatni és a végső búcsú.
Jólesik, mikor kisunokám a mama nevét mondja és csak az ölelésére emlékezik, mosolyogva az égre tekint. Nagyobb unokám könnyes szemében elcsukló hangjára, szia mama, szeretlek. Mert Ő még tud sírni, gyermeki szívvel, bántatlanul.
Lehajtott fővel az emlékezés virágát sírotokra helyezzük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése